Magyarország reneszánsza a 3. évezredben
dr. Szabó Ákosné

Fogyatékosság - "Akadályozottság" - paradigmaváltás a segítő emberek képzésében

Túl vagyunk 10 esztendővel azon a nagy változáson, hogy sorra megbuktak a kommunista országok. Kialakult egy eufórikus hangulat és ebből az eufóriából, azt hiszem, csak mostanában ocsúdik a világ. Most kezdi érzékelni az egypólusúságnak is a hátrányait. Úgy érzem, hogy amikor ezt a konferenciát életre hívták, akkor ebből az egypólusúságból igyekezett kikandikálni ez a közhasznú társaság, és valami olyan címszót kiírni a zászlajára, ami a civilizációért kiáltott. Például a kapitalizmus civilizációjáért. Nem tudom, hogy vannak-e itt német rádióhallgatók, vagy Népszabadság-olvasók, de a múlt esztendő végén a Rádió Bremen-ben volt egy beszélgetés, Pierre Bourdien és Günter Grass között. Egy nagy francia szociológus és egy nagy német író beszélgetett a kapitalizmus civilizációjáról. Azért idézem ezt a beszélgetést, mert amikor az ember vállalkozik arra, hogy 20-25 percben egy másik világból a saját szakmájának világából csatlakozik két szóhoz, a foglalkoztatáshoz, és a szociálpolitikához, akkor kell, hogy önmaga számára egy olyan szigorú vázat alkosson, ahonnan nem billen el, és nem kell utána a női redundanciája mögé húzódnia, ami az egyetlen mentesítő védelem lehet ez ügyben. Tehát számomra ez a két ember két történelmileg ismerten ellentétes és egymást nem szívelő kultúra képviselője, aki jóízűen csevegett arról, hogy az értelmiséginek milyen feladata van most, amikor a letűnt világnak bizonyos szocialisztikus eszméit, és egy új világnak az eszméit egyesíteni kellene, és az értelmiségnek vállalni kellene bizonyos tradicionális európai értékeket. Ez a két ember abban állapodott meg, hogy az értelmiséginek nagy feladata, hogy kimondja a valóságot, tehát hogy megfogalmazza a valóságot.
Ehhez a gondolathoz szeretnék én nagyon röviden hozzászólni, mert azt hiszem, kevésbé az általános műveltség tartományába eső világból érkeztem, tehát megpróbálok úgy csatlakozni ennek a szekciónak a munkájához, hogy megragadjam azokat a szálakat, amelyekkel illeszthető a fogyatékosság, az akadályozottság ügye, és a foglalkoztatottság és a szociálpolitika területe.
A fogyatékosság elsősorban orvosi, pszichológiai, pszichiátriai szempontú megközelítést jelent, egy állapotnak, azon belül is ennek az állapotnak a deficites, a hiány-elemeinek a regisztrálására. Ezzel szemben az akadályozottság dimenzió pedagógiai, szociológiai megközelítésű, és az embernek a környezetével való kapcsolatára utal.
A fogyatékosság az egy időiségében meghatározott, általában átfogó, hosszú időn keresztül az egyén állapotát meghatározó paramétersort jelent, az akadályozottság pedig, nem a normálishoz, nem egy normatívához közelít, hanem attól függetlenül a viszonyok változásával határozza meg az embert, az ember besorolását. A kétféle megközelítésnek nagyon nagy jelentősége van a bánásmód szempontjából. Az egyik olyan rehabilitációra törekszik, amely segít, de egyben gyermekké is tesz, a másik megközelítés viszont felnőttként kezel, és a független életre irányuló rehabilitációt tesz lehetővé. A főiskolai képzés körülbelül 15 évvel ezelőtt kezdett el nagyon erőteljesen az akadályozottság paradigmára közelíteni, fókuszálni, mivel ezáltal vonta be a pedagógiát és a rokon tudományokat, többek között a szociológiát, a szociálpolitikát, és a szociális munkát. Ezzel lehetett kiszélesíteni a hagyományos diszciplínákban való gondolkodást és a segítést- gondolok itt az orvosi és a pszichológiai vonalra-, és ki lehetett bővíteni ezt a társadalom felelősségének és a társadalom lehetőségeinek bevonásával. Ma igen divatos mindenféle területen az ökológiai a pedagógiai területén az ökoszociális hozzáállás.
Ez egy olyan nézőpont, egy olyan szemlélet, amelyben a gyerek problémáit, például a tanulási problémáit nemcsak az adott szituációban értelmezem, hanem megnézem, hogy milyen társadalmi származású a gyerek. Milyen értékek, normák, tevékenységek világából jött, hagyományosan milyen életkörülményei vannak napjainkban, akkor, amikor a fejlesztő kapcsolatra sor kerül, és megnézem azt is, hogy ezzel párhuzamosan az iskola világában a fejlesztés világában mit és hogyan tudok reagálni ezekre az alapfeltételekre. A két világ az iskolán kívüli feltételek és az iskolai feltételek össztűzében alakul összhangban a gyereknek az ő szükségleteivel, motivációival, az alap képességeivel és kézségeivel.

Amikor a családi vagy intézményi szocializációnál első helyen jelennek meg az életkörülmények, és erről már nagyon sok szó volt ma, akkor tulajdonképpen az egész akadályozottság ügy, fogyatékosság ügy egy nagy, nagy szeletére, mondhatnám úgy is, hogy a 80 százalékát kitevő tanulási akadályozottságra találunk magyarázatokat.
Hogy hogyan találunk magyarázatokat? Úgy, hogy a korszerű pedagógia kimutatta, megvizsgálta, megállapította, hogy az életkörülmények nagyon erőteljesen meghatározzák a képességeink fejlődését. Képességeink körébe pedig beletartozik az a fajta képességünk, amely az iskolai tanulás eredményességét igazán meghatározza, és ez a tanulási képesség. A képesség az egyik jól használható, pedagógiai definíciója úgy szól, hogy a jelenségek (tárgyak és információk) meghatározott vagy igen tág körén belül, de mindenképpen vagy minden esetben az egyes ember tudásától függően működő, tanult vagy pszichikus rendszer. A definícióból kizárólag a tárgyakra és az információkra fogok most kitérni. Amikor az életkörülményekről beszélünk, akkor ott annak kemény mutatói is megjelennek, például a tárgyakkal való ellátottság. Amikor egy gyereknek az iskolakészültségét megvizsgáljuk, akkor megállapítjuk, hogy az iskolára felkészült, avagy nem készült fel, s akkor nem elsősorban a gyerek tanulási képességeiről nyilatkozunk, arról a pontról, arról a vonalról, aminek mentén igazságosan dönthetünk, hanem a gyereknek egyfajta szociális minősítését adjuk. Az életkörülményeit minősítjük. Ha egy gyereket nem vesznek körül azok a tárgyak, amelyeken a manipulációja fejlődhet, amelyek közt a játék- tevékenységében a személyes tulajdonságai a csere megkívánásában és ez ügyben a számosság szükségletének, a számfogalom kialakítása szükségességének a jegyében beindulnak nála azok a pszichikus működések, amelyek az iskolaérettségnek nagyon fontos mutatói, akkor ez a fejlődésmenet vagy késlekedik, vagy akár hosszú időn keresztül, rosszabb esetben végképp nagy-nagy hiányokat mutat. Az, hogy majd időben behozzuk a dolgot és jön az a bizonyos nagycsoportos-óvodáskori kompenzáció, akkor ugye majd pótolják, ami a kibocsátott családi szubkultúrából hiányzik. Ha valami nem történik meg az optimális időszakban, annak egy későbbi behozása már csak elemeiben érvényesülhet. Az én generációm hiába kapott 4-5 évvel ezelőtt az íróasztalára számítógépet, soha nem tud olyan attraktívan bánni ennek az egészen másmilyen lehetőségnek a használatával, mint a gyerekeink generációja, akik óvodás korukban a ZX Spektrum csínjait-bínjait megtanulhatták. Nem testmeleg kultúránkba és nem optimális fejlődési időszakunkban lépett be a technikának, a játéknak a lehetősége, hogy a fejlődést igazán előidézze.
A mintakövetés egy igen fontos tényezője a későbbi iskolai beválásnak. Ha egy kisgyerek olyan családban nő fel, ahol azt látja, hogy a szülei keresztrejtvényt fejtenek, s ha nem tudnak valamit, megkérdezik egymástól, ha nem tudják megválaszolni egymásnak, akkor odamennek a könyvespolchoz, levesznek egy könyvet, valamit csinálnak belőle, visszarakják, és utána megy a dolog, akkor itt nem tudatosul a gyerekben, hogy milyen típusú problémamegoldást lát, de a mintakövetés, a kedv, a gusztus egy működésre, amelyet az iskola kínál, ilyen szubkulturális módon dől el. Szándékosan ilyen enyhe példákat választok, mert nem tartom jó dolognak, ha a gyógypedagógia hagyományos felfogásához illeszkedve a jótékonyság, a karitativitás, a fogyatékosok sajnálata típusú reakciót váltok ki a hallgatóságból, a szociális szférához illeszkedő és ennek a felvetését tán kialakító hangulatot szívesebben veszek. A gyerek fejlődési szükségletei tehát részint ebből a szférából táplálkoznak. A másik világ, amelyről most egyáltalán nem fogunk beszélni, a pedagógiai szolgáltatások világa, az iskola, amely dönt arról, hogy mit, mikor, hogyan, milyen módokon közvetítsen a gyerekhez. Ennek a világnak lassan pluralizálódik az értékrendje, a tulajdoni pluralizmusa is kialakul, tehát egyre inkább megfogalmazhat másmilyen embereszményeket, és nemcsak a hozzájuk vezető utak, módszerek megválasztásában történik egy fellazulás, egy nagyobb szabadságfok. A kétféle hatásmechanizmus eredményeképpen alakulnak ki a gyerek előzetes tudásai, tehát azok a tudások, amelyek a muníciót jelentik az iskolai beváláshoz. Az előzetes motivációi ez a kedvet, a gusztust jelenti ahhoz a dologhoz, ami az iskola falai között folyik, és azokat a képességeket, amelyek az ismeretszerzéshez elengedhetetlenül fontosak. Itt kapcsolódik a probléma a cigánygyerekek iskoláztatásához. Akárhová is soroljuk az egyes embert, akármilyen metrikus hozzáállás következtében vagy eredményeképpen, egyéni, csak őrá jellemző individuális fejlődési szükségletekkel rendelkezik. Mindenki akkor fejlődik jól, hogy ha megkapja azokat a fejlesztő hatásokat, amelyekre neki szüksége van. Legyen az a nem létező átlaghoz viszonyítva gyenge tehetségű, vagy legyen az kiemelkedő képességű. Tehát az idividuális fejlődési szükséglet létét, azt hiszem, nem tagadjuk. Hogy mit minősítünk az egyéni fejlődési szükségleteken túl speciálisnak, az kultúránként különböző. Nemcsak a kultúrák anyagi helyzetétől függő, hanem egészen másmilyen paraméterek mentén is változó, hogy mit tekintünk normálisnak illetve nem normálisnak.
Számomra egyetlen egy módja lehet a gyerekek társadalmi integrációjának s az az, hogy olyan a módon gondolkodunk, gondoskodunk a fejlesztésükről, amely igazán nekik szól, ami hozzájuk illeszkedik. Ennek az illeszkedő fejlesztésnek a kulcsszava a differenciálás. Én most a cigánygyerekek fejlesztéséről is beszélek. A differenciálás többféle módon történhet. Vannak olyan ajánlások, amelyek külső differenciálást jelentenek ezt nevezik integratív formának, de lehet belső szelektív, formájú, iskolai válasz. Nem úgy érdemes a dologról gondolkodni, hogy milyen iskolába helyezem a gyereket, hanem úgy érdemes gondolkodni, hogy mi az, ami az egyes gyerek számára működőképes. A dolog úgy fest, hogy adottak ugye a szükségletek, ezek a szükségletek nagyon sokféle elem mentén komponálódnak, és nagyon sokféle sokszintű beavatkozást igényelnek, tehát a szükséglet szinten kell, hogy legyen mindenféle összefogás, a szférák, a diszciplínák világában.
A szükségletek kielégítésének mindig egy funkcionális választ kell követnie, tehát a válasz a funkció, vagy nevezhetjük tevékenységnek. És ehhez a funkcionális válaszhoz kell illesztődnie a szervezeti válasznak. Tehát most amikor ez az évtized annak jegyében fog zajlani, hogy nagyon eltérő, a foglalkoztatási hierarchiában, az anyagi körülmények között igen eltérő családok, köztük a cigánygyerekek milyen iskolai válaszokat kapnak, nagyon érdemes abban gondolkodni, hogy a cigány család eldönti, hogy milyen mértékig kívánja  a kettős identitását, illetve kíván-e kettős identitást megélni. Ez teljesen személyes jog. Ezen túl pedig adottak ugye a gyerek egyéni szükségletei, adottak bizonyos speciális szükségletek, és ezeket a szükségleteket kell vagy illik megválaszolni. Ugyanebben a szisztémában működik a súlyosan fogyatékos emberekről való gondolkodás, a szociális törvénykezés.

Ebben az esztendőben 33 pályázó ország közül Magyarország nyerte el a nemzetközi Roosevelt-díjat. Ezt a díjat azért kapta meg ez az ország, mert a rendszerváltás utáni kormányok fontos feladatuknak tekintették a fogyatékosságügy fejlődését, ígéretes fejlesztését. Ígéretes törvények készültek, és a szakemberképzés és a szakma működése ilyen jutalmazást kapott. A díjat Göncz Árpád köztársasági elnök egy hónap múlva fogja átvenni az Amerikai Egyesült Államokban. Én nagyon remélem, hogy az az évtized, ami ennek szellemében és az EU csatlakozási céljainknak megfelelően annak az érdekében zajlik majd, hogy a fogyatékosainkkal és a kissebségeinkkel jobban bánjunk, nagyon-nagyon sok együttműködést hoz majd a különböző világok, a különböző kompetenciák között.


2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.
A hozzászólók IDE kattintsanak!
Vissza a kezdőlapra