2005. június 13. hétfő 23:43

Náday Katalin:

 

Zarándokúton Írországban,


a "zöld-szigeten"

 2005. május 2-11.

6. rész

  

Szombat - május 7.

Ez a napunk még mindig szorosan a zarándoklathoz tartozott, sőt ez volt az a nap, amikor nemcsak lelki-programunk volt, hanem a zarándoklat szó igazi értelmében, fizikai zarándokútra indultunk.

Reggeli előtt - mint általában minden reggel - egy kedves zarándoktársunk vezényletével reggeli tornát is tartottunk. Most különösen szükségünk volt a bemelegítésre, hiszen teljesítmény-túrának is beillő hegymászásra készültünk.

 

Croagh Patrick - Írország Sinai hegye (765 m)

 

A legenda tanúsága szerint Szent Patrick 440-ben a Húsvét előtti böjt 40 napját ezen a hegyen töltötte el. Fekete madarak képében démonok kísértették, de a kiállt próba után bizonyosságot kapott, hogy az írek katolikus hitüket soha nem fogják elveszíteni. Ugyancsak neki tulajdonítják azt a legendát is, miszerint a kígyók és más szörnyek a prédikációja hatására erről a hegyről vetették alá magukat a mélybe, és azóta sem tértek vissza a szigetre. Minden év július utolsó vasárnapján tíz-húszezer ember zarándokol fel a Murrisk-félszigeten magasodó Patrick-hegy csúcsára, hogy így nyerjenek bűnbocsánatot.

 

Részlet egy a júliusi zarándoklaton résztvevő magyar leírásából:

"... Az út felfelé rendesen kb. 2, lefelé 1-1,5 óra. Mi másfél óra alatt felszaggattunk – így sietve legalább nem fáztunk -, végig felhőben menetelve, az esőkabát és vízhatlan nadrág ellenére alsóneműig vizesen. Nem sokat beszélgettünk sem mi, sem mások, csak néhányszor bátorítóan egymásra mosolyogtunk: nem vagy egyedül, én is fázom és vizes vagyok, már nincs sok hátra. Láttunk néhány embert, akik mezítláb mentek végig, talpuk sebes volt, de nem látszott rajtuk a fájdalom. Nem volt ritka a 60 éven felüli idős ember sem, aki majd minden évben itt van, zakóban és esernyővel a kezében menetel – minden évben egy kicsit lassabban – mintha csak templomba menne. A Máltai Szeretetszolgálatnak és a hegyimentőknek néha bizony segíteni kellett levinni az idős és beteg zarándoklókat, de érdekes módon a tetejéig sikerült még eljutniuk. A legkegyetlenebb szakasz közvetlen a teteje előtti, ez leginkább egy jól szituált kőbányához hasonlít, meredek, nagyon nehéz terep. Különösen mezítláb... Nagyon sok család is menetelt együtt, apuka vonszolta a két-három sokszor egészen pici gyerkőcöt, akiktől szintén egy pisszenést sem lehetett hallani. Ezeknek a gyerekeknek teljesen természetes, hogy minden évben elzarándokolnak ide, a vallás hozzátartozik az életükhöz. Ezek a rítusok, valamiféle támpontokat is jelentenek az élet útvesztőiben, és éreztetik velük, hogy egy közösséghez tartoznak. Az életet talán azzal is teszi boldogabbá a hit, hogy leegyszerűsíti azt. Ezek az emberek hisznek abban, hogy bűnbocsánatot nyernek a hegy tetején, és tiszta lélekkel könnyedebb léptekkel jönnek le. Minket nem neveltek vallásosan, de hiszünk, még ha nem is járunk túl gyakran templomba, és ezen a napon nagyon jó érzés volt a zarándoklók tömegéhez tartozni. Állítólag több, mint húszezren voltunk. Visszafelé gyönyörű meglepetésben volt részünk, kitisztult az ég, sütött a nap, csak a hegy tetején trónolt makacsul egy felhő. Láttuk, ahogy megannyi hangyaként másznak az emberek a hegycsúcs előtti meredek oldalon, és mesés volt a kilátás a tőzegvidékre és az előttünk elterülő ezer apró szigettel tarkított Clew Bay-re."

Mindezek ismeretében vágtunk neki mi is a hegynek. Tengerszintről indultuk, s így azt is tudtuk, hogy 765 m szintkülönbséget kell viszonylag rövid távon leküzdenünk. Az induló állomásig – St’ Patrick szobráig - valamennyien együtt mentünk. Onnan aztán csoportunk majd kétharmada döntött úgy, hogy nekivág a hegynek. A többiek addig a környék lagunás, tőzeges vidékével ismerkedtek egy újabb kolostor romjait is megtekintve.

Tíz óra volt, amikor elindultunk felfelé, a hazai májusi időjáráshoz képest hideg, erősen szeles, de változó időben. Hol sütött a nap és gyönyörű kilátásunk volt, hol pedig beborult az ég, esett az eső. A célt azonban mindvégig láttuk. A legdöbbenetesebb az volt számunkra, hogy 1500 év óta itt semmi sem változott. Évente tízezrek zarándokolnak fel a hegyre, és nincs út, nincs pihenő-állomás, nincsenek üdítőt áruló árusok, nincs szemét. Itt minden úgy van, ahogy St’ Patrick idejében lehetett. Az írek tiszteletben tartják a múltat, és nem akarják a modern kor kényelmi eszközeivel ezt megzavarni. Útközben az egyetlen emberkéz alkotta emlék az volt, hogy a végső emelkedő előtt egy kis tengerszem mohás környékére játékos kedvű zarándokok fehér apró kövekből kirakták nevüket.

Szombat lévén elég nagy forgalom volt a hegyen. Felfele menet találkoztunk már lefelé igyekvőkkel, és amikor mi lefele jöttünk, akkor indult meg igazán a zarándoklat felfelé. Láttunk magános vezeklőt mezítláb, fiatal párt egymás kezét fogva, meglett férfiakat, leánycsapatot egy apáca vezetésével, családokat.

Az utolsó szakasz, a hegy teteje előtt valóban nagyon nehéz. Itt már azt sem lehet látni, hogy az előző zarándok melyik kőre léphetett, mert mindenhol csak kő és kő, és legalább 45 fokos emelkedő. Itt kaptuk felfelé a legtöbb bíztatást a lefelé igyekvőktől, már csak 8 perc, már csak 5 perc, két perc múlva fent vagytok. Ezt a bíztatást aztán mi is megadtuk lefelé, az akkor még felfelé mászóknak.

A felérkezés azután mindenért kárpótol: sikerült feljutni, a nap is kisütött, gyönyörű rálátást biztosítva az alattunk lévő tájra. Fent a hegytetőn egy kis templom van, amely azonban csak a júliusi zarándoklaton van nyitva, s akkor szentmisét is tartanak benne, illetve az előtte lévő köves hegytetőn. Mi is – pont délben - hálát adtunk a lehetőségért, hogy ide eljuthattunk, elénekeltük a Himnuszt, s azután elindultunk lefelé.

A feljutás azoknak nehezebb, akik az emelkedőt nem bírják szusszal, minduntalan meg kell állni, hogy egy kicsit kifújják magukat. A lefelé menetel pedig azoknak rosszabb, akiknek a térde gyengébb. Sokszor harminc-negyven centiméter magas kövekről kell lelépni, hogy továbbjusson az ember. És lefelé menet az apróbb kövek (ez alatt 5-6 cm-es köveket kell érteni) görögtek a lábunk alatt, gyakran csúsztunk meg rajtuk, emiatt tisztes távolságban követtük egymást.

Fent a hegytetőn ragyogóan sütött a nap, ahogy elindultunk lefelé, alig pár perc múlva – még az utolsó nagy emelkedőnél tartottunk – amikor viszont jégesőt kaptunk a nyakunkba. A mustármagnál nagyobb, de a zöldborsónál kisebb szabályos gömböcskék zúdultak ránk. Ez sem tartott soká, hiszen orkán-szerű szél fújt. Újra kiderült, majd újra esett.

Már az út kétharmadát megtettük lefelé, amikor számomra az írországi zarándokút befejeződött.

 (A narancssárgával keretezett képek és szövegek mögött nagyított, vagy további képek találhatók!)

(folytatjuk)