2003. október 24. péntek 23:59
„A megbékélés idejét éljük”
Interjú Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság erdélyi látogatásra készülő elnökével
Erdélyi magánlátogatásra érkezik vasárnap Mádl Ferenc. A Magyar Köztársaság elnöke a Krónikának adott interjújában kifejtette, a romániai magyarság vezetői nem kérték Magyarországtól, hogy vizsgálja meg az itt élő magyarok kettős állampolgárságának lehetőségét. Az államfő szerint, ha a romániai magyarság szervezetei ugyanazon célokért harcolnak, természetesnek kell venni, hogy a cél eléréséhez szükséges eszközökben, a napi politizálásban lehetnek eltérő vélemények.
– Elnök úr, milyen elképzelésekkel, tervekkel érkezik Erdélybe?
– Egy évvel ezelőtt jártam hivatalos állami látogatáson Romániában, amikor is nagy örömmel tettem eleget Ion Iliescu elnök úr meghívásának. Mostani látogatásom nem hivatalos, és erdélyi városokat érint. Államfői ténykedésem egyik sarokkövének a kisebbségi ügyek fokozott figyelemmel kísérését tekintem. Ez vonatkozik a magyarországi kisebbségek és a határon túl élő magyarok életére egyaránt. Ezért örültem különösen a történelmi egyházak és Tonk Sándor, a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem nemrég elhunyt rektora meghívásának. E kérésnek eleget téve, az ő emlékének is adózva utazom Erdélybe. De nem csupán személyes érzékenységem ez; a magyar alkotmány is szól arról a felelősségről, amelyet a magyar állam- és kormányvezetésnek viselnie kell a határon belüli nemzeti és a határon túli magyar kisebbségekért.
– Ön nemrég bejelentette, hogy szakértői bizottság létrehozását tervezi annak megvizsgálására, milyen módon nyújthatna a Magyar Köztársaság kettős állampolgárságot a határon túli magyarok számára. Megalakult-e ez a szakértői bizottság, és ha igen, milyen következtetéseket sikerült levonnia a testületnek?
– A romániai magyarság legitim vezetői nem kérték Magyarországtól, hogy vizsgálja meg az itt élő magyarok kettős állampolgárságának lehetőségét. A szakértői bizottság így ezzel a kérdéssel természetesen nem foglalkozik. Nem is jut eszünkbe, hogy illetékességi körünkön túlterjeszkedve olyan kérdéseket is tárgyaljunk, amelyeket az érintettek nem vetnek fel. Azok az országok, amelyek kisebbségi magyar szervezetei ezt kérték, Magyarország és a határokon túli magyarság fontos kérdésének tekintik ezt az ügyet, amelyet az Európai Unió egységet teremtő, határokat feloldó filozófiája és politikája szempontjából sem tartanak közömbösnek.
– Az Aradon újraállítandó Szabadság-szobor ügyében ön levelet intézett Ion Iliescu államfőhöz, amelyben felkérte román kollégáját, járuljon hozzá az emlékmű felállításához. Kudarcnak érzi-e, hogy a közbenjárása ellenére sem sikerült felállítani a szoborcsoportot?
– Mindenekelőtt szeretném az emlékezetükbe idézni e levél legfőbb gondolatát. Az 1848–49-es polgári forradalom és szabadságharc az összeurópai demokratizálódási folyamat fontos része volt. Európában, abban az időben számos helyen törtek ki forradalmi mozgalmak, amelyek során az adott ország polgárai a modern kori demokratikus értékrend és emberi szabadságjogok mellett tették le voksukat. Az aradi tizenhárom tábornok ennek a mozgalomnak volt a vértanúja, ezért áldozta fel az életét. Számosan közülük nem is a magyart tekintették anyanyelvüknek. Látszólag, de csak látszólag nem tartozik a tárgyhoz, mégis megosztom önökkel egy közelmúltbeli élményemet. Egy évvel ezelőtt Törökország államfőjének vendége voltam, s az egyik megbeszélésünkön kollégám – elnézést, hogy szerénytelenül ezt mondom – elismerően szóba hozta, hogy Magyarországon mennyi emlékmű kapcsolódik a török hódításhoz, aminek, tudjuk jól, ez a térség s különösen Magyarország szenvedő alanya volt. E szobrok, emlékhelyek létét én mindig is természetesnek vettem, s addig „csak” mint kulturális, történelmi műemlékekre tekintettem rájuk. Olyanokra, amelyek közös történelmünknek, közös múltunknak állítanak emléket. De akkor megértettem, hogy ez mégis több ennél. Mindannyiunk kötelessége ugyanis, hogy a sokszor vészterhes, nehéz, de mégiscsak közös múltunkból fakadó feladatunknak eleget tegyünk, vagyis hogy támogassuk a megbékélést. Mert meggyőződésem, hogy az idő, amelyet élünk, a megbékélés ideje. Ez áll összhangban azzal a szemlélettel, amelyet az Európai Unió is magáénak vall. Mindezek tükrében nem a saját kudarcomnak érzem a szoborcsoport felállításának megakadályozását.
– Mi a véleménye a székelyföldi autonómiatörekvésekről? Hogyan látja az erdélyi magyarság egységének kérdését?
– Ez olyan belpolitikai jellegű kérdés, amiben nem tisztem állást foglalni. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a romániai magyarság szervezetei ugyanazon cél elérését tartják fontosnak, ez pedig a magyar közösség boldogulása. Amenynyiben ez így van, s én hiszem, hogy így van, természetesnek kell venni, hogy a cél eléréséhez szükséges eszközökben, a napi politizálás részleteiben lehetnek eltérő vélemények. Ez teljesen normális, ez a demokrácia lényege.
– Az elmúlt időszakban a román–magyar kapcsolatok szintjén többször is elhangzott, hogy a két ország viszonyát a stratégiai partnerség jellemzi. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a konkrétumok terén feszültség keletkezett a két ország kormánya között, legutóbb például éppen a Szabadság-szobor ügyében nem sikerült megegyeznie a két ország miniszterelnökének. Ön szerint a kétoldalú kapcsolatok melyik vetülete a domináns?
– A 21. század elején Magyarország és Románia a társadalmi és gazdasági modernizáció összetett feladataival birkózik, amelyek megoldása gyakran komoly áldozatokat követel, és a politikai vezető réteg konszenzuson alapuló összefogását, koncentrált erőfeszítését igényli. A felvetődő problémák hatékony kezeléséhez azonban kevés az adott állam belső erőinek egyesítése, s még ennél is kevesebb csupán a többség támogatásának igénylése. Közös jövőnk biztonságos és stabil megalapozásához ennél több szükséges. Az utóbbi évtized talán legfontosabb tanulsága, hogy csak hasonló értékrendet valló államok közösségében, stabil és prosperáló térségben lehet igazán sikeres az egyes országok felemelkedése. Ennek egyik feltétele szerintem, hogy arra figyeljünk, ami összeköt, s nem arra, ami elválaszt bennünket. Az európai és az atlanti integrációs erőfeszítéseink során is szembesültünk a ténnyel: először szomszédainkkal kell „integrálódni”, hiszen ha ez sem sikerül, hiú ábránd marad bekapcsolódásunk egy szélesebb és szorosabb együttműködésbe. Magyarország jövőre az Európai Unió teljes jogú tagjává válik, s bár Romániának erre még várnia kell, hiszem, hogy a két ország viszonyának stratégiai, partneri jellege nem változik. Az együtt fölemelkedő közép- és délkelet-európai régiónak egymásra épülő regionális, szubregionális és kétoldalú együttműködési formák színes mozaikjaként kell összeállnia. Úgy hiszem, sokan vagyunk már felelős funkcióban olyanok, akik értjük ezt, és hiszünk ennek megvalósíthatóságában. Térségünk etnikai, kulturális, vallási és természetesen politikai, társadalmi sokszínűségére meggyőződésem szerint ez a helyes válasz. Vannak persze, akik a különbözőséget tartják szem előtt, de meggyőződésem, hogy ők a nehezebb úton járnak.
– A Gozsdu-kérdés terén a magyar hatóságok legtöbbször azt hangsúlyozták, hogy messzemenően támogatják Gozsdu Manó szellemi hagyatékának ápolását. Ezzel szemben a román fél a vagyon visszaszerzését szorgalmazza. Ön miben látja e kérdés megoldását?
– Szóba került ez a kérdés akkor is, amikor Ion Iliescu elnök úr nemrég hazánk vendége volt. Akkor egyetértettünk abban, hogy adott egy jogi helyzet, s ebből kell mindkét félnek kiindulnia. Magyarország valóban messzemenően támogatja Gozsdu Manó szellemi hagyatékának ápolását, ezért is javasoltuk, hogy egy magyar–román vegyesbizottság dolgozzon, gondolkodjon együtt ennek a szellemi hagyatéknak a méltó ápolásán. Bízom benne, hogy e grémium tagjai mihamarabb megtalálják a lehető legjobb megoldást. Ismert tény, hogy a magyar kormány egy budai ingatlant ajánlott fel, a Gozsdu Manó szellemi örökségét fenntartó közös alapítvány számára. Gozsdu Manó román diákok tanulását támogatta Budapesten, ez az alapítvány pedig román és magyar diákok képzését segíti majd.
Lukács János, Rostás Szabolcs
Krónika
Október 24., Péntek
