Vissza
a kezdőlapraMagyarország reneszánsza a 3. évezredben Tóth Erzsébet
Globalizáció, integritás, identitás – a nemzeti mozgókép-kultúra és ipar válaszútjai
Először is engedjenek meg egy szubjektív megjegyzést csak azért, hogy emlékezetünket és ébrenlétünket kondícióban tartva örömömet fejezzem ki, hogy a rendszerváltozás tizedik évében létezik, és létezhet egy olyan közhasznú társaság, amely Magyarország felemelkedéséért kíván tenni. Én ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom, és megjegyzem egyszer s mind annak zálogának is, hogy ez a cél beteljesüljön. Ezért a magam részéről köszönöm ezt a lehetőséget, és igazán dicsérem a civil szervezet közreműködőit és támogatóit, hogy ezt a konferenciát lehetővé tették. Azt hiszem, ez az egyik alapja annak, hogy mind a reneszánsz, mind Magyarország felemelkedése megtörténhessen.
A reneszánsz emberközpontú ábrázolását az emberi élet szépségét dicsérő művészeti alkotásokat mindannyian jól ismerjük. De hogyan köthető össze ez a mozgóképpel, ami viszont csak az elmúlt 100 év terméke, az elmúlt 100 év szüleménye?
Úgy gondolom, hogy a mozgókép a premier plan találmányával - ez a közeli képet jelenti, akár egy arcnak a legközelibb képét – egyedülálló módon tudja bemutatni az arcon megszülető gondolat és érzelem pillanatát, pillanatait. Gondoljanak bármilyen nagyszerű filmélményükre: milyen csodálatos egy-egy gondolat, egy dráma, egy öröm születését látni egy emberi arcon, s talán művészetként így köthető ez a fiatal művészeti ág a reneszánszhoz. De ennek van egy másik vetülete is, hiszen ma már nemcsak művészeti ágként, hanem tömegkommunikációs eszközeként, kommunikációs eszközként is ismerjük a mozgóképet, elsősorban így szolgálja a hétköznapjainkat, hogy minden beállítás, minden közvetített kép tulajdonképpen erkölcsi kérdés is, s ezt, azt hiszem, megtapasztaltuk az elmúlt időszakban is, láttuk, milyen jelentőségük van a hozzánk eljutó híreknek, arcoknak, pillanatoknak, mozzanatoknak. Nekem ezt a felismerést egy konkrét esemény tette teljesen nyilvánvalóvá. Talán emlékeznek Kádár János utolsó beszédére valamelyik pártkongresszuson, ahol ezt a megroggyant öregembert egyedülállóan és újszerűen: nagyon-nagyon közelről, nagyon-nagyon megvilágítva mutatták be az ország lakóinak, nekünk, polgároknak, s mindezzel lerombolták ennek az ideológiának és az ő személyének is az erejét és hatalmát.
S akkor döbbentem rá, hogy milyen manipulatív eszközzel állunk szemben, és hogy milyen mögöttes üzenetei lehetnek a beállításoknak is és a közeliknek is. Ezért azt hiszem, hogy ezt mindig szem előtt kell tartanunk, hiszen ma már a hírek és a média fogságában is vagyunk, a hírek és a média eszközei is vagyunk az információk gyűjtésében.
Az elnökúr azt mondta, hogy "film, filmszínház, muzsika”, én pedig azt mondom, hogy mozgókép.
Mi lehet a különbség a kettő között?
Azt hiszem, ez talán úgy ragadható meg, hogy a film sokunk számára a mozifilmet, a celluloid szalagon rögzített alkotást jelenti. Ugyanakkor ma már a filmkészítés, a mozgóképkészítés sokkal szélesebb technikai, technológiai háttérrel zajlik, mint bármikor. Tehát amikor én mozgóképről beszélek, akkor beszélek a videóra és az egyéb technikai hordozókra rögzített képekről is, tulajdonképpen egy sokkal szélesebb értelemben vett műfajról, tehát nem szűken a filmről.
Nagy fogalmakat választottam az előadásom címének első szakaszába, méghozzá azt, hogy, globalizáció, integráció, identitás.
A szomszéd teremben alkalmam volt a Tőke és pénzpiac című előadást meghallgatni egy szekcióban. Kádár Béla előadását, akit én nagyon tisztelek, és szerencsés módon a mi alapítványunknak, tehát a Mozgókép alapítványnak is kurátora, jó néhány éve. És ebben a szomszéd teremben arról beszélnek a pénz és tőkepiac szereplői, hogy milyen fontos a magyar gazdaság felemelkedése szempontjából a globalizáció, az, hogy eltűnnek a pénzügyi és gazdasági határok és korlátok és, hogy a pénzügyi és gazdasági felemelkedésünk egyik bázisa a külföldi tőkebefektetés, ahogyan ez lezajlott a többi országban is Ez nagyon kívánatos dolog.
Mi pedig itt ebben a másik teremben a kultúrák, kulturális területek képviselőiként picit idegenkedve, és azt hiszem, sokszor nagy-nagy félelemmel fogadjuk ezt, hiszen a globalizációra a kulturális lépések elég nehezen adhatók meg.
A globalizációt – talán azon túl, hogy eltűnnek a gazdasági és pénzügyi határok – számunkra a napi gyakorlatban, a mindennapjainkban éppen a mozgókép és az információáramlás, a szabad áramlás, a médiapiac liberalizációja teszi kézzelfoghatóvá. Mit gondolnak, ha itt most fölszerelnénk egy nem túl nagy kaliberű parabola-antennát, hány televíziós csatornát tudnánk pillanatok alatt befogni?
Több mint ezer csatornát tudnánk itt, talán egy közepes kategóriájú parabola-antennával befogni, és ez ma már sokak számára nem is elérhetetlen. Tehát ezt értem én a médiapiac liberalizációján. A hétköznapokban talán ezen a szinten, az audiovizuális szektor és az informatika szintjén érezzük, érzékelhetjük a globális kihívásokat, s ennek az egyik legnagyobb problémája számomra talán az, hogy túl gyorsan jött ez a lehetőség, és nem voltunk rá igazán felkészülve. Ha belegondolnak mondjuk abba, hogy ha a mozgóképet vagy a filmművészetet egy ugyanolyan művészeti ágnak gondoljuk – csak persze sokkal fiatalabb, mint a zene, a mozgásművészet vagy a színház –, akkor mégiscsak furcsa, hogy ma egyetemet, főiskolát tud úgy elvégezni egy-egy hallgató, hogy ezzel a művészeti ággal, mint ismeretanyaggal, ennek műfaji sajátosságaival, a formanyelvével nem találkozik. Azt hiszem, hogy mivel ezt nem ismeri, nem ismerheti, sokkal nehezebb az értékszempontú választása, hiszen nincs birtokában azoknak a definícióknak és alapfogalmaknak, amelyekkel érthetőek és jól kiválaszthatóak, szelektálhatóak a ránk ömlő mozgóképáradatból az értékes elemek. Ennek az informatikának, a multimédiának, a médiának alapeleme a mozgókép, a mozgóképkészítés, alapvető, hogy milyen minőségű és tartalmú mozgóképet közvetítenek ezek a rendszerek.
Ezeken az új kihívásokon kívül természetesen nem szabad megfeledkeznünk a még újabbakról sem, amelyek szintén itt vannak már a küszöbünkön. A digitális hordozókról és a digitális rendszerek a bejöveteleiről van szó, ami azt jelenti, hogy ha mondjuk ma egy kábelszálon egy csatornát tudtunk a lakásunkba bekötni, akkor ez legalább 8-szor, 10-szer nagyobb lehetőséget jelent egy digitális rendszerrel.
Magyarul: az eddiginél még több információ, még gyorsabban és még pontosabban érhet el minket, tehát megtöbbszöröződik a hozzánk elérhető információk mennyisége és minősége. Nagyon érdekes, hogy miközben a hardverben, a technikai befektetésben milliárdok fordítódtak vissza, addig ugyanez – legalábbis a globalizációs kihívásra való válaszként – a tartalomiparban egyelőre nem jelenik meg. Tehát itt lesznek ezek a futó szálak, amik éhezik és várják az információkat. És gyakorlatilag a jelenleg, mondjuk Magyarországon létező összes mozgókép-alkotás, vagy kép, vagy kincs pillanatok alatt átfut ezen a rendszeren, egyszer az átviteli nagyságrend miatt. És egyszer csak elfogynak azok a mozgóképek, azok a főleg értékes mozgóképek, amelyek közvetíthetőek lehetnek, ezért nagyon meggondolandó mindenki számára, hogy a tartalomipari megrendelésbe hogyan fordít vissza közpénzeket vagy vállalkozói pénzeket.
Az integráció, amit mindannyian várunk és kívánunk, az európai integráció egy európai válasza a globalitás kihívására. Egy olyan válasz, ami integráció, de számunkra mégis globalizáció, hiszen valamilyen módon, egy kisebb felületen ugyanazt jelenti, mint a globalizáció. Tehát a gazdasági és pénzügyi határok elmosását, és ezzel együtt tulajdonképpen a gazdaságnak, pénzügynek, pénzügyi szektornak, szolgáltatói iparnak és minden másnak, ami ezt igényli, az egy nagy rendszerbe való csatlakoztatását, nyilván a regionalitás elve alapján, ami nagyon-nagyon fontos, de mégis azt hiszem, hogy az integráció mondjuk a nemzeti szereplőknek vagy nemzeti egységeknek egy nagy egységben való megjelenítése.
És ezzel szemben, vagy emellett áll az, amit úgy nevezünk, hogy identitás, és nekem meggyőződésem, hogy a kultúra az, amely az identitás megőrzője volt és marad, mindig is. Az identitás megtartása a mérleg nyelve a globalizáció és az integráció között. S ennek az identitásnak – sok korszakban próbáltuk ennek a gyökereit megfogni –ennek a hordozója például a nyelvünk, az anyanyelv, amelynek megőrzése ma már egyre nehezebb.
Hiszen tudunk olyan mondatokat pillanatok alatt magunk is összerakni, amelyeknek talán csak a kötőszavait értjük, és csak a kötőszavak magyarok, és hát nem kell mondanom, hogy ebben nagyon nagy segítségünkre vannak a médiák is, hogy ezt a nyelvet, ha lehet, minél blichfangosabban, minél rosszabbul használjuk.
Azt gondolom, hogy ha a mérleg nyelveként a kultúra és a kultúra hordozói, a kultúra eszközei jelennek meg, akkor kiemelt szerepe van a mozgóképnek. Hiszen ez az, ami a napjainkat betölti, 4-5 órát töltünk, tölt egy átlag magyar ember mozgóképet nézve, figyelve, esténként hatalmas kazettacsomagokkal távoznak a fiatalok a videotékákból, és gondolom, azt a másik napra meg is nézik, mert akkorra már vissza kell vinni. És az egynapos kölcsöndíj azt szolgálja, hogy mind az 5-6 filmet nézzék meg még aznap este. És természetesen a moziban is és a forgalmazáson keresztül a mozi-forgalmazáson keresztül is rengeteg film, rengeteg mozgókép ér el minket. Úgy gondolom, hogy az identitásunk, azonosságtudatunk egyik jelentős hordozója a mozgókép, vagy lehet a mozgókép, éppen az intenzitása miatt és az életünkbe való szerves beépülés miatt.
Hol tart ma magyar mozgóképipar és kultúra, és miért kultúra és miért ipar, és miért mondom ezt így együtt? S miért gondolom azt, hogy pl. ezt az előadást meg lehetne tartani a szomszéd teremben is, vagy a kereskedelemmel és turisztikával foglalkozó szekcióban? Pont ezért.
A rendszerváltozás utáni időszakban természetesen a piac és a piaci szereplők gyorsasága sokkal jobban érzékelhető volt, akár a privatizációban, akár a gazdaság más szektoraiban. Hihetetlen mértékű fejlődés, gyorsaság jött létre. A kulturális terület sokkal lassúbb és érzékenyebb, és sokkal lassabban is tudott reagálni. Másrészt teljesen érthető módon ’90 után a kulturális terület is szeretetett volna minél távolabb kerülni a központoktól, a főigazgatóságtól és a kulturális irányítástól, és ha lehet, akkor a saját önállóságát és önkormányzatiságát megvédve talpon maradni.
Azt kell mondjam, hogy ennek a sikere elég kétséges, legalább is a mi szakmánkban. Hiszen éppen azért, mert nemcsak kulturális területről, hanem egy iparágról is beszélünk, a piaci szereplők nagyon gyorsak voltak. Gyorsak voltak pl. a multiplexek, tehát a többtermes mozik építésében, amivel gyakorlatilag ma lefedik az országot, és azt a hazai tulajdonosi kört, ami önkormányzati tulajdonú mozivállalatokat jelentett. Azt a néhány magánbefektetőt pillanatok alatt a versenypályán kívülre utasították. Erre nem volt felkészülve sem tőkével, sem egyéb eszközökkel a hazai vállalkozói kör, vagy a kormányzati, önkormányzati tulajdonú társaságok nagy része. Ez még nem is lenne baj, hiszen nagyon szépek ezek a mozik, 8-10 teremben a lehető legkulturáltabb körülmények között tudunk filmet nézni, szemben a hagyományos mozikkal, amelyek közt vannak nagyon hasonlóak, tehát nagyon jó színvonalúak és kevésbé jók, fapadosak, ha mondhatom így. Csakhogy a vonal nem itt húzható meg.
A vonal ott húzható meg, hogy miből áll a műsor? És a műsor az nagyon-nagyon különböző. Európai és magyar filmek szinte nem jelennek meg a többtermes mozikban, míg az európai és magyar filmek, értékes filmek egyedüli hordozói, bemutató felületei a hagyományos mozik voltak vagy lehetnek.
Tehát az a csúnya szembeállítás, hogy “győzzön a piac, hiszen ott szebb, jobb körülmények között, a technika ördögével, a technika minden ördögével élve korszerűen kiszolgálható a mindenkori közönség igénye”, ez egyben azt is jelenti, hogy nem szolgálható ki, hiszen bizonyos értékrend és bizonyos értékválasztás nem jelenik meg ezen a felületen.
Erre a hazai mozgóképiparnak valamilyen választ kell adnia. Picit megkésve vagyunk, túl gyorsan, túl nagy erővel jöttek ezek a kihívások, és az előző kormányzati ciklus egyáltalán nem kívánt rá választ adni, a mostaninak pedig nagyon-nagyon össze kell szednie minden erejét, hogy még megfelelő időben odaérjen a saját támogatási vagy válaszlehetőségeivel.
Mondhatom – ez volt a forgalmazás és terjesztés, mondhatom a mozgóképgyártás területét. Példa nélküli módon a hazai filmszakma a mai napig meg tudta őrizni az alapinfrastruktúráját. Itt gondolok a filmgyárra, a forgalmazó vállalatra, a filmlaboratóriumra. Ez, azt kell, hogy mondjam, hogy egy valódi, tízéves küzdelem volt. Megtépázták ezt a filmvagyont derekasan, hiszen a mindenkori privatizációs gondolkodás nem tudott mit kezdeni ezzel a területtel, hiszen egy művészeti ág kategóriájába sorolta a filmet, és ezért leginkább ingatlanvagyonnak tekintette a filmes társaságokat, és az ezek hátterét szolgáló vagyonelemeket. Több filmgyári telep esett ennek áldozatául, és tulajdonképpen minden privatizációs törekvés arra irányult, hogy ezeket az ingatlanokat megszerezve kihúzza az infrastrukturális hátteret a filmgyártás mögül.
A filmszakma józanságát jelenti, hogy – bár hatalmas viták árán – de megmaradtak az alapelemei, és megmaradt egyedülálló módon az a filmjogokból álló vagyon, amely döntően a ’87 előtt állami tulajdonban készült filmek tulajdonjogát jelenti. S lehet, hogy meg fognak döbbenni, de még erre is létezett privatizációs elképzelés, vagyis megérhettük volna, hogy mondjuk a Szindbádot vagy a Szerelemet, vagy a sokak által kedvelt egyéb filmeket külföldi vagy magántulajdonból láthassuk, szerezhessük meg. Szerencsére ez nem így történt, és én nagyon nagy eredménynek tartom, hogy még tudunk erről a filmvagyonról beszélni. Ugyanakkor természetesen ebben a szektorban, ebben az állami tulajdonban lévő szektorban nem történt beruházás és befektetés az elmúlt időben. Tehát azt kell látnunk, hogy 10 évvel ezelőtti állapotot, eszközt és versenyképes állapotot tükröznek ezek a társaságok. Gyakorlatilag már egy potenciális lehetőségét jelentik annak, hogy a magyar filmgyártás, a magyar filmipar megerősödjön.
Ugyanakkor mivel ez ipar és kultúra, ennek egy érdekes vetületére szeretném felhívni a figyelmüket. A magyar gyártási kapacitás, az a kiváló szellemi tőke, ami a mozgóképgyártás körül megjelent, az ma nem köthető le a hazai megrendelésekkel, a nemzeti filmgyártás a hazai közszolgálati televízió által – eddig még ugyan nem produkált, de remélhetőleg ismételten a mozgóképiparban megjelenő megrendelésekkel – nem köthető le. Ezért azt a választ, amelyet megadtak a térség országai – megadták a csehek, a lengyelek, a szlovákok, Románia, Bukarest –, hogy ezt a kapacitást megpróbálják külföldi megrendelésekkel lekötni, és ezzel gyakorlatilag egy tőkebefektetést, egy szórakoztatóipari tőkebefektetést próbáltak megjeleníteni az országban, és ebben a szektorban. Ez egy nagyon kívánatos dolog lenne. De hogy érhető ez el, és miért fontos, hogy ez magyar tulajdonban, és ha lehet, akkor állami tulajdonban történjen meg?
Ha Magyarországon mondjuk a Mafilm – és ez jelenleg egy potenciális lehetőség – tehát némi fejlesztéssel, stúdiófejlesztéssel évente 30-40 millió dollár értékű bérmunkát tud kiszolgálni, akkor ennek a haszna gyakorlatilag visszaforgatható a nemzeti filmgyártás különböző szektoraiba, és itt folytatható ebből a befektetés, beruházás, fejlesztés. Ugyanakkor ennek nagyon sok más hozadéka is van. Hiszen ezek a filmek – amennyiben minden filmre költött dollár még 1 dollár hazai költést jelent – jelentősen megnövelik az egyéb szektorok bevételeit, nagyon komoly turisztikai vonzerőt jelentenek az országnak; ágylekötés, szállodák stb., stb., és mivel nagyon komoly médiaérdeklődés mellett zajlanak, egy jó országkép építésében is segíthetnek. Tehát többszörös haszna van ennek a típusú befektetésnek, ami megtörténhet a hazánkba érkező filmek kiszolgálása által. S miért ne lehetne, hogy ez a fejlesztés külföldi beruházó segítségével történjen meg, ugyanis, ha így kizárólagosságot szerez a külföldi befektető ezen az infrastruktúrán, akkor minden, amit eddig mondtam, az nem létezik.
Illetve nem létezik a nemzeti filmgyártás, és kifejezetten a számunkra kedvező országkép alakítása szempontjából. Erre vannak példák: Bukarestet amerikai tulajdonú társaság vásárolta meg, Szlovákiában szintén eladták a nagyon jó filmgyárat, Csehországban 10 évig ezt csinálták, amit én említettem, tehát állami tulajdonú fejlesztésekkel nagyon jól fölhozták a cseh filmipart, de ma már kanadai tulajdonban van. Ezért ma a magyarországi filminfrastruktúra az egyetlen szabad kapacitás és nyitott lehetőség, nem kizárólagosan valamelyik társaság rendelhet meg itt, hanem széles köre, tehát a nagy stúdióktól, amiket mindannyian ismerünk; az Universaltól, a Paramounton át a kis független stúdiókig. Tehát a jelenlegi kormányzati elképzelés amellett szól, hogy legyen állami beruházás, s megjegyzem ez nem példa nélküli, hiszen Németországban és Franciaországban is a mai napig nagyon komoly állami beruházások születnek a média-, és mozgóképiparban; stúdióépítés, stúdiófejlesztés, stb. Hiszen az integrációs politika egy nagyon határozott, minden országot érintő audiovizuális politikát is jelent és feltételez. Ennek a politikának a kialakításában mi a kezdeteknél vagyunk, és amiről most beszélek az ennek egyik részeleme, hogy ez a gyártóbázis ilyen módon szolgálja a mozgóképipart. Ez a típusú válasz lehetőség lenne arra, hogy – és itt most a hazai termékekre térek vissza – ez a lekötött kapacitás, ez a pezsgő filmes élet, ez a fajta befektetés ösztönözze, és gyakorlatilag pezsdítse a hazai játék-, animáció-, és dokumentumfilm gyártást. Hiszen talán még él az emlékeikben az a jó néhány, kiváló animációs film, amit láthattunk. És milyen szomorú, hogy az elmúlt 10 évben alig született egész estés magyar animációs film, éppen a tőkehiány és a befektetés miatt.
Nagyon sikeresek vagyunk egyébként a rövid animációs filmek gyártásában – ezek néhány perces, kis etűdöket jelentenek, és nagyon sikeresek vagyunk, ha külföldi megrendelésekben kell koprodukciós partnerként részt venni, hiszen a szellemi kapacitásunk, a kreativitásunk nagyon sokat segít és javít ezeknek a filmeknek a designjában és a sikerességében, de nagyon nehezen tudunk kiállítani hazai animációs filmet. És nagyon nehéz arra válaszolni, hogy miért nem szeretnénk eladni például a Pannónia Filmstúdiót, hiszen abban a pillanatban, amint itt egy Walt Disney befektetőként megjelenne, virágzó animációs ipar – legalábbis háttéripar – színhelye lehetne. Ugyanakkor azt gondoljuk, hogy a Pannónia Filmstúdió az animációs bázis kiegészülve magyar magántulajdonban lévő társaságokkal, mint pl. a Kecskemét Filmmel, vagy a Varga stúdióval. Ezek azok a szellemi műhelyek, amelyekre a magyar animációs gyártásnak szüksége van. Ha a magyar játékfilmgyártást nézzük, akkor ott az infrastruktúra a legérdekesebb a külföldi befektetők számára, ugyanakkor nagyon sok produkciós társaság próbál döntően állami pénzekből magyar filmet gyártani, és ezt kiegészíteni európai koprodukciós partnerekkel. Azt kell mondjam, hogy a magyar film az egyik legsikeresebb az európai koprodukciós partnerkeresésében, hiszen nagyon jó témák, tehetséges, sikeres rendezők keresnek francia, német, olasz, lengyel, cseh partnereket, és ehhez nagyon komoly európai támogatást tudnak szerezni. Tehát létezik a magyar film, annak ellenére, hogy az elmúlt 10 évben ennek a műfajnak a támogatásában a költségvetési szerepvállalás a negyedére csökkent. Azt hiszem, a szakma életképességét bizonyítja, hogy mégis 10-15 játékfilm születik egy évben. És a játékfilm az, ami a mozikban és a televíziókban megjelenhet. Emellett létezik még egy műfaj, amit nagyon-nagyon elfelejtettünk.
Pedig a hazai mozgóképipar nagy gyártója volt a tévéfilmeknek és tévésorozatoknak, amelyek – és itt visszakanyarodom az identitás kérdéséhez – tehát ha a magyar televíziókat, közszolgálati és kereskedelmi televíziókat nézzük, azt látjuk, hogy rendkívüli módon tudunk azonosulni a spanyol bortermelő családok problémáival, vagy a Mallorcán szállodát üzemeltető családok vállalkozásával és problémáival, Joséval és az összes többi – már nem is tudom sorolni – szereplővel és mély válságukkal. Ezek a sorozatok olcsóságukkal, a globalitás megjelenésével kiszorítják a hazai sorozatokat. Kiszorítják azokat a témákat és azokat a műfajokat, amelyeket szerintem ugyanolyan szívesen néznének a magyar nézők, mint ezeket.
Ez azért bizonyítható is az elmúlt időszak magyar játékfilmjeiben – akár az Ámbár tanár úr, a Csinibaba sikerével, hogy csak azokat a filmeket említsem, amelyek ugyanannyi nézőt értek el a mozikban, mint bármelyik sikeres amerikai film. Tehát 250-300, 500 ezer nézőt. Ennyien néznek ma meg egy sikeres amerikai filmet Magyarországon a mozikban, ugyanennyit megnéznek a hazai történetekből is a mozikban, és véleményem szerint a televíziónál sincs ez másképp. A hazai tévéfilm- és tévésorozatokra tehát égetően szükségünk van, több okból is. Azért, hogy lássuk saját magunkat és a saját történeteinket. Hogy lássuk a saját színészeinket, a magyarul beszélő fiatal és kevésbé fiatal tehetségeket. Hogy a magyar film és a magyar tévésorozat, tévéjáték hihetetlen pódiumot tudjon adni a magyar színészeknek, hiszen gyakorlatilag ma nevetséges show-műsorok műsorvezetőiként ismerünk kiváló színészeket, akik bármilyen riport- és magazinműsor vezetésére kényszerülnek, holott nem ez az igazi természetük. De nincs más, nincs más megrendelő.
Az, hogy magyar sorozatok vagy magyar tévéjátékok készüljenek, ez természetesen döntően a közszolgálati televízióktól várható, mindenütt a világon.
Az európai országok válasza az integrációra, és a globalitásra az, hogy megerősítették a saját hazai közszolgálati televízióikat, és azok pedig megerősítették megrendeléseiket a francia, a német, a lengyel filmgyártásban, televízió sorozatgyártásban, tévéjáték a gyártásban. Én személy szerint abban bízhatok: a magyar közszolgálati televízió is meg tud annyira erősödni, hogy - azt a ’89-ben még körülbelül 1 milliárd forint értékű megrendelését, amit a magyar filmgyártó bázison költött el, legalább névértéken a közeljövőben vissza tudja ide fektetni, hiszen ez akkor ezeknek a műfajoknak a feléledését jelentette.
Mit tud tenni a mindenkori kormányzat? És éppen ez, amelyre ennek a szektornak és az összes problémája gyakorlatilag összeomlásszerűen rázúdult, hiszen minden előző ciklus tologatta ezeknek a problémáknak a hosszú távú kezelését.
Azt gondolom, az egyik legfontosabb válasz az, hogy értékként meg kívánja őrizni a hazai mozgókép-kultúra termékeit, a filmjogokat, ezeket megfelelően archiválni, megőrizni és a közönségnek mindenkor hozzáférhetővé tenni.
A másik, hogy megpróbáljon az európai integrációnak megfelelően egy olyan filmtörvényt készíteni, amely megvédi a hazai ipart és a hazai értékteremtést. Megteremti az európai szabályozáshoz való integrációt. Tehát szabályozórendszerében az európai normáknak megfelelő szabályozórendszert hoz létre, és megteremti ennek a kultúrának és ennek az iparágnak azt a hátterét – és itt természetesen a finanszírozási hátteréről beszélek –, amely hosszú távon költségvetési és piackonform eszközökkel egyaránt megpróbálja ezt a szektort életben tartani – ettől nem tekinthetünk el. Tehát ha ma megnézünk egy sikeres magyar filmet, azt tapasztaljuk, hogy a legjobb és a legsikeresebb forgalmazás esetén is a költségeinek körülbelül az egyharmada térülhet meg.
A másik kétharmadát – véleményem szerint – mindenképpen televíziós és költségvetési pénzekből kell előállítani. A befektetői pénzek az utolsó egyharmadban jelenhetnek meg, ahol megtérülnek. Ez az arány természetesen még javítható, ami újabb erőfeszítés, hiszen nagyon nehéz piacra kell betörni a filmjeinkkel. Tehát ennek a hátterét kell biztosítani.
A piackonform eszközökön pedig azokat a módokat és eszközöket értem, amelyeket szerencsére nem mi, magyarok találtunk ki, ezért talán elfogadható lesz itthon is, amit Írország, vagy Franciaország, vagy az újult időkben Németország fordított a saját mozgóképiparának a fejlesztésére. Egyrészt létezik egy nagyon komoly kedvezményrendszer, adó, társasági adó szempontjából. Másrészt olyan kulturális járulékok vannak, amelyek egyrészt a mozijegyet, másrészt a filmes tevékenységeket terhelik, amelyeket direkt visszaforgatnak ugyanabba a szektorba, ahol ezt megtermelték. Ennek a rendszerével, ezzel a kombinált rendszerrel közvetlen költségvetési támogatással életben tartható ez a szektor, fejlődésnek indulhat és gyakorlatilag az az egyszerű beruházás, ami a gyártó bázist érintené, alig több, mint mondjuk egy vidéki színház felújítási költsége.
Mondjuk az Egri Gárdonyi Géza Színházat – hál’istennek – most hosszú idő után felújítják és ebből az épületből lesz egy nagyon szép, impozáns épület. A felújítás 1,3 milliárd forintot vesz igénybe. Ebből körülbelül 1 milliárd forint költségvetési vállalás.
A magyar filmszakmának egyetlen olyan háttérintézménye van, ahol beruházásra, fejlesztésre van szükség. Ez a Magyar Filmgyár, a Mafilm. Azt gondolom, hogy az ilyen típusú befektetés ráadásul még rövid távon vagy közép távon is megtérülhet, hiszen ha fogadóképes ez a Mafilm a külföldi megrendelésekkel szemben, akkor ez megtérül. Ha sikerül ilyen típusú megrendeléseket szerezni, akkor ez visszaforgatható a nemzeti filmgyártásba. Ha a nemzeti filmgyártás fölélénkül, ha születnek televíziós műsorok, televíziós játékok, akkor egy mindennél nagyobb színpad jön létre a magyar színészek számára. S ha magyar színészeket és magyar történeteket látunk a mozivásznon és a filmen, akkor sokkal erősebben hihetjük, hogy meg tudjuk őrizni identitásunkat minden európai és globális kihívás ellenében.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!