dr. Surján László

 
Nagyon jó ötlet, hogy összehívott minket az Alapítvány. Talán valami érdekes és hasznos alakul ki ebből az akcióból. Sok éves töprengéseimet fogom most megosztani önökkel. Nem a tudás biztonságával, de a gondolkodás szabadságával.

Azt szeretném bebizonyítani előadásom végén, hogy a mai szociálpolitika rossz úton jár. Valahol utat tévesztettünk az elmúlt évszázadban. Ha a magyar ember elbizonytalanodik, nem tudja, hogy mit is kell csinálnia, akkor általában Nyugat-Európára néz. Ha – a “vigyázó szemetek Párizsra vessétek” gyakorlata alapján, - most is ezt tesszük, akkor rájövünk, hogy egységess nyugati szociálpolitika nem létezik. Hatalmas különbségek vannak államonként, még az Európai Unión belül is. Az Európa Tanácsnak, amelyben tíz éve már mi is tagok vagyunk, (meg most már a grúzok is, meg úgyszólván mindenki) van egy közös iránymutatása, a szociális charta. Igaz ez sem kötelező, de mégis elvárják a ratifikációt. A benne lévő pontokat nem kell mindenkinek pontosan egyformán elfogadni, viszonylag nagy a szabadságfok.

Ha egy szóval kell a mai nyugat-európai szemléletet jellemezzem, az a szó a jog. Ez talán a legmodernebb gondolat odaát: építsük be az emberi jogok közé a szociális jogokat. Ne érezze a segélyezett, hogy ő most valamit kap, amiért hálásnak kell lennie a gazdájának, az államnak, a miniszter úrnak, hanem tudja: ez neki jár. Éppen ez az a kérdés, ez a szemlélet, amit megkérdőjelezek. Amiről úgy érzem, biztos, hogy nem jó. Ha minden olyan tökéletes lenne, akkor Nyugaton nem lenne szegény ember, nem lenne bajban lévő ember, nem lenne magára hagyott ember, nem kellene folyamatosan  a társadalmi kirekesztődésről beszélni. Márpedig a kirekesztődés folyamatát elemzik világszerte, de Európa Unió szerte is. A társadalom egy része nem vesz részt a gazdasági és társadalmi életben. Nem részesedik annak a javaiból, nem tudja azt alakítani, nincs benne az általános társadalmi haladásban. Növekszik a hajléktalanság, tartós a munkanélküliség. Bevándorlónak lenni, kisebbséginek lenni "nem életbiztosítás". Aki egyszer börtönbe került, többet a "rendes emberek" körébe nehezen kerül vissza. Stigmatizál a büntetett előélet. Az utcák tele vannak – legalábbis bizonyos negyedekben – elhagyott, kolduló gyerekekkel. A hajléktalanság reménytelensége mindennapi látvány Európa nagy fővárosaiban, és csak a fiatalok 25 ezren vannak Londonban. Számuk valószínűleg ennél is több, hiteles nyilvántartás nincs. A hajléktalanok korán halnak. Helyzetük romlik. Három év alatt öt évet csökkent a hajléktalanok várható élettartama, és most mintegy 30 évvel rövidebb, mint a társadalom átlagáé. Mindez nyugat-európai adat.

A mi helyzetünk talán még rosszabb valamivel.

Munkanélküliség. Nyugaton a munkanélküliség növekszik. A 80-as évek második felétől a 90-es években igencsak megugrott a munkanélküliség az OECD-nek az egyébként sokkal fejlettebb részében. (Kanadát és az Egyesült Államokat nem számolom.) Mi most Nyugat-Európa felé törekszünk. Oda, ahol nagyon komoly probléma, - amit még a IFM is elismer egy kiadványában, - hogy a folyamatok a közgazdaságtan néhány alaptételével ellentétesen alakulnak. A gazdasági fellendülés idején hivatalból csökken a munkanélküliség, de korunk Nyugat-Európájában ez nem így van. A tétel másik része sajnos működött: gazdasági recesszió idején jelentősen nőtt a munkanélküliek száma, de a gazdaság élénkülése nem hatott a munkanélküliségre.
 

Baj, hogy nem is tudjuk igazán pontosan, hogy mi van a dolgok mögött. Talán megnyugtató, hogy a nemzeti politikának azért van valami hatása a dologra. Ez azt jelenti, hogy nem bambán kell állnunk és várnunk, hogy “jaj Istenem mit hoz a munkanélküliségi mutató”, hanem cselekedhetünk egy-két dolgot.

Azután itt vannak a fogyatékkal élők. Nagyon sokan vannak. Ez az úr, aki itt le van fényképezve, szerencsés

ember, mert láthatóan integrálták, láthatóan próbálják kihozni belőle mindazt, ami kihozható. A fogyatékkal élő ember is teljes értékű ember, még akkor is, ha mentális fogyatékról van szó. Összesen 34 millióan vannak az Európa Unió tagállamaiban. Irdatlan szám, és bizony nem mindegyikünknek jutott sportolásra alkalmas kocsi, és olyan környezet, amely segíti, befogadja. Van feladat bőven.

Közben szép lassan kettészakad a társadalmunk. Egyrészt vannak, akik termelnek, pontosabban termeltetnek. Azért termelnek többet, hogy eladjanak. Akkor mi többet vásárolunk, mert nagyobb lesz a kínálat. Azt hazudják nekünk, hogy ettől boldogabbak leszünk, és lehet, hogy ezt el is hisszük. Az biztos, hogy aki termel, az gazdagabb

lesz. Ha elhisszük ezt az üzenetet, akkor még többet vásárolunk. Ő már nem is tud annyit termelni, tehát hitelt vesz föl, ezáltal még többet termel. És nem tudja már mind eladni, ezért hatalmas reklámkampányba kezd, (tudjuk, hogy Judit haja nagyon korpás lett, és csak az a bizonyos sampon segít… ). Elindul egy körforgás, amely egy olyan

termelést gerjeszt, amire nem a valós szükséglet, hanem az vezet, hogy egyesek gazdagabbak akarnak lenni. A végeredmény az, hogy én egyre szegényebb leszek, ő meg egyre gazdagabb lesz. Kettészakad a társadalom. És a szociálpolitika ezen urak számára vásárlóerőt teremt. Semmi más céljuk nincs. Az alapvetően hibás dolog.

A nyomasztó szegénységgel valamit kezdeni kell, de hát már Tiborc is megmondta Bánk bánnak, hogy a segélyezés nem elég: “szép pénz, de adhatsz-e mindegyik szűkölködőnek?” A nyugat-európai megoldás: alanyi jogon járjon a pénz. Nagyszerű dolog, csak tessék megnézni, ez egyre több pénzbe kerül, és ugye, mi a csudának dolgozzak,” – mondta a svéd ember a három évtizedes - négy évtizedes szociáldemokrata vezetés után, – “ha jobban megélek a gyerekeimből meg a munkanélküli segélyből?”. Kezdetben minden nagyszerű, mindenki dolgozik, minden lendületben van, a kormányok örömmel adják a bőséges szociális ellátásokat. Ha azután az ellátás eléri a megélhetés, a tisztes megélhetés szintjét is, mint történt például Svédországban, akkor mi értelme van, hogy dolgozzam?” – kérdik egyre többen. Politikusok, ha van miből, adják a pénzt, mert a mögötte lévő erkölcsi tartalommal nem sokat törődnek. A társadalmi béke bővülő forrásokat igényel – mondja a szlogen.

A szociálpolitika új utakat keres. Európai utakat. De össz-európai mintáról beszélni, mint láttuk, túlzás. Az Unióval kapcsolatban nagyon erősen felhívom a figyelmet, hogy a szociálpolitikát nem Brüsszel diktálja. Brüsszel nem (nagyon) törődik a szociálpolitikával. Hamis az a beállítás, mintha a szociálpolitika visszafejlesztése uniós elvárás lenne. Azt azonban már az eddigiek sugallták, (kicsit durva dolog, és talán nem is szó szerint kell érteni) hogy a segélyezés ember- és gazdaság-ellenes, tehát rossz megoldása egy súlyos problémának. Sokat beszélünk arról, hogy hiányoznak az aktív eszközök, és nincs vagy fejletlen a megelőzés. Az aktív szociálpolitikai eszközökre, vagyis a munkába állítás valamilyen formájára valóban nagy szükség van. A kilencvenes évek elején olvastam egy könyvet “Why America doesn’t work?” címmel. Az ottani, általunk nem is jelentősnek tartott szociális ellátásokat tették a szégyenpadra, mert elszívta a munkaerő egy részét a munkából.

Nagyon izgalmas kérdés a minimálisan garantált jövedelem fogalma. Az egyik irányból nagyon szeretnénk bevezetni. De ha ehhez a minimálisan elvégzendő feladatok nem társulnak, akkor az az erkölcsi pusztítás, amiről beszélek, nagyobb kárt okoz, mint hasznot. Ha mindenképp jogosult vagy egy tisztes összegre, miért dolgoznál? Olyan szépen süt a nap, inkább heverek. Ez nem emberhez méltó élet. A magyar szociálpolitikában például (egyes helyeken) bevált a szociális földprogram. Segély helyett munkalehetőség, megélhetési lehetőség. Ha már teszek valamit magamért, akkor jogom van a társadalom segítésére is.

A lecsúszást megelőzni akkor tudjuk, ha látjuk, mi minden vezet a bajra: szétesett család, alkoholizmus, munkanélküliség, tudatlanság. Nem elég művelt a társadalom? Oktatni kell. Széteső családok? Családterápia kell, stb. Mindehhez még jó gazdaságpolitika is kell. Hogy nevettek rajtunk annak idején, amikor ’90-ben előjöttünk evvel a mondattal, hogy “a legjobb szociálpolitika a jó gazdaságpolitika”! 1994 és 98 között a korábbi gúnyolódok már átvették a mondatot.

Nagyon fontos látnunk, hogy a társadalom a nemzedékek egymásra hatására épül fel. Ha a nemzedéki szolidaritás csorbul, az egész társadalom széteshet. Vannak életkorok, amelyekben az emberek nem tudunk magukról

gondoskodni, sem az a pici gyermek nem tartja meg a könyvet a mamája nélkül – és ezt képletesen tessék érteni –, sem az öreg ember nincs abban a helyzetben, hogy magáról gondoskodjék (ld. záróképünket). A közbülsőknek kell megtermelniük azokat az értékeket, amelyekből minden nemzedéket el lehet tartani. Persze az új nemzedéknek meg is kell születnie. A felnőtt korosztály egy része az új nemzedéket neveli. Ezért lényeges, hogy a család, mint egység működjék. De a család Európa szerte válságban van. Viszont a család helyett a társadalom csak rosszat tehetünk. Tehát ha átvesszük a család funkcióit, akkor rosszat teszünk. A mai szociálpolitika viszont éppen a család funkcióit veszi át. Gondoskodik az öregekről, gondoskodik a gyerekekről, gondoskodik a betegekről. Természetesen segítenünk kell a családokat, ha nem tudják ellátni feladataikat. Érte és nem helyette dolgozunk, csak vele lehetünk eredményesek. Amikor a XIX. században a család alkalmatlanná vált, hogy ellássa hagyományos feladatait, akkor nem új intézményeket kellett volna létrehozni, amelyek a családok helyett ellátják a feladatot, hanem képessé kellett volna tenni őket, hogy a megváltozott körülmények között is működőképesek maradhassanak.

Egy kis történelem. A rászorultság elve már az ókori szociálpolitikának is lényeges eleme volt, elég  ha csak az orvosi honorárium megállapítására vonatkozó, Hippokráteszi szabályokat említem. És persze Rómában kenyeret és cirkuszt bőségesen adtak, de tönkre is ment a birodalom. Ha állampolgári jogon adjuk az ellátást, akkor közben romboljuk az embert. Hosszú távon. Rövidtávon lehetnek időszakok, amikor elkerülhetetlen ez a megoldás. Szándékosan mutatom a Colosseum romjait. Azt üzeni ez, hogy hibás szemlélettel építhetünk gyönyörű dolgokat, de azok hosszabb távon rommá válnak. A szociálpolitika családi jellege a középkorban erős volt. A szentekről gyakran mondták, hogy az özvegyek és árvák gyámolítói - vagyis azokon segítenek, akik családjukat ért tragédia miatt családi alapon nem tudtak segíteni magukon. A rásegítés jelleget megtaláljuk a középkori egyházi és a civil szervezetek, céhek tevékenységében is. A kapitalizmus korában alakult ki a szegényügy, szabályozták például a koldusok tevékenységét. Magyarországról III. Károly a külföldi koldusokat kitiltotta. (Közbevetőleg ’90-es évek elején a budapesti hajléktalanok zöme külföldi volt.) A magyar koldusokat, helyi koldusokat a király munkára fogta. Ha egészségi okokból erre képtelenek voltak, akkor a születésük szerinti illetékes önkormányzatnak kellett ellátni őket. 1816-ban törvény mondta ki, hogy minden dolgozni tudó ember a saját munkája és szorgalma által szerezzen élelmet. Ha erre fizikailag képtelen, akkor lehetett szó egyéb megoldásról.

Ne gondoljuk, hogy kenyeret és cirkuszt ma nem kap az emberek. Igaz, a költségeket olykor megfizetteti, de hatalmas állami dotációkkal épp az ilyen "kenyér és cirkusz" dolgokat segíti. S többet ad a cirkusznak, mint a kenyérre valónak. A modern tömegszórakoztatás kielégíti a cirkusz iránti tömegigényt, és a jóléti állam adja, ameddig adhatja a kenyeret. A XIX. században kettészakadt a család. A fiatalok elmentek gyári munkásnak, a többiek otthon maradtak a falvakban, és ez a szétszakadás lehetetlenné tette a nemzedékek természetes összedolgozását. Így alakult ki a társadalombiztosítás mai formája. Legyen olyan a bér – mondták már a múlt században, és nemcsak a marxisták – hogy abból el lehessen tartani a gyerekeket, az öregeket, ha beteg vagyok, legyen félretett pénzem. Mikor és ki jut ilyen bérhez? A társadalom minimális szelete. A bér-átlagbér a megélhetést is szűken fedezi. Egy embernek.

A helyzet érdemben nem változott, a társadalombiztosítás világszerte elterjedt, s jelenleg többek között a nemzedékek közötti arányeltolódások, a demográfiai krízisek fenyegetése miatt összeomlásuk réme fenyeget.

Egymásra utalva

Mi az esélyünk ebben a helyzetben? A 90-es évek elején Közép-Európa szellemi- erkölcsi- gazdasági krízisei közül egyedül a gazdasági krízis van oldódóban. Ez most óriási eshetőség. Most újjá kell építenünk az országot. De nem biztos, hogy azt kell felépítenünk a szociálpolitikában, amelyről kint már kezdik sejteni, hogy nem ideális. Egy lehetséges új megoldás három elvre épülhet: a szubszidiaritásra – ne vegyük el a családtól azt a feladatot, ami a családé. Az igazságosságra – vagyis annyi legyen a bér, hogy kevesen szoruljanak segélyre, és végül a szolidaritásra, mert vannak olyan élethelyzetek, ahol erre van szükség, gondolok például a fogyatékkal élőkre. Ők az első két elv alapján még ellátatlanok maradnának. Engedjék meg, hogy három szentírásbeli idézettel támasszam alá a mondanivalómat. ”Az Isten az embert férfinak és nőnek teremtette”- utalok a családra. ”Méltó a munkás a maga bérére” – olvasható az evangéliumban. Majd a végső számonkérésnél a szolidaritás is terítékre kerül: “Éhes voltam és ennem adtatok.” Ha mindezt valamiképpen valóra váltjuk, hívők és hitetlenek egyaránt, akkor egy békésebb és boldogabb helyzetet tudunk teremteni, a mainál.

Vissza a kezdőlapra