Vissza
a kezdőlapraMagyarország reneszánsza a 3. évezredben Gedai IstvánA történeti múzeumok szerepe a jövő társadalmában
Előadásomnak az a címe: a történeti múzeumok szerepe a jövő társadalmában. Elnézést kérek, hogy a bevezetés egy kicsit hosszabb lesz a megoldáshoz képest. Napjainkban társadalmunk egyes csoportjainál meghatározó szemléletté vált, hogy a múltunk ismeretét hangsúlytalanná, sőt lényegtelenné tegyék. Egyidejűleg a jövőt abszolutizálják. Ennek programszerű hangoztatása, az írott és elektronikus sajtó egyes műsorainak, tárcáinak csatlakozása e nézet hez sikerre számíthat. Különösen a társadalom azon részénél, ahol napi problémákkal küzdenek, ahol a megélhetés, az emberi körülmények megteremtése, a család minden tagjának energiáját annyira igénybe veszi, hogy gondolkodásra, a természeti és társadalmi ér tékek csendes szemléletére, szemlélődésére, azokban történő elmélyedésére már sem idő, sem energia nem marad, és lassan az értékek megismerésének igénye is elveszik. Az embert emberré tevő szellem torzul. Így torzul az egész társadalom. A jelenség részben manipuláció eredménye. Manipulációnak tekinthetjük a múltnak és értékeinek elhallgatását és csak az elkövetkezendő idők gazdaságáról, inkább gazdagodásáról alkotott jövőkép elénk vetítését is. A leginkább negatív eredményt elérő manipulációnak kell tekint e nünk azt a történelemhamisítást, amely a magyar történelemben századunk második felének első négy évtizedét jellemezte. Pontosabban az 1945-1990 közötti időszakot. Ennek a történelemhamisításnak egyenes folytatása, változata napjainknak a múltat feledtetn i akaró programja. 1945 után ugyanis Magyarországon idegen megszállók segítségével egy gyökértelen, illegitim kormány került hatalomra. A magyar múlt keresztény, nemzeti és polgári értékeinek és ennek tudatának felszámolásához hozzátartozott ezen értékek meghamisítása, az értéket értéktelennek nyilvánítva. Saját gyökerét pedig azokban a történelmi eseményekben találta meg, amelyeket a polgári értékrend elvetett, mert azok az események bűnök voltak, vezetői pedig bűnözők, mind társadalmi, mind nemzeti értelemben. Át kellett tehát írni a múltat, fejtetőre állítani az értékrendet és a bűnnel uralomra jutott hatalom kötelezővé tette ezt hinni és ami távlatokban a legrombolóbb volt, kötelező volt ezt tanítani. Ennek az illegitim rendszernek látszólagos és hirdetett hitelét zavarta meg az 1956-os forradalom és szabadságharc. Nyilvánvalóvá lett, hogy a nép elutasítja a pártdiktatúrát, elutasítja Moszkva uralmát. Nyilvánvalóvá lett, hogy a kommunista ideológia zsákutca, megvalósítási kísérlete pedig egy elenyésző kisebbség diktatúrája a népek felett és ennek nyilvánvalóságát a hatalom történelmi hazugsággal és terrorral igyekszik eltakarni. Ezért kellett a forradalomban résztvevők ellen alkalmanként az 1944-es zsidó holocaust borzalmait is túlszárnyaló megtorlást alkalmazni. A megtorlással egyidejűleg azonban minden írott és elektronikus sajtó kizárólagos birtokában a történelemhamisítást továbbfolytatta a végleges uralkodásra berendezkedett hatalom. Volt ideje egy nemzedék felnevelésére, amelynek minden tagjába totális eszközrendszerével a maga hamis ideológiáját sulykolta, a mindenek felett álló párt hatalmát. Minden nemzeti érzést irtandó nacionalizmusnak bélyegzett, a rendszer által elítélt korábbi nemzeti értékek miatt pedig bűntudatot keltett, mert egy állandó bűntudatban élő nép elveszíti emberi tartását, erejét, és képtelen igazságáért lázadni. A rendszer iskoláiban felnőtt nemzedék még gondolkodó része is elveszítette hitelét a történelemben. Demokráciát, polgári értékrendet nem tapasztalt. 1990-es tapasztalatai azonban még megrendült hitét is megdöbbentette, amikor látta a tolongást a damaszkuszi úton, különösen, ha ismerősét is felfedezte rajta.
Mit tehetett, mit tehet, mit kell tennie a történésznek? Hogyan állítsa vissza a történelem hitelét? Egyáltalán van-e értelme, hitele a visszaállítási kísérletnek, azaz van-e értelme múltunkkal foglalkozni, társadalmunkat ezzel foglalkoztatni, amikor nagy, igaz, manipulált része a jövőt akarja élni? Ehhez pedig gazdaság teremtette pénz kell és nem múltismeret. Közmondások és aforizmák sokaságát, történelemfilozófiai tételeket idézhetnénk a múlt ismeretének szükségességére.
Ezeket mellőzve a jövő tervezéséhez induljunk ki a jelenből, hiszen jövőt csak a jelen részletes i smeretével lehet tervezni. A jelen adott, meglévő gazdaságára, társadalmi és politikai struktúrájára kell a megtervezett jövőt felépíteni, illetve, ha szükségesnek látszik, ennek szerkezetváltoztatásához is elemezni kell a folyamatban kialakult jelent. Ebben a jelenben meg vannak-e a változtatásnak, a váltásnak a feltételei? Egyértelmű, hogy a jövőtervezéskor, elsősorban a gazdaságra, a mezőgazdaságra, iparra, bányászatra, kereskedelemre, a bankokra, közlekedésre, stb. gondolunk. Ám természetesen mindennek a tevékenységét a társadalom tagjai végzik, akiknek biztosítani kell nevelését, képzését, egészséges környezetét. Így a jövőtervezéskor máris mellőzhetetlen az oktatásügy, egészségügy, környezetvédelem stb. Ezek értékelésének, azaz a jelen elemzésének a társadalom, az állam valamennyi intézményére, szervezetére ki kell terjednie. A jelen, amelyet tehát a jövő érdekében elemezni kell, egy folyamat vége, illetve egy állomása, hiszen a jövőtervezés dönti el, hogy a folyamat változatlanul vagy módosítva menjen -e tovább, esetleg meg kell-e szakítani és teljesen újként, más koncepció alapján kell-e indítani. Minden nép történelmében van több-kevesebb olyan esemény, amikor az állam szinte teljes intézményrendszerét meg kellett változtatni, mert az akkori jelent a feltételek megváltozása miatt olyan módon tovább folytatni nem lehetett. A mi történelmünkben az ez évben 1000-dik évfordulóját ünneplő esemény, államalapításunk óta számtalan alkalommal kellett intézményrendszerünket átszervezni a jövőnk, a fennmaradásunk érdekében. A távoli múlt még példaként említhető eseményeitől is eltekintve, idézzük a 20-dik századot, mert elismerve a hosszú folyamatot, ezek már közvetlenül befolyásolják azt a jelent, amelyre ma jövőnket építeni kell. Az első világháború győztes nagy hatalmainak politikai analfabétái olyan békeszerződéseket kötöttek, amelyek Európa és a magyarság számára az akkori jövőképet teljesen megváltoztatták. Egy, szinte halálosan megcsonkított országból, megalázott népből kellett új államot építeni. Megtörtént, mert hagyományos, sok évszázadon keresztül megőrzött, nemzeti értékrendje, ebbe vetett hite, erkölcse segítette. Az ország és vezetői azonban olyan kényszerpályára kerültek, ami a második világháborúban is a vesztesek oldalára sodorta. Országunk a nagyhat a lmak játékaként így totalitárius diktatúra tulajdonává vált. Ekkor minden korábbi értéket leromboltak és számunkra elfogadhatatlan újakat írtak elő. 1990-ben kezdődött az a korszak, amely ismételten újat követel. Ehhez az újhoz kell a történelmi folyamatban kialakult jelen ismerete, vizsgálata, intézményrendszerének elemzése. Ezt az elemzést és az azt követő jövőtervezést pedig csak hittel, múltunk értékei adta nemzettudattal, tenni akarással rendelkező nemzedék végezheti el. Ennek a nemzedéknek azonban először meg kell szabadulnia a mesterségesen táplált pesszimizmusától, a folyamatosan táplált, hazug bűntudattól. Vannak, akik a bűntudat hazugságának felismerésétől múltunk értékeinek megismerésétől el akarják zárni fiatal nemzedékünket. Teszik ezt akkor, amikor körülöttünk élő népek hamisítják történelmüket, hogy a magyarsággal szemben még a valóság adta lehetőségnél is nagyobb nemzeti, valójában sovén érzéssel táplált nemzettudata legyen. Itt van szerepük a történészeknek és valamennyi történelemkutatással foglalkozó intézményünknek, közöttük a történeti múzeumoknak, sőt ezeknek kiemelt feladatuk van. Tudomásul kell vennünk ugyanis, hogy fiatal nemzedékünknek az ismert manipuláció következtében, nincs hite. A még oly tárgyszerű történelemben sem. A történészek források alapján készült tanulmányainak még a tényeit is kétkedve fogadja, még inkább azok értékeléseit. Elsőként tekintsük át a múlt értékelését, mert az annak félremagyarázásával hiteltelenné tehető, meghamisítható. A megismertetendő történelmi korokat, az adott kor fennmaradt tárgyaival, alkotásaival kell érzékeltetni. A történelmi emlékeket őrző közgyűjteményeknek, történeti múzeumoknak kell kiállításokkal elvégezni a történelem hitelének visszaállítását. A kiállítások nem szubjektív szemlélettel – még ha forrásai objektívek is – megírt történelemkönyvek, hanem az adott kornak az alkotásai, gazdasági, hadi eszközei, az államszervezetre, a vallási életre, az úgynevezett civil tevékenységre utaló tárgyak. A művészetek fennmaradt emlékei szavak nélkül b e szélik el a múltat. Az igazat beszélik el, mert a tárgyak nem hazudnak, hanem léteznek, és ez a lét maga a hamisíthatatlan történelem. Hadd utaljak itt az előző előadó bevezető szavaira. Egy kor földművelését nem lehet tagadni, amikor annak a kornak régészeti leletei ontják a sarlókat, eke-alkatrészeket, malomkő-töredékeket, szőlőt munkáló szerszámokat. Nem lehet tagadni a vasmegmunkálást, amikor kohó- és vassalakmaradványok, öntőtégelyek kerülnek elő. Nem lehet tagadni a külkereskedelmet, amikor a magyar f öld távoli országok termékeit, pénzeit veti fel és a távoli országokban magyar pénzek kerülnek elő. Nem lehet lebecsülni művészetét, amikor ötvöstárgyai, szobortöredékei, elpusztított középkori templomaink falmaradványain látható freskónyomok európai színvonalú alkotások. Nem lehet tagadni államiságunk fejlettségét az Aranybulla jelenlétében, amelyet az Európa első alkotmányának mondható angol Magna Charta után mindössze hét évvel 1222-ben adott ki a magyar király. Ezt egyébként ebben a hónapban ünnepelni is fogjuk, amikor a magyar miniszterelnök és az angol lordkancellár kicseréli a két alkotmány másolatát egymással. Szent István intelmei, a 16-dik századi tordai országgyűlés határozatai, az erdélyi fejedelem által kiadott első román nyelvű biblia láttán el kell ismerni, hogy az ezeket létrehozó nép, Európa legmagasabb szellemi szintű népeinek tagja. Ez a nép már a középkorban, Európa sok fejlett, háborúktól megkímélt népét megelőzve, saját maga rovására is megértő, vallási türelméről tett tanúbizonyságot. Rákóczi, Kossuth és 1956 szabadságharcainak emlékei a szabadságvágy tárgyiasult megnyilvánulásai. A történeti múzeumok kiállításai, az eredeti tárgyak környezete, az ismereteken kívül az érzelemvilágot is gazdagítja, élményszerűvé teszi a múltat. A történeti korok hiteles emlékei, hiteles tanúi az adott történelmi koroknak, amelyek így egészében is hitelessé válnak. Ezt a munkát kell és lehet ellátni a történeti múzeumoknak, lehetőséget adva a történelmi folyamatokban kialakult jövőt tervező és formáló jelen elemzésének.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!