A táltost a természetfeletti lények szemelik ki hivatására, arra születik, s ennek jele, hogy fölös csonttal, foggal, a rendesnél több újjal jön a világra. Akit erre kiválasztottak, hiába vonakodik vagy szegül ellene, ha nem akar elpusztulni, megnyomorodni, akarata ellenére is kényszerül táltossá lenni. Az elhivatott serdülő korában súlyos betegségbe esik, hitük szerint ilyenkor elragadják a szellemek, s testét ízekre darabolják, hogy megkeressék alkalmasságát bizonyító fölös csontját. Mikor meggyötörtetése után újraéled, már birtokában van varázsló tudományának. Ekkor történik közössége előtti felavatása, s ennek legfontosabb mozzanata a világfát jelképező sámánfa megmászása, amikor az ifjú táltos bemutatkozik az égieknek. E jelképes értelmű felkúszás alkalmával nyeri el varázsdobját, amellyel egész életében, révülései során, az ünnepélyes szertartásokon megidézheti a szellemeket, vagy felélesztve dobját, mint bűvös hátasállatával, szélsebes táltoslovával, távoli birodalmukba képes vele száguldani.
A néphagyományból kikövetkeztethető, hogy egykor, még az ugor együttélés korában tollas fejdísszel bagolynak, illetve agancsokkal szarvasnak álcázták magukat a sámánok, majd a török népekkel való kapcsolat idején megjelenik fejviseletükként a házi marha szarva, amely állat későbbi életmódjuknak, a földműveléssel kiegészült állattartásnak a legfontosabb jószága lett.
(Dienes István: Szellemkultusz, táltoshit, ősvallás – A honfoglaló magyarok)
