III. A szociális piacgazdaság kiépítése - válság - majd az eredeti célkitűzései felidézé-se:1949-1989

1. A szociális piacgazdaság kiépítése Németországban: Az Adenauer és Erhard korszak (1949-1966)

A Német Szövetségi Köztársaság megalapítása után az volt a feladat, hogy a gazdaság to-vábbi területeit vonják be a piacgazdasági rendbe, hogy az embereket alkotóerejük kibonta-koztatására ösztönözzék valamint, hogy a szociális kiegyenlítés politikájával azokat támo-gassák, akik önerejükből nem tudtak változtatni helyzetükön.

Elsődleges feladat volt, hogy lakást teremtsenek a sok kibombázott ember, valamint a me-nekültek és a hazatérők számára. A későbbi Német Szövetségi Köztársaság területén (Berlin nélkül) az 1943-as lakásállománynak több mint 11 százaléka teljesen elpusztult. Az 1950-ben elfogadott első lakásépítési törvénynek köszönhetően hat év alatt 2,4 millió lakás épült a szociális ill. az államilag támogatott lakásépítés keretében. A lakásszektor fokozatos piaco-sítása a későbbiekben további erőket szabadított fel. A kötött lakbér fokozatos megszünteté-se és a saját tulajdonú lakás fokozottabb támogatása I953/54-től nagymértékben hozzájárult a német történelem egyik új rekordjához: az elkövetkezendő években évente akár 590 000 lakás is megépült, melynek mintegy a felét tette ki a szociális lakásépítés.

Lépésről-lépésre, de kemény belpolitikai csatározások közepette a gazdaság további terüle-teit piacosították. A kényszergazdálkodás a vasipar és szénbányászat területén 1949 de-cemberében szűnt meg, 1952 januárjában felszabadították a vas- és acélárakat, a hatvanas évek elején a fűtőolaj és az atomenergia hasznosításával végérvényesen megszűnt a szén monopóliuma.

A valutareformot követően a mezőgazdasági termékek területén a legtöbb alapvető élelmi-szer vonatkozásában még fenntartották a kötött árakat. Ám 1952-ben ezt a szabályozást is végérvényesen el lehetett törölni. Az erős "zöld front" a német parlamentben és azon kívül is elérte, hogy jelentősen szubvencionálják és hogy a piaci rendet olyan törvényekkel szabá-lyozzák, amelyek korlátozták a versenyt. A legfontosabb részpiacok azonban fokozatosan megnyíltak és a szükségessé vált strukturális reformok 1949 és 1969 között jelentős terme-lékenységnövekedést eredményeztek, valamint azt, hogy a mezőgazdaságban foglalkozta-tottak száma 5,1 millióról 1,8 millióra csökkent.

A brit katonai kormányzat még a megszállás ideje alatt bevezette a Ruhr-vidéki bányászati és vasipari üzemek felügyelőbizottságaiban a paritásos beleszólási jogot. A munkavállalók részvételének ezt a formáját a munkaadók kategorikusan elutasították. A vállalatokkal és a szakszervezetekkel folytatott nehéz tárgyalások után Konrad Adenauernak sikerült elérnie a történelmi kompromisszumot: a montánipar megőrzi beleszólási jogát az addigi formában; az összes többi ágazatban az üzemi alkotmányokról 1952-ben elfogadott törvény értelmében üzemi tanácsokat kellett választani, amelyek jelentős beleszólási joggal rendelkeztek.

Ludwig Erhard már 1949-ben bejelentette a kartell-törvényt, ami számára, mint már említet-tük, a szabadságon alapuló szociális piacgazdaság egyik rendpolitikai pillérét jelentette. A Bundestagban 1951-ben beterjesztett kormányjavaslat éveken át heves viták tárgya volt. Mindenekelőtt az ipar tanúsított kemény ellenállást. Csak 1957 júliusában fogadta el a német parlament a verseny korlátozását tiltó törvényt. Erhard koncepciója szerint a kartell-tilalom alól csak néhány esetben lehetett kivételt tenni, és a törvénytervezetben szerepelt felügyelet létrehozása, egy független kartell-hivatal felállítása és a fuzionálások ellenőrzése. A terve-zetet nem tudta teljes mértékben keresztül vinni a német parlamenten. Nem valósult meg a fuzionálások ellenőrzése, és a kivételek számát szaporították. Ennek ellenére fordulatot je-lentett ez a törvény, hiszen a Német Császári Birodalom óta bekövetkezett fejlődés előnyben részesítette a kartelleket.

A szociálpolitikában is mindenekelőtt az állt az előtérben, hogy felszámolják, vagy legalábbis mérsékeljék a háború következményeként előállt legsürgetőbb problémákat. Rendkívüli je-lentősége volt a háborús károk kiegyenlítéséről 1952-ben elfogadott törvénynek. 1980-ig 120 milliárd márkát fordítottak az üldözöttekre és más háborús károkat szenvedőkre, lényegében a nem érintett nyugatnémetek vagyonadójából.

Az 1957-es nyugdíjreform volt ötvenes évek másik történelmi jelentőségű szociálpolitikai törvénye. E törvény megteremtette a dinamikus öregségi nyugdíjrendszert, amely általában a munkavállalók jövedelméhez igazodott. Az idők folyamán számos más törvény is kiegészí-tette ezt a rendszert a hadigondozástól egészen a nagycsaládosok támogatásáról határozó első döntésig.

A gazdasági növekedés hihetetlen dinamikája és a takarékos költségvetés lehetővé tette, hogy a Német Szövetségi Köztársaság újjáépítését valamint az új szociális törvényeket az állam nagyobb fokú eladósodása nélkül valósítsák meg. Ugyanakkor 1958-ig többször is csökkentették a személyi és vállalkozói jövedelmek közvetlen megadóztatását.

Adenauer és Erhard politikája megteremtette a gazdasági fellendülés, a társadalmi béke és a személyes kezdeményezések szabad kibontakoztatásának alapjait.1950 és 1960 között a társadalmi össztermék évente reálértékben átlagosan nyolc százalékkal növekedett, az ipari termelés azonos időszakban 150 százalékkal, a beruházási javak ipara 220 százalékkal nőtt. 1951 után az inflációs ráta az elkövetkezendő 18 évben áltagosan két százalék alatt maradt. 1957-ben gyakorlatilag megvalósult a teljes foglalkoztatottság. Akkor hívták az első vendég-munkásokat az országba. Néhány szövetségi vállalat privatizálása és a részvényjog reformja következtében a hatvanas évek kezdetén elkezdődött a munkavállalók vagyonképzésének támogatása.

Az egyesült Európához vezető tárgyalások során a német álláspont tartalmazta a verseny és az eszmék és emberek szabad áramlásának kérdését. A Német Szövetségi Köztársaság nagymértékben kivette részét abból, hogy a vámokat fokozatosan leépítették és az, hogy az Európai Gazdasági Közösséget, mint legnagyobb piacot lényegét tekintve a piacgazdasági elvek alapján hozták létre. 1958. december 29-én a Német Szövetségi Köztársaság és to-vábbi kilenc állam megállapodott valutájuk teljes konvertibilitásában. Az árstabilitás követke-zetes politikája szilárd pozíciót biztosított a német márka számára. A Szövetségi Bankról határozó törvényt 1957-ben fogadták el.

Az ötvenes évek végén kritikai vita kezdődött a Német Szövetségi Köztársaság további fejlő-déséről. Új prioritásokat fogalmaztak meg, mindenekelőtt az oktatás- és a tudománypolitika területén; bírálták a jövedelmek és a vagyonosodás eltérő alakulását Olyan személyiségek  is, mint például Alfred Müller-Armack a „szociális piacgazdaság második szakaszáról” érte-keztek, és ezek az elképzelések nagy figyelmet keltettek. Ám a politikai érvényesítés ereje meggyengült. A koalíció frakciói két ízben sem támogatták Theodor Blank szociális és mun-kaügyi minisztert, aki a betegbiztosításban meglehetősen időszerűvé vált önrészesedést akarta bevezetni.

Így növekedtek az állammal szembeni elvárások. Vita folyt arról is, hogy nagyobb mértékben gyakoroljanak befolyást a konjunktúra alakulására, avagy, hogy a pénzügypolitika aktívabb szerepet vállaljon a foglalkoztatás érdekében. A hatvanas évek óta a szociáldemokrata Karl Schiller a nagykoalíció későbbi gazdasági minisztere volt ezeknek az elképeléseknek a leg-befolyásosabb képviselője. A "felvilágosult piacgazdaságról" vallott elképzeléseit a követke-ző jelszóval jellemezte: „a piac érvényesüljön amennyire csak lehet, és annyi legyen a terve-zés, amennyi feltétlen szükséges.” Az 1967-ben elfogadott törvény a gazdaság stabilitásáról és növekedéséről valamint egy sor konjunktúrát elő mozdító beruházási program szintén Schiller nevéhez fűződik. 1970 körül azonban kiderült, hogy túlbecsülték az előrejelzéseket és e programok megvalósulásának pontosságát.

2. Új prioritások és növekvő nehézségek: A szociálliberális koalíció (1969-1982)

A Brandt-kormány hivatalba lépesével, a szociálliberális koalícióval alapvetően megváltoztak a gazdaság- és társadalompolitikai prioritások és módszerek. A személyes felelősség és a szubszidiaritás eszméjét fölváltotta az állami beavatkozás sávjának - pragmatikusan vállalt - kiszélesítése. Az állami aktivitást ki akarták tágítani a társadalmi viszonyok összességére, a, megelőző évek takarékos költségvetési politikáját felváltotta a kiadások expanzív növekedé-se és az eladósodás. A szociális törvények minden területén jelentősen növelték a járulékok és a ráfordítások nagyságát, különösen az egészségügyben és az öregségi ellátásban, és hozzájuk társult az oktatás és felsőoktatás rendszerének költségintenzív módosítása vala-mint a házasságjog, a büntetőjog és a földtulajdonjog megreformálása.

A reményekkel ellentétben a koalíció nem tudta megvalósítani a magasabb színvonalú tár-sadalmi támogatás célját. A látványos béremelések következtében a német gazdaságban emelkedett az infláció. Öt év alatt az állam szociális kiadásai megkétszereződtek. A növekvő eladósodás, - az állami kvóta 1981-ben mintegy 50 százalékos volt (1968-ban 37,9 százalé-kot tett ki) - és 1973/74-ben a 7 százalékos, az 1951 óta legmagasabb inflációs ráta hatá-rozták meg a gazdaság képét. A makroökonómiai adatok rosszabbodásához kétségtelenül hozzájárultak a világgazdaságot megrázó folyamatok is, például az 1973-as OPEC-válság. Ám az 1975-öt követő mérsékelt javulás ellenére sem sikerült tartósan csökkenteni a megnövekedett munkanélküliséget és konszolidálni az állam pénzügyeit.

3. Visszatérés a szociális piacgazdasághoz: A Kohl korszak (1982-1998)

A Német Szövetségi Köztársaság tehát válságot élt át, amikor Helmut Kohl 1982. október 13-án elmondott kormánynyilatkozatában bejelentette a visszatérést a szociális piacgazda-ság elveihez. A CDU/CSU és az FDP koalíciójának az volt a célja, hogy kiigazítsa a piac, a szövetségek és az állam közötti egyoldalúan megváltoztatott viszonyait. Reformokkal sza-nálni kívánta az államháztartást, stabilizálni a szociális járulékok nagyságát és csökkenteni az állami kvótát. Ehhez járult még, hogy ismét előtérbe kellett állítani az egyén felelősségét és a szubszidiaritás elvét.

Ezt a program 1990-ig különösen a pénzpolitikában következetesen megvalósult. A Szövet-ség, tehát az állam kiadásai éves átlagban csupán két százalékkal emelkedtek. Ez jelentős mértékben hozzájárul az állami kvóta csökkentéséhez. Az üzemek és munkavállalók által befizetendő adó mértékét több lépcsőben csökkentették. Ugyanakkor az új eladósodás mértéke is csökkent. Számos üzemet és bankot sikerült privatizálni, 1990 után Telekom nö-vekedést mutató szektorát is.

Az új koalíció azonban nem csupán az állam finanszírozásában jeleskedett. Mindenekelőtt a törvényi ellátás mértékének csökkentésével sikerült fellendíteni az 1980 óta stagnáló kon-junktúrát. A vállalkozói beruházások adókedvezményeit egészítették ki a saját ház építésé-hez nyújtott jobb keretfeltételek. Hamarosan megmutatkoztak az első sikerek is. Csökkent a területi ellátást biztosító egységek deficitje, az infláció 1987-ig kevesebb, mint egy százalék-ra csökkent, az állami kvóta 1989-ig 45,3 százalékra esett vissza.

Az új kormány stabilitási politikája és az alacsony kamatok helyreállították az elvesztett bi-zalmat, és előmozdították a magánberuházások jelentős emelkedését és a magánfogyasztás növekedését is. Megteremtette az utat ahhoz a gazdasági fellendüléshez, amely az évtized végéig tartott, és amelynek köszönhetően 1983 és 1990 között 2,2 millióval növekedett a foglalkoztatottak száma, és 1987-tól kezdődően a bevándorlás ellenére is csökkent a mun-kanélküliség. A nyolcvanas évek végén világosan megmutatkozott, hogy az újrakezdés a tendenciák pozitív irányú változását hozta magával. Ezt egészítette ki 1989-ben néhány fontos szociális reform a nyugdíj- és betegbiztosítás terén.

Mindennek köszönhetően a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági és társadalompolitikai szempontból sokkal kedvezőbb helyzetben volt az újraegyesítés évében, mint egy évtizeddel korábban. Amikor 1989. november 9-én leomlott a Berlini Fal, szinte senki sem sejtette, hogy milyen dinamikus és mekkora lépéskényszert jelent az egyesítés folyamata a politikai és gazdasági életben. Hamarosan kiderült, hogy az NDK gazdasága még annál is rosszabb állapotban van, mint ahogyan azt a szkeptikusok nyugaton elképzelték. A Nyugat-Németországgal összevetve az iparban foglalkoztatottak termelékenysége éppen hogy elérte a 30 százalékot, és a mezőgazdaságban sem volt lényegesen több 25 százaléknál. A gaz-dasági verseny feltételei közepette ennek következtében nagyon sok vállalkozást be kellett zárni és nagyon sok munkahely szűnt meg. A valutaunió, a tartományi közigazgatás és a közszolgálat kiépítése, a tervgazdaság feladása, a gazdasági struktúra drámai megváltozá-sa, a szociális rendszerek átalakítása, a jogállamiság bevezetése, az igazságszolgáltatás átalakítása, a lakásépítés és a működő infrastruktúra kiépítése rövid idő alatt megvalósítan-dó hatalmas feladatot jelentett.

A keleti tartományok felzárkóztatásához, a gazdasági fejlődés előmozdításához és az un. új tartományokban élő embereknek a szociális rendszerekbe való bekapcsolásához hatalmas összegeket kellett az államnak és magáncégeknek transzferálniok a keleti tartományokba. Ez az összeg 1991-től évi 150 milliárd német márkát tett ki. Ez ismét csak az adók és járulé-kok, az állami kvóta emelkedéséhez vezetett és valamint, hogy az államnak hiteleket kellett felvennie.

Ehhez járult még, hogy a kilencvenes években lelassult Európában a gazdasági növekedés üteme. Ismét emelkedett a munkanélküliség is. A CDU/CSU valamint az FDP az ellenzék ellenállása mellett fontos reformokat hajtott végre a beteg- és nyugdíjbiztosítás területén. Ám 1998 szeptemberében elvesztették a választásokat.
 

Vissza a kezdőlapraVissza a tartalomjegyzékhez