2003. október 05. vasárnap 22:11
"Ne sírjon, barátom! "
Akik vesztőhelyre kísérték a vértanúkat
Amikor Haynau tábornok augusztus 6-án diadalittasan bevonult a temesvári várba, első dolga volt, hogy Róka kanonokot kerestesse. „Hol van Róka kanonok? kérdi Haynau, fel fogom akasztatni, kiadtam már az elfogatására a rendeletet, úgy Lonovics püspököt is, mert az is rebellis volt” – idézte szavait egy szemtanú. A bresciai hiéna pontosan tudta, hogy miért akar leszámolni a katolikus egyház vezetőivel. A katolikus egyház nem egy papja és szerzetese állt be honvédnek a szabadságharc alatt, a felkelőket sokféle módon támogatták a harcokban és a megtorlások idején egyaránt.
A lelkipásztorok legfontosabb munkája a szomorú időkben a rászorulók vigasztalása volt. A katolikus papok tanulmányaik során külön foglalkoztak azzal, hogyan kell a betegeknek, a haldoklóknak és a halálraítélteknek vigasztalást nyújtani. Magyarországon ebben az időben a legjobban elterjedt pasztorális alapmunka Pakróczy Nepomuki János plébános Múnkás lelki pásztor a’ betegek, haldoklók és rabok mellett című kézikönyve volt, Köhler Anleitung für praktische Seelsorger am Kranken- und Sterbebette magyarítása, amely 1821-ben, majd 1826-ban jelent meg Pesten. Valószínűleg ezt forgathatták azok a minorita szerzetesek is, akik az aradi vértanúkat kísérték utolsó útjukra.
Sujánszky Euszták, Winkler Brúnó, Bardócz Sándor és Pléva Balázs nem jószántukból jelentkeztek a nehéz szolgálatra. A kivégzés napja előtt, október 5-én hajnali fél ötkor katonák zörgettek az aradi kolostor kapuján, és megparancsolták Kosztka Libor házfőnöknek, hogy kilenc papot küldjön a haditörvényszék által halálra ítélt tábornokok mellé. Leiningen-Westerburg Károly evangélikus, Dessewffy Arisztid református, Damjanich János pedig görögkeleti vallású volt, ezért a minorita szerzeteseken kívül Baló Béni református lelkészt és Szombati Balázs görögkeleti papot is a halálraítéltek mellé hívták.
Az ítéletet jellemző módon csak a katonáknak a minoritáknál tett látogatása után, hét órakor olvasta fel a hadbíróság, de Haynau már október 1-jén jóváhagyott mindent ácsi főhadiszállásán. Külön utasítása pedig az volt, hogy a kivégzést az ítélethirdetést követően 24 órával hajtsák végre. A következő napon, október 2-án az ítéleteket felterjesztette Ferenc Józsefnek is. Haynau főhadsegéde, Johann Susan vezérőrnagy pedig úgy rendelkezett, hogy a végrehajtásra „reggel, kellő időben kerüljön sor”, s az elítéltek „elrettentő példaként egész nap közszemlére legyenek kitéve a vesztőhelyen”.
Nem az volt szokatlan az aradi minoriták számára, hogy kivégzéshez kell sietniük, hiszen a rabok lelkipásztori ellátásában már hosszú idő óta részt vettek, sőt Rácz Jeromos rendtársuk tevékenykedett a vármegyeházi kápolna fölszentelésén (1820) és a fegyházi rabokat foglalkoztató „üzem” felavatásán (1821) is. Talán még némi gyakorlatra is szert tehettek az elítéltek körében végzett munka során, bár a várnak önálló káplánja is volt: 1849-ben Marchot Eduárd franciskánus, a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartomány tagja. Hanem a szokatlanul nagyszámú ártatlan embernek, a szabadságharc hőseinek a kivégzése érthetően rendítette meg a rendház lakóit.
A kétségbeesés általános volt. Kilenc, szolgálatra rendelhető szerzetes pap nem is élt ekkor a minoriták kolostorában, így csak négyen indultak el reggel tíz órakor az aradi várba. Hét órán keresztül voltak a rabok között, délután ötkor tértek vissza kolostorukba, és a várparancsnok távoztukkor meghagyta, hogy másnap hajnalban legyenek ismét a rabok mellett.
Sujánszky Euszták 1849-ben harmincnyolc esztendős volt. Az aradi vértanúk utolsó két napjának történetét gondosan följegyezte a rendház Historia domusába, ezt tette közzé rendtársa, Lakatos Ottó Arad története című művének első kötetében.
Sujánszky Pöltenberg Ernőt és Aulich Lajost gyóntatta meg, majd a törött lábú, ágyban fekvő Damjanich kérette magához. Hosszú beszélgetés után szánta el magát a rác származású görögkeleti tábornok, hogy halála előtt még egy utolsó gesztust tegyen a magyar nemzet ügye mellett: áttért a katolikus vallásra, meggyónta bűneit, és áldást kért. „S miután ágyában újra felemelkedett, mondá: Mielőtt eltávoznék, tisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem. Hogy utálnám a hősök leghősebbikét. S majd öt percig egymás nyakába borulva keservesen zokogánk. Ne adj, Isten, több ily jelenést életemben!” – emlékezett vissza Sujánszky a megrázó pillanatra.
A vigasztalásra kirendelt szerzetesek bizony maguk is vigasztalásra szorultak. „Remegve vártam a börtönész cellájában a percet, melyben a borzasztó spectaculumra indulnunk kellend” – vallotta be őszintén Sujánszky. A feladatra elszánhatták magukat, fölkészülve azonban nem lehettek. Sem Pakróczy Múnkás lelki pásztora, sem Biró Mártonnak Erköltsi keresztény oktatások különösen a fenyítő házakban raboskodóknak remélhető meg-jobbitásokra című, 1819-ben Kolozsvárt megjelent műve, sem Negyedes Pál Lelki kalaúz a ki a természet szerént-való nyavalyában haldokló betegeket, vagy a törvényesen halálra itélt rabokat az örökké-valoságnak bóldog uttyára elvezeti című, 1801-ben kiadott kézikönyve nem tartalmaz olyan részt, amely arra vonatkozna, hogyan lehet igazságtalanul, koncepciós per alapján halálra ítélt emberekhez szólani, lelket önteni beléjük, vigasztalni őket.
A Múnkás lelki pásztor című kézikönyv harmadik része például három szakaszban foglalkozik a halálraítéltek lelki ellátásával. A tanácsok azonban köztörvényes bűnözőkhöz szóltak, ezért a minorita szerzetesek legföljebb a Bátorító mondások néven szereplő imákat és könyörgéseket mondhatták el. Ezek közül az alábbit talán csakugyan fölhasználhatták: „Édes Jézusom! te érettem szenvedtél, te érettem meghaltál. Te ugy haltál meg, mint az Igazságnak áldozatja, mint az Engedelmeskedésnek áldozatja, mint a Szeretetnek áldozatja. Én is a te példádra hasonló áldozatképpen akarok meghalni…”
A vesztőhelyen már mind sírtak a lelkészek. Nagysándor József így szólt az őt gyóntató és a halálra előkészítő Winkler Brúnóhoz: „Tegnap ön vigasztalt engem, és most sír.” Damjanich a kivégzése előtt a szintén könnybe lábadt szemű osztrák katonát éltette; Sujánszkyhoz pedig e szavakkal fordult: „Ne sírjon, barátom – s a feszületre mutatva folytatá –, hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért szegeztetett keresztre.” Talán a fülébe csenghetett még a vesztőhely felé tartó úton elmondott imádság.
Itt legördül a függöny – emlékezik vissza Winkler Brúnó –, mert hazaszeretetüket mindhárman legdrágább kincsük, életük föláldozásával pecsételték meg.
Nemde jól teljesítettem kötelességemet? – kérdezte a visszaemlékezések szerint Franz Bott, a brünni hóhér a kivégzések után. Emberileg – hangzott Tichy vezénylő őrnagy cinikus válasza. Majd felszólította a jelen lévő papokat, hogy tartsanak szónoklatot a legénységnek. Ez is kötelességük volt ugyanis a kivégzésnél lelki támaszt nyújtó lelkipásztoroknak.
A négy minorita szerzetes azonban az aradi vesztőhelyen térdre hullva, könnyek között imádkozott. Nem tudtak, és talán nem is akartak szólani.
Fáy Zoltán
Magyar Nemzet
2001. október 6.
Sujánszky Euszták, az aradi vértanúk gyóntatója
Nemrég mutatták be Misóczki Lajos legújabb helytörténeti munkáját. A kötet címe: Gyöngyöstől Imregig, Képek Sujánszky Euszták, az aradi vértanúk gyóntatójának életútjából. A tizenhármak egyik lelki vigasztalója, a gyöngyösi születésű minorita páter a kelet-szlovákiai Imreg/Brehov-ban fejezte be életét. 2001-ben járt először gyöngyösi delegáció a községben, ahol meglepődve tapasztalták, milyen tisztelet övezi ott a szülőföldjén ismeretlen Sujánszkyt. A Mátra Múzeum részéről Horváth László és Báryné dr. Gál Edit igyekezett minél több információt és dokumentumot fellelni a páter élettörténetéről, az ő előzetes útbaigazításuk nyomán kezdte meg munkáját Misóczki Lajos.
— Felkeltette érdeklődésemet az a megkapó, mély lelkiség — mondta a tanár úr —, amelyet Sujánszky Euszták nem csak 1849. október 5–6-án, az iszonyat óráiban élt át, de amellyel később is továbbvitte a gyászos örökség emlékét. Gyóntatóként és végső lelki támaszként állt több rendtársával a kivégzésre várók mellett, és tudatosan vállalta az utolsó percek megörökítését. Az önkényuralom éveiben átélt zaklatások miatt — az osztrákok többek között a Szent Korona rejtekhelyéről akarták vallomásra bírni, amiről szerintük gyónási titokként tudomása lehetett — kérte aradi rendfőnökét, hogy titokban az imregi kolostorba vonulhasson vissza, ahol aztán 1860-tól 1867-ig egy szűk cellába falazva, bujkálva élt. A kiegyezés után előjöhetett önkéntes száműzetéséből, ám Imregen maradt lelkésznek. Ott halt meg nyolc évvel később, s a rendház kertjében temették el.
A Magyar-Hon-Lap korábbi megemlékezései:
