2005. június 13. hétfő 23:44

Náday Katalin:

 

Zarándokúton Írországban,


a "zöld-szigeten"

 2005. május 2-11.

7. rész

  

Szombat - május 7-11

Egy előre nem tervezett program

Zarándokutunk innentől kezdve két szálon folytatódott tovább. Ebben a részben a magam történetét írom le, majd az utolsó záró részben az út folytatását a többiek elbeszélése és képei alapján.

Ahogy az előző részben írtam, lefelé a Croagh Patrick hegyről, nagyjából az út kétharmadának megtétele után, olyan szerencsétlenül csúsztam meg, hogy a bal lábam beleakadt egy gödörbe, a jobb lábammal továbbcsúszva átestem a saját lábamon, amely recsegve-ropogva eltört és ki is mozdult a törött rész a helyéről. Amikor megpróbáltam magam alól kihalászni a lábamat, újabb recsegés-ropogás következett és az inak visszarántották – én úgy gondoltam, hogy a helyére – a törött szárkapocs-csontot. Pillanatok alatt óriásira dagadt a bokám. Felálltam és vártam arra, hogy valaki utolérjen. Elsőként zarándoktársam, Misi ért oda s rövid tanácskozás után eldöntöttünk, hogy valahogyan, de le kell érnünk. Ezért először úgy próbáltunk lejjebb jutni, hogy Misi vállát átkarolva, fél lábon ugrálva indultunk lefelé. Hamar rájöttünk, hogy ez életveszélyes. A csúszós köveken ugrálni egyértelműen azt jelenti, hogy együtt fogunk elesni. Ezért taktikát változtattunk: Misi ment elől, a lábával egy kicsit rendezte a terepet minden lépés előtt, s én a vállát fogva féllépésenként csúsztattam a lábam előbbre, persze törött lábamra is rá-rálépve egy-egy pillanatra. Ez elég jól ment, s egy jó darabot jutottunk lejjebb, amikor fentről jövet egy két méteres ír ért utol minket, fején bohóc-sapkával, kezében bottal. Egy társa is volt, akinél szintén volt egy turistabot. Segítségünkre sietett. Először is értesítette mobilján a hegyimentőket, majd a két botot összefogták Misivel, engem ráültettek, s beléjük karolva elindultunk lefelé. Az egyenetlen terep miatt ez sem volt a legjobb megoldás, én mindig a lejtősebb oldalon álló felé csúsztam, s azért sem, mert a két bot folyton kifordult a kezükben. Időközben zarándoktársaink leértek és riasztották a férfiakat, hogy induljanak fel a segítségünkre. Amikor megérkeztek – köztük István is, aki már hegyimentőzött – kiadta a parancsot: „férfiak nadrágszíjat le!” Azokkal a két botot András-kereszt formájában összeszíjazták, s így már négyen tudtak vinni sokkal biztonságosabban. A váltótársak és a hölgyek vezényelték a lépéseket: balra nagy kő, jobbra pocsolya, állj. Erre az utóbbira elég gyakran szükség volt, mert néhol olyan szűk volt a hely, hogy öten egy csoportban sehogyan sem fértünk el, vagy amikor egy szikláról 40 centimétert kellett a mélybe lépni.  Olyan is volt, hogy előre kellett menni terepszemlét tartani: hogyan tovább. De ezeken a nehéz szakaszokon is átvergődtünk. Már majdnem leértünk, amikor megérkezett először az orvos, majd a hivatásos hegyimentők is. Az orvos megállapította - amit úgyis tudtunk - hogy meg kell röntgenezni, a hegyimentők pedig megdicsérték kis mentő-csapatomat (ABC-ben: Ákost, Gyuszit, Istvánt, Misit és Robit), hogy tökéletesen oldották meg a feladatot, s az utolsó pár méteren ők is beszálltak váltótársként a szállításomba.

Buszunk egyenesen a területileg illetékes kórházhoz vitt.

Az ír traumatológia ambulanciáján minden hasonlóan történt, mint ahogy idehaza is megszoktuk. Első a papírmunka, fontossági sorrendben: E111, balesetbiztosítás, végül a személyi adatok egyeztetése. Szombat délután lévén, nyilvánvalóan csak ügyelet volt mindenhol, ezért meglehetősen sokat várakoztunk. Elsőként egy asszisztens nézte meg a lábamat, ismét megállapítva, hogy röntgenre van szükség. Ekkor kaptam meg a mankóimat, majd kerekes széken áttoltak a vizsgálóba. Itt egy kis fiatal, színes bőrű orvos kiírta a röntgent, s továbbtoltak a röntgen várójába. Újabb várakozás után elkészült a röntgenfelvétel, ahonnan a kötöző helyiségbe vittek. Itt a vizsgáló-asztalon ülve, a fejem felett a kivilágított táblán voltak a felvételek a lábamról, s a kis orvos megállapította, minden rendben, nincs elmozdulás, lehet gipszelni és folytathatom a zarándokutat. Még megkérdeztük, hogy a mankókat vihetem-e magammal, azt válaszolta: természetesen. S elkezdték a lábam begipszelését. (Én boldog voltam, az engem elkísérő zarándoktársaimmal együtt, bár én tudtam, hogy elmozdult. Úgy gondoltam akkor, hogy tényleg visszaugrott a helyére az eltört csont.) Már javában gipszeltek, amikor arra járt egy teljesen fekete orvos, rápillantva a röntgenképre megkérdezte: mit csinálnak. Megmondták. Azt válaszolta szó sem lehet róla, ez elmozdult, műteni kell, s hozzám fordulva megkérdezte beleegyezem-e a műtétbe? Mit tehettem mást, beleegyeztem. Eddig az időpontig a kórházba érkezésünktől nagyjából két és fél, három óra telt el.

Társaim ekkor elköszöntek tőlem azzal, hogy vacsora után még visszajönnek, s behozzák a legszükségesebbeket, a bőröndömet pedig majd továbbviszik magukkal. Engem feltoltak az ortopédiai osztály egyik emeleti kórteremébe.

Ezzel az esettel lehetőségem nyílt arra, hogy összehasonlíthassam a magyar és ír kórházi ellátást, amit a továbbiakban két szakaszra bontva meg is teszek. Elsőként a kórházról, mint a beteget elszállásoló és ellátó intézményről írnék, amit én röviden úgy fogalmaztam meg, hogy a kórház "hotel"-szolgáltatása. Azután pedig a szakmai, az orvosi ellátásról írnék.

A kórház "hotel"-szolgáltatása

Erről egy szóval csak annyit lehet mondani, hogy osztályon felüli. A megyei kórház nem túl régen működik, egy egészen modern épületben van elhelyezve. Minden tiszta és világos. Én egy négy ágyas szobába kerültem. A szoba alapterülete kb. 7*7 méteres volt. Ahogy beléptünk a szobába jobbra egy négy négyzetméteres terület volt leválasztva fürdőszobának, benne kézizuhannyal, és a falra szerelt rácsos padkával, hogy az állni nem tudók is zuhanyozhassanak. Balra a bejárattól volt egy ugyanakkora területű WC, kapaszkodóval, wc-magasítóval, folyékony szappannal és papírtörülközővel. A fennmaradó 5*7 méteres terület négy sarkában volt a négy ágy. Egy-egy betegnek az ágyán kívül volt egy 2 ajtós szekrénye, egy éjjeli szekrénye, egy az ágy fölé tolható asztala, és egy kényelmes nagy fotel lábtartóval, hogy napközben ne kelljen az ágyban ennie, olvasnia vagy a látogatókat fogadnia. Mindez egy függönnyel teljesen elszeparálható volt a többiektől. Naponta tiszta ágynemű, a reggeli mosdáshoz tiszta törülköző, tusfürdő stb. A betegnek a fogkeféjén és a fogkrémen kívül semmit sem kell magával vinnie, mindent kap. Az étkeztetés is mintaszerű: minden délután hozták a másnapi menü-kártyát, amelyről mindegyik étkezésre két féléből lehetett választani: reggelire és vacsorára hideg és meleg között (az elmaradhatatlan piritós-kenyérrel együtt), ebédre pedig két különféle komplett menü közül.  Az ételt egy olyan szekrényben tolták be, amelyben mindenkinek már az előzetes rendelése szerint elkészítve volt a tálcán a menüje, még pedig úgy hogy a tálca bal fele tartalmazta a meleg ételt, a jobb oldala pedig a hideg-kosztot. A szekrény bal oldalát fűtötték, a jobb oldalát pedig hűtötték. A meleg étel egy tányérfedővel letakarva, s azt csak akkor vették le, ha azt mondtam, hogy most rögtön elfogyasztom. A forró étel mellett a jobb oldalon levő vaj pl. annyira fagyott volt, hogy alig lehetett kenni. Természetesen minden tálcán ott volt a szalvétába csavart evőeszköz is.

A nővérek mind huszonévesek, vidámak és mindig mindenre ráérnek. Arra is, hogy odaüljenek a beteg ágyára és beszélgessenek vele. Velem átellenben egy nyolcvanon felüli néni feküdt - a karját kutyák marták össze - aki már nem olvasott, nem járkált, csak ült egész nap a foteljában tétlenül. Soha nem telt el fél óra úgy, hogy valamelyik nővér ne kereste volna fel pár szóra, vagy éppen tíz percre a nénit meghallgatni, megnevettetni. Ha valaki a nővérnek csengetett, akkor az első dolga volt, hogy a függönyt behúzza - függetlenül attól, hogy esetleg csak azt kérték tőle, hogy a párnát igazítsa meg. Ahányszor elhagytuk az ágyat, a nővérek azonnal rendbe tették.

Szakmai, orvosi ellátás

Már az ambulancián történtek is kétséget ébresztettek bennem, hogy vajon kifogástalan orvosi ellátásban lesz-e részem, a későbbiek a gyanúmat megerősítették, s most már egyértelműen mondhatom, hogy szakmailag egészen biztosan jobb a hazai ellátás, és inkább vagyok idehaza beteg a mostoha körülménye ellenére, mint Írországban a szuper külsőségek között.

Ahogy az ambulancián nem találkoztam ír orvossal, az ortopédián sem, engem például egy hindu orvos műtött. (Utolsó este találkoztam egy magyar doktornővel is.) Vasárnap délelőtt került sor a műtétre. Az előkészítés a "hotel"-szolgáltatásokhoz hasonlóan kifogástalanul történt. Még a saját helyemen kaptam meg a "koktélt", a kórházi inget (nem pucéran visznek a műtőbe, mint idehaza), ezután az ágyammal együtt toltak el műtőhöz. A műtétet gerinc-érzéstelenítéssel végezték, ennek ellenére sem nem láttam, sem nem hallottam semmit sem. A műtőasztalon a hazai szokásnak megfelelően felhúzták a zöld függönyt elém, a füleimre pedig kaptam egy nagy fejhallgatót, s azon keresztül végig kellemes háttérzene szólt végtelenített módon, a külvilág zaja pedig nem jött át. Amikor két óra múlva levették a fülhallgatót és elbontották a függönyt, kissé csodálkozva láttam, hogy frissen műtött lábam vastagon be van gipszelve. Kedd reggelre azután át is vérzett rendesen a gipsz, ezért levették és ekkor már csak egy alsó fél gipszet kaptam, hogy át lehessen kötözni a sebet. Megkaptam az elbocsátót és a röntgen-leleteket. Hazaérkezve a kórházi felvételnél kérdezték hoztam-e röntgent? Átadtam. Azt mondták nem ez kell nekik, hanem a műtét utáni kontroll-röntgen képe. Az bizony nem készült. Kaptam-e véralvadás gátlót? - volt a következő kérdés. Azt sem kaptam. A hazai forráshiányos kórházakban a betegnek nem csak a jelene, hanem a jövője is fontos. Minden műtött betegnél véralvadásgátlóval próbálják megelőzni a trombózis kialakulását. Egy hetet töltöttem még itthon a kórházban, hogy a belobbant seb miatt a végleges gipszet megkaphassam.

A külön programom zárásaként egy gondolatot szeretnék még megjegyezni: biztosítás nélkül nem szabad elindulni. Én sehol, semmiért nem fizettem semmit, mindent a biztosító fedezett és ők intéztek mindent, még telefonálnom sem kellett, mert ők naponta jelentkeztek, hogy hol tartanak. Nekem egyetlen kérésem volt, hogy ha csak lehetséges, a zarándokcsoportunkkal együtt repülhessek haza. Ezt is elintézték. Ők szervezték meg a mentővel való átszállításomat  a nyugati partról Dublinba, biztosították a plusz 2 db repülőjegyet (hogy a lábamat fel tudjam tenni a gépen is), megszervezték a dublini és hazai repülőtéren a gépre való fel és leszállításomat. Biztosítás nélkül az egész három napos külön programom több, mint egy millió forintba került volna.

 (A narancssárgával keretezett képek és szövegek mögött nagyított, vagy további képek találhatók!)

(folytatjuk)