Méregpohár Bad Gasteinből

Kilátástalan csöndet éreztem magamban. Zéró pontra hűlt bennem a kreativitás, az a bizonyos motus animi continuus, hogy Kertész Imrét idézzem, ami „úgyszólván azonnal felujjong, amint ennek az országnak a határait átlépem”. De most ismét a mátrix innenső oldalán lapultam… – igyunk egy kis bort, javasoltam hát töppedt bágyadtságom oldószereként Csattan Pálnak. Diskuráljunk el, régi pesti polgárok módján, a Gundelben, tettem hozzá. Dacosan. Hát, ha, felelte óvatosan, ám a mondat végét elharapta. A szalvettát állom, mondta mégis, kisvártatva, mint aki biztos akar lenni a dolgában. Én fizetek, erősítettem meg szándékomban. Ilyenkor, a tél első fuvallatainak szelében, a hidegek, fagyok hírével szívünkben, egy kis időre van szükségünk. Amikor mással is lehet törődni, mint a napi kenyérrel, a hideg szobával, vagy a vámrendszerekkel! Tudja, olyan régi, talán igaz sem volt idő kell. S a Művészet és Szellem hatalmas, félelmes erővel szólal majd meg… Aszút innék, mondtam pár perccel később, a pincérnek. Tokajit. A Gundel-pincészetből. Tudom: saját termést is forgalmaznak; természetesen, bólintott. Mélybarna, olajos tükrön át, néztem, később, a Városliget szelekkel viaskodó faágait. Néhány napja egy szálloda halljában éjszakáztam, kezdtem mesélni, csöndesen, Pálnak. Márait olvastam, szombatról vasárnapra virradó hajnali órákon, Bad Gasteinben, a Hotel Bellevue halljában. Még négy óra sem volt; túl gyorsan tettem meg az utat; recepciós csak reggel héttől lesz. De a szálloda ajtaja nyitva, a folyosó bár néptelen. Éjjeli szolgálatos sem került elő. Csönd honolt; aludtak minden szobában. Márait olvasni ott jó volt, nagyon jó; az éj koromsetét, folyosói fény sincs, de e feketeséghez képest valami bőrdíszműves kirakat hangosan, nagyon hangosan is talán, világított. Kényelmes kanapén a vitrinfény mellé húzódva olvasni egy olyan világot, amelyben eszembe sem jut, hogy talán nem zártam be az autót – nagyon jó. Mert kitől félteném csomagjaimat? Ha kedvem tartaná, szépen kistafírozhatnám magam e századvégi eleganciába öltözött hotel étkezőjéből, halljából, Internet-szobájából; de ugyan miért tennék ilyet? Ahonnan jövök, persze, nem így élnek… Ahonnan jövök, ott be sem jutnék egy hotelbe, hajnalok hajnalán, hogy elvegyem csak a portaasztalra kikészített szobakulcsot. Mert itt is lapult néhány, megcímzett borítékban, egyik sem az enyém, hisz bolond fejjel másnapra jeleztem érkezésem; ide is szóltam, én balga, de mégis gyorsabban és korábban és gondolkodás nélkül tudtam indulni; akartam indulni, már nagyon, bár balgaság két légszomj közt örülni a korty levegőnek, jól tudom…

Szóval csak úgy besétált, érdeklődött Pál, leintve kezdődő nagymonológomat. Bólintottam. Biztosan bevideózták, legyintett. Meglehet, értettem egyet, nehézkesen. De, mégis. A rend, és az emberi rendetlenség, nagyvonalú lazaság viszonya. Hogy nem zárnak ki, hisz jogod van reggelig várakozni. Mert nekik joguk van éjjel pihenni; de ebbe nem is gabalyodnék. Tudja, lendültem ismét, számomra itt az az evidencia-pont, hogy besétálok hajnalok hajnalán egy elegáns szálloda halljába, és nem érkezik perceken belül szirénázó, intézkedni vágyó rendőr. Biztonsági őr sem lép elő, aki szobát nem tud adni, de foglalásom ellenére is azt mondja: tessék kint várakozni. Reggelig. Bent ülve várakozhatok, reggelig, amikorra amúgy is várnak. Pirkadat felé sétáltam keveset, a csípős hidegben, és megérintett a nyugalom ereje. Az, amikor még nem foszlik önmaga csontvázává e két szó… „Az emberek bizonyos korban – én most vagyok ebben az életkorban – valamilyen nagy elégtételre vágynak: a világ megtér hozzájuk, elismeri érdemeiket és szánja-bánja az ellene elkövetett bűnöket, stb. Hát erről leszoktattam magam. Nem várok semmiféle elégtételre. Az én elégtételem az, hogy éltem.” – olvastam ott, a szálló halljában Márait, és minden annyira tisztává és logikussá és vitathatatlanná vált. És annyira elmondhatatlanná. Hogy számunkra mennyire irigylésre méltó Márai elégtétele. Mert „néha meghal az, aki még nem élt, és néha túléli önmagát az, aki már régen meghalt”. Milyen sokáig éltünk az élhető lét puszta ígérete nélkül, és milyen könnyedén vesszük a talált remény elvesztegetését… Erkölcs és közbiztonság, szellemi-nyelvi önvédelem, összefogás, nemzeti minimum. Mikroközösségi evidenciák ezek, és nem orrfacsaró viták témái… Talán Láng György, a Gundel mai tulajdonosa, és Starker János, a világhírű csellista is erről beszélgettek közel fél éven keresztül, minden áldott este. Ott, Badgasteinben, az Alpok hegyóriásaitól tanulva közben időt, nyugalmat, erőt… És Márai is akkoriban írta le: „Még nem lehet mérleget csinálni; még nem is tudjuk, mit vesztettünk ez években, emberben, értékben, milyen szegények lettünk?” Fél évszázada írta le, néztem Pálra. Gazdagodtunk-e azóta, jottányit is, lélekben, szellemben, összefogásban…? Megforgattam a borospoharat. Az aszú illatában ott rejtőzött az idő. „Amikor mással is lehet törődni, mint a napi kenyérrel, a hideg szobával, vagy a vámrendszerekkel! … S a Művészet és Szellem hatalmas, félelmes erővel szólal majd meg…” Most iszunk, vagy bölcselkedünk, Szókratész úr, érdeklődött Csattan Pál, szolid malíciával. Na igen, mosolyodtam el. És gyorsan kiittam azt a poharat…