II. A szociális piacgazdaság alapgondolata és kezdeti megvalósítása

A Freiburgi Egyetem volt az újonnan létrejövő gazdasági rend szellemi központja, ahol 1940 körül kialakult az un. "Freiburgi iskola". Azok a tudósok alkották, akik kötelességüknek tartották, hogy alapvetően hozzájáruljanak Németország erkölcsi és politikai megújulásához. Közülük néhányan keresztényi meggyőződésük alapján aktívan harcoltak a nemzetiszocialista terror ellen. Mindnyájan tanúi voltak a Weimari Köztársaság szétzúzásának, és megtapasztalták a nemzetiszocialisták elnyomását és türelmetlenségét. Ezek a tapasztalatok és a humanista tartás alakították a Freiburgi csoport tagjait. Az "ordoliberálisok" - így nevezték önmagukat egy általuk kiadott mű címe alapján - olyan a szabadságon alapuló gazdaságot akartak, amely az önállóan és önmagával szemben felelősségteljesen cselekvő emberen alapul. A cél az volt, hogy ez az ember szabadon bontakoztathassa ki alkotó képességeit az állam által meghatározott gazdasági rend keretén belül.

A szociális piacgazdaság azonban nem csupán a Freiburgi iskola liberális elképzelésein nyugodott, hanem lényegéhez tartozott, hogy a keresztény szociális tanítás azon elveit tartotta iránymutatónak, amelyeket, - mint említettük -Alfred Müller-Armack képviselt.

A szociális piacgazdaság szellemi atyái a gazdasági életben az állam világosan meghatározott feladataira és a polgár fokozottabb személyes elkötelezettségére építettek. Közgazdasági felismerések, de etikai megfontolások alapján is elvetették az átfogó állami beavatkozást. A harmincas és negyvenes években világosan megmutatkozott, hogy a gazdaság irányításának a nemzetiszocialisták és a kommunisták által gyakorolt módja nem csupán az egyén döntési és cselekvési szabadságát korlátozta durván, de világosan alulmaradt a versenyen alapuló piacgazdasággal szemben is.

Ugyanakkor az un. ordoliberálisok kritikailag viszonyultak a piac korlátlan érvényesüléséhez. A közgazdaságtan néhány klasszikusához képest sokkal nagyobb mértékben tartották szükségesnek, hogy létezzenek hatékony törvényi keretfeltételek és korlátozott állami beavatkozás is, különösen a szociális kiegyenlítés érdekében. Így jött létre az a rendpolitikai koncepció, ami a személyes szabadságot összekötötte a gazdasági hatékonysággal és a társadalmi elkötelezettséggel. Ez a koncepció világosan szemben állt mind az állami dirigizmussal, mind a gazdasági hatalommal való visszaéléssel.

Az un. ordoliberálisok leglényegesebb követelései

Az új un. Ordoliberális koncepció lényegét tekintve hármas pilléren állt: a dinamikus gazdaság működőképes versenyrendjén, a pénz értékállóságát biztosító pénzügyi renden, valamint a biztonság, az kiegyenlítés és a szociális igazságosság szociális rendjén. Amennyiben a jövőben támogatni kívánják az innovációt és a dinamikus fejlődést, de meg kívánják akadályozni, hogy a piacokon kiszámíthatatlan hatalmi koncentrációk jöjjenek létre, akkor ehhez csupán egy eszköz jöhetett szóba: a verseny. De éppen azért, hogy előnyös gazdasági és társadalmi hatását kibontakoztathassa, a versenyt a jogrend által hathatósan védeni kellett. Ez döntő állami feladat volt.
A pénz értékállóságán nyugvó valutarendnek az volt a hivatása, hogy választ találjon az 1923-24-es német hiperinfláció tapasztalataira. Ezért létre kellett hozni a független központi bankot, amelynek az volt a törvényi megbízatása, hogy elsőbbséget biztosítson a pénz stabilitásának.

Az eljövendő szociális rend feladata lett, hogy biztosítsa a szociális kiegyenlítést és előmozdítsa a szociális igazságosságot. Azon polgárok számára kellett emberhez méltó életet biztosítania, akik nem vehettek részt a jövedelemszerzésben és ezáltal a teljesítmények versenyében.

A verseny-, a valuta- és a szociális rendeket kezdettől fogva egyetlen egységnek tekintették. A "rendeknek ez az interdependenciája" (Walter Eucken) szükségessé tette, hogy szem előtt tartsák mind integráló társadalmi hatásukat, mind pedig azt az alapelvet, hogy az állami aktivitásnak piackonformnak kell lennie.

A szociális piacgazdaság eszméjének politikai megvalósítása

A valutareformot követő első napokban dőlt el, hogy a nyugat-német gazdaság a szociális piacgazdaság irányába halad majd. Azt a kényszergazdaságot, amely a jegyrendszerrel és a szoros korlátozásokkal csupán a hiányt kezelte, ekkor váltotta fel a különböző piacok rendszere, ahol az árak a kereslet és kínálat szerint alakultak és ahol a termelésre vonatkozó döntéseket a piac hozta meg. Csak azon a területeken számoltak állami beavatkozással, ahol ezt a fontosabbnak tartott társadalmi vagy gazdasági követelmények feltétlenül szükségessé tették. A fogyasztók és termelők nagyon gyorsan megértették, hogy újból döntéseiken és teljesítményükön múlnak a dolgok. A személyes és a gazdasági siker többé nem függött az állam előírásaitól avagy ,jegyrendszertől, hanem ettől fogva lényegében az egyéni kezdeményezés és az egyéni teljesítmény lett a döntő. Ezáltal a jólét és a szociális biztonság nem csupán hatékonyabban valósulhatott meg, hanem mindez lényegesen magasabb színvonalon lett elérhető. Azáltal, hogy Erhard megszabadította a gazdaságot a túlszabályozottságtól, mindenki számára nyilvánvalóvá tette a szabad piacgazdasági rendszer előnyeit és megteremtette a szociális piacgazdaság áttörésének lehetőségét.

Elkeseredett ellenállás és kezdeti problémák

Az SPD úgy látta, az új gazdaságpolitika igazolja félelmeit, hogy a "profit ha,jszolása" győz a társadalmi felelősség fölött, és kategorikusan követelte Ludwig Erhard menesztését. A kényszergazdaságról a szabad gazdasági rendszerre való áttérés 1948 második félévében valóban "a német gazdaság történetének egyik legdrámaibb szakasza" (Erhard) volt. Nagy volt a veszély, hogy az új rendszer a terhelési próbá t nem bírja ki és elveszti támogatóit. Miután az árakat fölszabadították, a kereslet az elsó idóben meghaladta a folyó termelés és a raktárak kínálatát, aminek jelentós áremelkedés volt a következménye. Ezt Erhard politikai ellenlábasai arra használták fel, hogy mozgósítsák az embereket az által kidolgozott piacgazdasági modellel szemben.

Ehhez járul még a munkanélküliség súlyos problémája. A katonai szolgálatból elbocsátottak és a dolgozó életbe visszatérni kívánók sokasága, a több mint nyolcmillió menekült és hazájából elüldözött ember valamint a hazatérő hadifoglyok számára a meglévő kapacitások nem bizonyultak elegendőnek. Erhard azonban felismerte, hogy a rövidtávon megnövekedett munkanélküliség Németországban nem konjunkturális, hanem strukturális probléma volt. A német tartományok bankjához hasonlóan bátran és energikusan ellenállt a megszálló hatalmak azon elképzelésének, hogy a teljes foglalkoztatottság előbbre való a pénz értékállóságánál és ezért államilag finanszírozott programokkal kellene élénkíteni a gazdaságot.

A sürgető kérdésekre adott piacgazdasági válasz

Erhard más eszközökhöz nyúlt. A legtöbb ár felszabadítását követően megszüntette a bérstoppot, ami által a munkavállalóknak és munkaadóknak lehetővé tette, hogy az állam beleszólása nélkül állapodjanak meg a fizetésekben és bérekben: a bérmegállapodás autonómiája így vált az új rend egyik pillérévé. A Bank Deutscher Länder is meglehetős sikerrel harcolt az infláció ellen.

Megtették az első lépéseket a hatékony adóreform területén is. A cél az volt, hogy minden jövedelemben részesülő ill. az üzemek számára kedvező feltételeket biztosítsanak a vállalkozásokba történő beruházásokhoz, a fogyasztáshoz és a magánszemélyek megtakarításaihoz. A vállalkozások számára ismét kifizetődő volt a termelés és a beruházás. Így hamar megszűnt a túlfűtött kereslet, és csökkent a magas árszínvonal. Ez mindenekelőtt a termelékenység jelentős emelkedéséhez vezetett, mivel az üzemek racionálisabban termeltek. Ám hamarosan újra több embert kezdtek foglalkoztatni, és a munkanélküliség érezhetően csökkenni kezdett.

Vissza a kezdőlapraVissza a tartalomjegyzékhez