Vissza
a kezdőlapraMelocco MiklósDíszítsük épületeinket!
A szónokolás, a beszéd több ember előtt inkább irodalmi műfaj, semmint szakszöveg. A fejtegetéseimnek az a címe, hogy díszítsük épületeinket. Az előbb említett irodalmi forma miatt mottót is használok, tehát a foglalkozásom és a téma miatt ez a mottó egy kép, amit el tudnak képzelni. Ez az Intercontinentálból Marriott Hotellé változott szálloda hirdeti magát, és a nagy, színes plakáton mindent lehet látni a Lánchidat, a Budai Várat, a Gellért hegyet, csak bölcs önmérséklettel magát a szállodát nem. Igaza van a plakáttervezőnek, mert ezzel a szállodaképpel nem lehetne vendégeket toborozni, hiszen nem lehet róla megállapítani, hogy a világ melyik pontján van, milyen városban. Egyetlen dolgot lehet róla megállapítani: azt, hogy a 20-dik században épült, a második világháború után. Ez nem dicsérő megjegyzés.
Csak nekünk, budapestieknek fontos, hogy ez itt van. Különösen azoknak a bennszülötteknek, akik az óriási, eseménytelen tűzfal mögött laknak. Amin pár függőleges rés van, amit régi szóhasználattal lichthofnak lehetne nevezni, tehát azt lehet mondani, hogy a szálloda nagy része a budapestiek felé fordul. A mellékhelyiségek illatának a leképzése. Nem magyar, hanem világjelenség ez az otromba puritanizmus. A puritanizmus nem állítás, hanem tagadás. Az építészetben vélhető őse a Bauhaus. A második világháború előtti és alatti kockaépítő teremtő építészet az Egyesült Államokba emigrált, és a nagy méretek miatt ott kinéz. Ott különben úgy fogadták, mint a menekülő Európát. Ez az építészet Európában megakadt a háború miatt, és mint háború előtti szép, fiatal és fájdalmas emlék éledt újra a háború után. Megerősítve persze a sznobizmus által, amely klasszicizáló módon utánozta az Egyesült Államokat, a divatot és győztes világhatalmat. Kicsinyített másai megjelentek Európában is, a térdig érő felhőkarcolóival. Hát ez az építészet azért használható volt. Az ember lakhatik az alkalmatlan földi létben, küzdve a természettel, amely hol túl hideg, hol túl meleg, hol túl nedves, hol túl száraz, valami födél és hat fal kell köréje, ami nyílászáró szerkezetekkel van ellátva. Istenem, ablakok. Ez a típusú építészet viszonylag olcsón készült, ezért az ára mesterségesen nagy és zsaroló ár. Viszont drágán üzemeltethető. Magas tető helyett ciszternákkal fedi le, erkélyei, ha vannak, használhatatlanul kicsinyek. Alig lehet rá kiállni - mint ez a balett-táncos, aki elesni készül. A lakói ebben a sivár környezetben szomorúak. A szabad világnak ez a rossz példája megfertőzte a Kelet rabvilágát is, mert olcsón tudta tárolni a munkaerőt.
A politika urai mind a két oldalon a múltból örökölt régi, de legalább kényelmes házakban, helyeken éltek. A sznobizmus a másik kétely a politika mellett. Ezt a divatot követte és követi még ma is. Manapság már rajongva emlegetik Sztálint vagy Hitlert, mindkettő puritán személy, a légköbméterét illetően. Példát adtak ők a sznoboknak, akik ezt nem veszik észre. Istenem, hol vannak már a Lucullus-féle diktátorok, hadvezérek, és vajon hol lehet az arany középút? Jó lenne abban hinni, hogy ennek az olcsó, kaszárnyaszerű, tároló építészetnek lassan vége. Rossz arra gondolni, hogy a bölcső egy lakótelepen ringott és az életút végén az embert a lakótelep kicsinyített mása, a kolumbárium várja. Istenem, hogy ha a lakóházam régimódi, családi képe lehetne. Berlin, Nyugat-Berlinre gondolok, csak éjjel hasonlít a régi Berlinre, az utcák nyomvonalai megmaradtak, a házak magassága is meg van tartva, és a lámpával és a sötéttel együtt olyan, mint régen Berlin volt. Nappal úgy néz ki, mint Dunaújváros. Berlin a háború előtt, a második világháború előtt kedves város volt, nagy és vonzó. Érthető volt, hogy Párizsból a művészvilág központja lett, Párizs után. Nagyon lehetett szeretni. Légköbméterről és díszítésről beszélek.
A marxista esztétika azt tanította, hogy a ház díszítésének szerves egységben kell lennie a ház rendeltetésével. De hogyan? Mit jelent ez a szó, hogy szerves, ebben az esetben? Valószínűleg a harmónia szót kerülgette a marxista esztétika, mert megfoghatatlan és lart pour lart íze van, magával kell harmonikusnak lennie az épületnek. A szerves kapcsolaton is persze valami konkrétumot ért. És azt is diktál. A bánya bejáratához bányász szobrot rendelt, a vasművekhez martinászt. És mert a konkrétumokban kifogyott, az ornamentikát vagy a dekorációt ki is hagyta a tanításból, ezek hiányzanak a marxista esztétikából, nem is foglalkozik vele. Stréberek mindig voltak, hát itt tulajdonképpen egy ártatlan embert, Ferenczy Noémit, Ferenczy Béni testvérét azért ide kell idézni egy kicsit, mert ő gobelineket szőtt és a gobelinnek a bordűrjét azt sormintával - amit iskolában tanultunk - azzal díszítette. És mert nem volt marxista utasítás erre, virágocskákat, sormintákat nem mert odahímezni vagy szőni, hanem a témát ismételgette százszor. Tehát valaki ültetett egy fát, sok kis ásó keretezte körbe a szegény képet. Nem lehetett belőle ornamentika. A marxista elvek így a puritantizmusba fulladtak, és a világ egyöntetűen.
A szabad világban jobb anyagokból készítették a lakótelepeket, és egy kicsit kevésbé szűkösen, mint Keleten. Nyugatról vásároltuk persze a házgyárakat, ahol ezeket tervezték, építették. Svéd házgyárakból épült a legtöbb magyar lakótelep. Azt állítom, hogy a dísz, az a jókedvből születik. Ezért néha ártatlan és sokszor öncélú. A ház rendeltetése - nem tudom, mi a ház rendeltetése. Még néha dicsérő lehet a dísze a háznak, mert pompás akar lenni, és dicséri az első funkcióját, de mi van akkor, hogy ha a ház feladatot, gazdát, mindent cserél? Akkor a díszeket is le kellene szedni. Ez valószínűleg nem igaz, és néha különös módon praktikus a dísz vagy a szépen épített, praktikusan épített ház. Kórházakra gondolok, amelyek ilyen lombos, ligetes, parkos rendszerben épülnek, hogy a jajgatás ne hallatszódjon át mindenüvé. Az ablakon kinézve bármely ház ablakán az eget látni, és kell is látni az eget, tehát az ablak nem lehet kicsiny, mint a börtönablak. A szép háznak nagy ablakai vannak, és szépek, hogy az égboltnak képkerete legyen, és így az ablak formája, kerete játszhatik az ég felhőivel. Tehát nem kell okvetlenül paralellogrammának, azaz négyszögnek lennie. Valami Mondrian-féle megoldással és tagolással. Ha a régi és új lakóházakat nézzük és összehasonlítjuk vagy lakjuk, akkor a különbséget vagy örömmel vagy dühösen, de könnyen meg lehet állapítani. Ha a vizsgált ház szobáinak a belmagassága három és fél méternél nagyobb, az ablakok és a ház tervezve vannak, akkor az régi. Ha lakjuk, így állapítjuk meg, ha csak nézzük az utcáról és csak nézhetjük, akkor ezeket a tulajdonságokat kívülről, a homlokzaton is látjuk. A lakóterek belső magasságát meg lehet saccolni az ablaksorok különbségének a nagyságával. A régi házaknak, az első világháború előtti épületeknek a kapuzata, bejárata és lépcsőháza is díszes volt, és tervezett és szép. A bérpalota, az nem gúnynév. Ha a telekspekuláció a régi házra új emeleteket épített, rögtön lehet látni, hol az új és a régi határa. Amíg az ablakok tervezve vannak, sajátosak, és az ablaksorok távolsága nagyobb, addig tart a régi, fölötte rögtön zsugorodik minden. Az ablakok készen kapható nyílászáró-szerkezetek, és itt a szerkezet szó kicsit eufénizmus, mert a tákolmány, mindenféle ritmus nélkül, ez az új. Csoda vagy csak kikerülhetetlen kényszerűség, hogy üveget is használnak, és tény, hogy az utcára néznek.
Az lehetetlen, hogy minden egyes építész ennyire érzéketlen lett volna. Valószínű, hogy a tervezés meg volt tiltva. A parancsszerű kívánalmaknak meg kellett felelni, nem tervezni kellett, hanem eleget tenni. Ezen az úton a régi, tervezett székházak gyakran kezdtek hasonlítani a végcélra, a lakótelep házaira és az emberélet útján végén álló kolumbáriumokra, mint a temetőkben a régi, szép sírok között a kolumbárium sokfiókosa. Álracionalizmus volt ez, mert azt állították, hogy így olcsóbban juthat lakáshoz az ember, de legalább juthat. Miután ezekben a házakban, ezekben a sokfiókosokban rossz élni, a lakók rövidebb életűek, betegei lettek ennek a new dailnek. Én például három hónapja már nem élek, mert túlléptem az átlagéletkort. Érdekesség, hogy ebben az időben kezdték az állatkertben az ólakat, ketreceket megnagyobbítani, mert rájöttek, hogy az állatoknak rossz volt. Volt állatfaj, amelyik kezdett szaporodni. Az emberanyag viszont meggyengült, és rövidebb életű lett. Az igaz, hogy akkoriban mindössze két gepárd élt Magyarországon, és 10 millió ember, tehát ez az embertároló, ez az öngyilkos takarékosság csak a magyarokra vonatkozott, és így hatékony lett. Elbírtuk a saját rovásunkon, hogy a gepárdoknak öt légköbméterrel nagyobb helyük legyen. Tehát ez volt az emberanyag, a legfőbb értékkel való gondolkodás.
A '80-as években a spermabank egy egyetemistának egy alkalomra 500 Ft-ot fizetett, ugyanebben az időben pontosan tudom, mert akkor költöztem Zsámbékra, hogy ha egy német juhász kutyát fedeztek, azért 2.000 Ft-ot fizettek, vagy egy kölyköt adtak el az alomból, az egy év múlva 20000 Ft-ot ért. Na, ez volt életem nagy részében az építészet, pontosan leképezve a fenti példákat és hasonlatokat. Ez ellen beszélek. Ezért legyen a lakószoba tágasabb, ami szebb homlokzatot eredményezhet, a szép formájú, tervezett ablakokkal, és még díszíteni is kell az épületeket, mert a szemben álló ház az ablakon át az égbolt része lesz, és legyen jó az ablakon kinézni. A ház alsó szintjeiből az égbolt helyett csak a szemben álló ház látszódik. Ezért különösen fontos, hogy szép legyen, mint a szép festmény a szép keretben. És mert az utcáról beszélek, ennek kölcsönösnek kell lennie. Az épület díszei, a marxista elv, hogy a dísz legyen szerves egységben a ház rendeltetésével, használhatatlan. A szerves szó itt metafora, és mint ilyen, értelmetlen. Azt állítom, hogy az épület díszeinek harmonikusan kell lenniük, s szabadnak, és a tervezőre legyenek jellemzőek. Az épület funkciójára nem lehetnek. Gondolják meg, a Parlament elég jól sikerült épület, de azt mégsem lehet mondani, hogy a mai országgyűlés az gótikus. A díszítés a tervező jókedve, a tervező szabadsága. Csak a szó szoros értelmében nem lehet független az épülettől, mert leesne róla. A házaknak is meg van a maguk története, lehet, hogy eladják, és más lesz a feladata. Csereberélhető díszek? A szabad, jókedvű díszítés a járható út, és a díszítés az építészre legyen jellemző. Néha az önkritikát is el lehet sietni. Amikor a Lechner Ödön által tervezett kész lett Iparművészeti Múzeum az Üllői úton, Lechner azt állapította meg szomorúan, hogy nagyon magyar épületet akart építeni, és lett belőle egy indiai. Lehet, hogy nem csinálta volna meg de, hála Istennek, megcsinálta, és nem volt igaza. Az első független, függő kritériumtól tovább folytatva a teljes szabadság útja így kötelező. A megrendelő vagy a tulajdonos az építészt válassza ki, utána adja meg a szabadságot neki. Az előbbi képzavar úgy javítható, hogy a szabadság megadása biztosítással kötelező. Ez az építész felkérésétől kezdve érvényes. Az építészek majd megtanulják a szabadságot, ha megismerték. A pénz lehet akadály, de lehet, hogy csak nehézség vagy feladat. De azt abba kell hagyni, hogy csak felvonulási épületeket és csak külvárosokat építsünk. Ez világszerte érvényes, nemcsak itthon. És mindenütt a régi városközpontokat mutatják, azokat hirdetik, az újakat sehol. Nem érvényes mindez New Yorkra, mert az másfajta világ, és ott a méretek miatt valami babiloni szép hangulat van, de az nem azonos azzal, amikor nekiállunk kicsiben a nagyot leutánozni.
Persze a szabadságot nehéz megtanulni, mert új lehetőségekkel, felelősségekkel terheli meg a tervezőt. Leírtam ide, hogy milyen furcsa, hogy a szép magyar nyelvben miért hasonlít egymásra a két szó, a teher, vagy ahogy Arany János használta: a tereh és a terv. Lehet, hogy nem véletlen. A játékosság jut eszembe. Valószínűleg ez hiányzott eddig az épületekről, az első világháború óta épített épületekről. Ha nézem az organikus építészetet, a Makovecz-féle építészetet, azt kell megállapítanom, hogy a játékosság szigorú, rossz pénzügyi viszonyok között is megszülethetik, és meg is született. A nyitott fedélszékkel (ez azt jelenti, hogy belülről látni a tető szerkezetét, régen a templomok így épültek) a nyitott fedélszékkel megtakarították a legtöbbször eseménytelen plafont vagy mennyezetet. Hát itt egy viszonylag eseménydús plafon alatt állunk. A ház kívülről ugyanolyan magas maradt, de a belső tér egy padlásnyival megnőtt, és megszűnt a kolumbáriumoknak ez a nyomasztó fiókvilága. A szarufák, azok a fák, amelyek tartják a tetőt, általában párhuzamosan vannak egymás mellé téve, csokrokba szedve; így működött, tartják a tetőt és azt az előbbeni monoton ritmust, amilyen egy padlás szokott lenni, kb. mint a tehervonatok ritmusa, azt megszünteti és egy játékosabb váltotta föl. És ez mind semmivel sem több, hanem részben olcsóbb, mint az eddigi építészet.
Na de hát hátha nem leszünk mindig szegények. Készülődnünk kell arra, hogy a javuló életszínvonal ne legyen kellemetlen meglepetés a számunkra, hogy sóbálvánnyá ne meredjünk a mai csodák előtt. Lebbencs leves - olyan olcsó és finom, hogy ma már nagyon drágán lehet kapni. A pénz felől nézett világ a képtelenséggel kerül szembe. Volt régen egy karikatúrája Kassovitz Félixnek, aminek a címe az volt, hogy a világ legszegényebb koldusa. Mit lehet ezzel kezdeni? És a háború utáni tanácstalanság néha beleviszi az építészt is abba, amire az a hasonlat következik, hogy a gesztenyepürét babbal hamisították 45-ben, és még akkor is hamisították babbal, amikor a bab drágább lett, mint a gesztenye. Az építészet csinál ilyet. A díszek lassabban fognak kialakulni persze, mint a népköltészet. Tudom, hogy nagyon nehéz ornamentikát kitalálni. Mert az ornamentika nem feltétlenül értelmes, nem lehet kigondolni. Nem is nagyon lehet szerkeszteni. A szabadság, mint az ijesztően üres papír, úgy áll az ornamentikát kereső ember előtt. Valószínűleg sok régi divat fog föltámadni, valószínűleg lesz erőltetett, új, kiagyalt, nevetséges. És valószínűleg a puritanizmus is meg fog maradni, mint egy kicsit kisebbségbe szorult nemes hagyomány vagy törekvés. Ez a "ne szólj szám, nem fáj fejem" stílus.
Mégis el kell kezdeni, mert a parancsok már régen nem harsannak fel, és mi még mindig szót fogadunk. Most már nincs kinek, de szót fogadunk. És ez a tehetetlenség be van gyakorolva és tökélyre lett emelve. Szerintem még az agyondíszítést is vállalni kell. Kecskeméten a Cifra-palotát, amely egy nagyon színes, szecessziós épület, Cifra-palotának hívják, és mindenki azt hitte, hogy gúnynév, mert túl színes. Pedig a családot hívták Cifrának, és ez egy rendes, szecessziós épület. Régi szavakat idézek az építészet világából, és bocsánatot kérek a fordítótól. Ezt nem lehet lefordítani. A magyar végig antropomorf szemléletű szavakat használ. Homlokzat, szemöldök, ablakszem, lábazat. Tehát a háznak van arca, tekintete. És ez jogos antropomorfizmus, hogy így hívjuk. Ahogy mostanában sétálok az újonnan épült városrészekben vagy városokban, ezek az idióta arckifejezésű házak néznek rám, minden mimika nélkül, kifejezéstelenül, s a fák védelme is hiányzik. A Roosevelt téren most akarják kivágni a fákat, ki is fogják. Azt mondja a rádió, hogy farkaséhség van a mélygarázsokra. Nyilván a pénz felől nézve. Hát, nem tudom, azért az emberek a télen éhező farkasok, ha betévedtek a lakótelepre, valahogy védekeztek ellenük. Dúvadaknak hívták, mindennek hívták. Nem azt mondom, hogy nem félteném a nagyon gazdagokat, ha kihalófélben volnának, de valahogy meg lehetne őket állítani, például azt mondani nekik, hogy "nem", mondjuk. Azt képzelem, hogy építsen minden építész, amit akar, és a kritika is legyen szabad. A régi, szép helyeken foghíjakat, persze jól nevelten kell beépíteni, ott még stílusparancs is van, a környezet stílusa parancsol, de ott a szabadság ugyan kisebb, de a felelősség is kisebb, mert a stílusnak szót fogadni, az már medre a gondolkodásnak. Tehát nem nehezebb, könnyebb feladat tisztességeset építeni két régi szép ház közé, mint vadonatújat, valahová a pusztába.
Bár tudnék jósolni! Még egyfajta magyarázatát szeretném elmondani annak, amit eddig mondtam, hogy talán tényleg igazam is van. Meg vagyok győződve róla, de ez nem tartozik ide. Hogy a szeszély a legönkéntelenebb megnyilvánulása az embernek. A szeszélyes cselekedett az öröm vagy az önkritika legközelebbi rokona. Mint Lechner Ödönnél, ami nem tetszett neki, ami a legjobban sikerült neki. Annak az érzésnek, hogy tetszik valami vagy nem tetszik, ennek a szeszély a rokona. Azt is állítom, hogy ez az állapot, ebben az esetben a műalkotás vagy a ház kinézetéről beszélek, amelyben az alkotó és a befogadó érzelmei kölcsönösségben azonossá válnak. Ha valaki épít egy házat és meg van vele elégedve, és aki nézi, azt mondja, hogy csúnya, teljesen egy hullámhosszon vannak, mert ugyanazt mondja mind a kettő, csak az egyik erről a másik arról. De nem érthetetlenek egymás számára, rokonai lesznek egymásnak, annyira, hogy még össze is verekedhetnek. A szeszélyesen kialakított, viszont sikeres házban érződik a szabadság, meg létrejött egy személyiség, a háznak a személyisége, mert van személyisége egy háznak is, és ez jóleső érzést okoz. Manapság ez a dísz vagy ornamentika szinte nincs is. A puritán, az irracionális hatalmas elv, ürességet parancsolt. Az üresség pedig, a puritanizmus pedig hibátlan, mert ő önmaga a hiba. A zsűrizések, a bírálatok a részleteket nézték, és részletesen bíráltak és nem találtak hibákat. A kivitelező számára volt benne racionalizmus, rossz fizetésért kevesebbet kellett gondolkodnia és dolgoznia. Pedig gondolkodni bár nehéz, de jó, ha játszanak vele.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!