2004. december 22. szerda 22:58

 

Firenzében, ezernégyszázban

 

Budapesti beszélgetés Schiff Andrással Itáliáról és Mozartról

Rajongásig szeretni Mozartot és Itáliát. Ezt a gesztust fejezte ki Schiff András akkor, amikor zenekarát Andrea Barcáról nevezte el. A jeles zongorista és zeneszerző Mozart kortársa volt.  Ígéretes pályafutást szakított meg, amikor egy Firenze melletti koncerten megismerkedett Wolfgang Amadeussal. Frivol című operájának (A felmelegített és odakozmált étel) friss sikerét sem élvezte ki egészen, hiszen az említett koncert után, amelyen Mozart kottalapozójaként vállalt szerepelt, a barátságot választotta. Salzburgba is követte Mozartot; mindaddig, amíg a híresen gonosz salzburgi sajtó ki nem kezdte kapcsolatukat. De halála után kétszáz esztendővel bosszút állt a sajtón, hiszen, amikor Schiff András megalapította zenekarát, a Capella Andrea Barcát, sokan lázas lexikon-lapozgatásba kezdtek. Ki az az Andrea Barca, kérdezték izgatottan. A pontosnak tűnő lexikális adatok láttán még inkább kétségbe estek…

- Sokan megették a csínyt – mosolyog a történeten évek múltán is Schiff András. – Nem vették észre, hogy a saját nevem tükörfordítását olvassák. Schiff hajót jelent, de mondhatjuk bárkának is, a keresztnév pedig egyértelmű. De nem jöttek rá. Még a Die Presse is kutatásba kezdett. Tréfánál persze nem volt több, csak annak szántam, bár egy kicsit önmagamra utalt a történet: én is éltem Salzburgban, mindaddig, amíg más irányba nem tereltem az életemet… Jó tréfa volt.

- Ennél talán több. Jelzése annak, hogy szívesen élne, élt volna, Mozart kortársaként…?

- Hogyne. Nagyon. Hatalmas nosztalgia van bennem a felvilágosodás kora iránt. Persze, hogy szeretnék Mozart kortársa lenni… Ha ismerhettem volna, ha hallhattam volna játszani – az valami csodálatos érzés lenne. Maga a kor is nagyon érdekes. A francia forradalomban csúcspontosodott ki, de minden akkor változott meg. A kultúra nagyon nagy aranykora volt. Elsősorban a zenekultúráé. De nem csak ehhez a korhoz vonz engem nosztalgia. Azért élek Firenzében, mert a reneszánsz Firenze a másik olyan történelmi idő, amelyben szívesen éltem volna… Firenzében, ezernégyszázban. Amikor Róma, a katolikus egyház, nagyon meggyengült. A pápa is Avignonban élt; korábban és később mindig Róma volt a művészetek középpontja, de erre az időre, kétszáz évre, a Medici-család elérte, hogy a kor minden nagy művésze, gondolkodója – Dantétól, Giottótól Michelangelóig – mindenki Firenzébe ment. Ez valami hihetetlen.

- Különösen a mai Budapestről nézve. Ahol az ember azt hinné: a marakodás maradandó értékeinket is kikezdi.

- Nem így látom… Európa azért elsősorban az értékeinkre figyel. A belső konfliktusok, persze, olykor rettenetesek. Nem mondom, hogy engem ez nem zavar, különben ma is itt élnék. Ahogyan sokan gondolkodnak ugyanígy. Nem mintha kint – például Berlinben – nem lenne konkurencia, irigység, harc. Van. De megoszlik. Vannak bizonyos játékszabályok – ezzel ellentétben. Szoktuk mondani, hogy nincs jogállam; ezek a sárdobálási, becsületsértési „határok” sincsenek tisztázva.  Mit szabad, és mit nem. Egyszer talán majd eljön a szabályozottság, az alapvető tisztelet kora. Addig sem megy az értékek rovására a dolog, hiszen ott vannak az életművek, amelyek önmagukért beszélnek. Az utókor műveket fog összevetni a sárdobálásokkal – és az az ítélet mindig egyértelmű és kellően szigorú.

- Európát említve felfigyeltem egy mondatára: nem tartozik a globalizáció hívei közé, de nem is "euroszkeptikus".

- Mert úgy vélem, ahogy akkor is fogalmaztam: a kulturális sokszínűség a politikailag és gazdaságilag egységes Európa keretei között is megőrizhető. Hiszek Európában, de a globalizációt nem pártolom. Szeretek olyan helyekre utazni, amelyeknek megvan a lokális ízük. Nagyon nem kedvelem az Egyesült Államokat, hiszen az egyetlen olyan ország a világon, amelynek semmilyen történelme, múltja nincs. Kivasalja a különbségeket; minden egyforma lesz. Az ember felül a repülőre, hat órát utazik, majd kiszáll egy ugyanolyan városban. Európában pont azt szeretem, ami ennek az ellenkezője. Legyen, persze, egy egyesült Európa, de maradjanak meg a gyönyörű hagyományok, a különbségek. Használjuk ki a különbségeket, mint erényt. Nagyon szeretek például Finnországba utazni. Az egyetlen olyan ország Európában, amely nagyon mélyen megőrizte a hagyományait. A legkevésbé elamerikanizálódott ország. Nincs ez az egymás torkát elvágó kapitalizmus, de van egy nagyon jó kapitalista rendszer. Nagyon komoly szociális értékekkel. Szeretem, ha látom, hogy egy ország adni akar. És ez visszahat az ország közérzetére. Odaadóan ápolják hagyományaikat, a finn nyelvet, ugyanakkor szinte mindenki beszél két-három idegen nyelven. Ezt itt is lehetne. Ápoljuk a magyar kultúrát, a nyelvet, ezt a csodálatos irodalmat, de minden fiatalnak éreznie kell: most szabad a gazda. Aki lamentál, és siránkozik, az lekési a vonatot. Most nagyon nagy lehetőségeik vannak a fiataloknak. És azok fogják sokra vinni, akik mindent megtanulnak, sok nyelvet tudnak. Engem halálosan bosszant az angolszász világ mentalitása. Kimondták, hogy egy nyelv van a világon – az angol. Aki azt nem tudja, az fulladjon meg. Ez egy nagyon nagy ostobaság. Harcolnak a terroristák ellen, s amikor elfognak egyet, akkor nincs tolmács. Közben minden terrorista és nem terrorista arab kiválóan beszél angolul. Már ebben is mutatkozik egy mentalitás-béli különbség.

- Az egységes Európa, néhányszáz esztendő alatt akár, létrehozhat egy olyan globális kultúrát, amely már nem tükröz sajátos, nemzeti jelleget, különbözőségeket?

- Ezt még elméleti szinten sem érdemes boncolgatni. Nézzük csak: szerintem az Egyesült Államok, önmaga rendszerében, már elért egyfajta globalizációt, de én nem állítanám, hogy nagyon nagyot alkottak volna a kultúrában az elmúlt száz év alatt. Mi jött Amerikából? A jazz. Ez nagyon kiváló valami, de egy átfogó „mélykultúrához” kevés. Vannak fontos írók, képzőművészek; zeneszerzők szerintem nem nagyon… Hogy mondjam… Ilyenkor mindig a kicsi védelmében kell, hogy szóljak. A kis országok nagy kultúrájáért. Nagyon szeretek moziba járni, de, ha csak lehet, nem nézek hollywoodi filmet. Annyi szemét van, és látom azt a hihetetlen reklámapparátust, ami mögöttük áll. Miközben más országok – beszélhetnénk Iránról, Magyarországról, Finnországról – a legkiválóbb filmeket hozzák létre, annak az összegnek a töredékéért, amibe az előbbiek kerülnek. És mégis, a piacon nem rúgnak labdába, mert annyira uralja Hollywood és a globalizáció. Olyankor is, bizony elkeseredek, amikor például a Sorstalanságról hallottam: Morricone lesz a zeneszerzője. Remélem, a film szép lesz, azt mondják, hogy nagyszerűen sikerült, de mégis, ebbe is ilyen szempontok szólhattak bele… Arra gondoltam, hogy vagy ne legyen zene, vagy, ha lesz, akkor írja Ligeti, vagy Kurtág. Akik egyébként nagyon jóba vannak Kertésszel. Erre mi történik? A zenét Morricone írja – mert a filmkészítők rögtön abba az irányba gondolkodtak, hogy hogyan lehet a filmmel bekerülni a hollywoodi piacra. Itt van a kutya eltemetve… Morricone egy név – a statisztika számára. Én mindig úgy élem meg, hogy a statisztika nem érdekel. A statisztika hamis, hazudik, mindig a legkisebb közös nevezőt hozza ki…

- Művészfilmek, múzeumok, és ráérős séta a koncertjei előtt. Ezen túl még mi tölti ki az idejét? Olvastam például, hogy szeret pókerezni. Hogy stimmel össze egy zongoraművész és a pókerarc?

- Sehogy… Nem is mondanám, hogy szeretek. Hosszú utakon jó időtöltés – de csak ennyi. Mivel foglalkozom szívesen? Rengeteget olvasni, foglalkozni az irodalommal, és valamelyest követni a világpolitikát. Csak valamelyest - mert nagyon nagy aggodalommal tölt el. Kicsit szerencsés vagyok, mert egyfajta burokban élek, vagy elefántcsonttoronyban, s ha nagyon nem tetszik, ami van, akkor segít Beethoven, vagy Mozart, de az egésztől mégsem függetlenedhetek. Rettenetesen aggasztanak azok a negatív erők, amelyek szinte feltartóztathatatlanul sodorják felénk a rosszat. Beszéljünk inkább a zenéről…

- A Capella Andrea Barca koncertjéről. Január huszonötödikén, a Művészetek Palotájában, a Nemzeti Hangversenyteremben. A műsoron három Mozart-zongoraverseny.

- Így van. A zenekarral kezdtük – beszéljünk ismét róluk, végezetül. Tulajdonképpen a legszorosabb barátaimból verbuválódott. Van egy zenei és egy emberi összetartozás; mindenki nagyon szereti egymást – különben nem lehetne benne. Most lesz hét éves, tehát fiatal társaság. Salzburgban, amely köztudottan Mozart szülővárosa, minden év január végén egy Mozart-hetet rendeznek, kapcsolódva január 27-hez, Mozart születésnapjához. Mikor felkértek engem a Mozart-hét szervezői, hogy készítsünk egy sorozatot az összes Mozart-zongoraversenyből, akkor természetesen arról is beszélgetni kezdtünk, hogy milyen zenekar legyen? Nos, nagyon sokszor játszottam már, korábban, az összes Mozart-zongoraversenyt, és felejthetetlen élmény számomra, hogy Végh Sándorral tehettem ezt. Nagyon nehéz dolog Mozartot visszaadni. Akár hány zenészt kérdezne meg, szinte mindenki azt mondaná, hogy a legnehezebb eladói feladat. Mozartnál az ember se túl sokat, se túl keveset nem adhat. Sokszor az a fő hiba az előadóknál, hogy túlzottan beleavatkoznak Mozartba, és nem hagyják őt beszélni. Hagyni kell, hogy ő irányítsa a koncertet… Ezért az úgynevezett nagy karmesterek nagyon nagy gondban vannak, amikor Mozartot dirigálnak. A karmester tulajdonképpen egy új fogalom. Mozart korában nem volt karmester.  Mozart leült a zongorához, körbeülték a muzsikusok, és a zongoraversenyeket onnan irányította. Ma is: a zongorista Mozartnál az első az egyenlők között. A zenekarnak nem egy kísérő, hanem egy kamarazenei szerepe van. Nos, ezért született bennem a gondolat: egy saját zenekar létrehozása, az ismerőseim, barátaim segítségével. És talán nem csak a zenekar nevének tréfája tetszene Mozartnak…

Tamási Orosz János

--

Schiff András (1953) fellépései a világ minden pontján a zenei élet ünnepi eseményei közé tartoznak. Bartók-Pásztory Díjjal (1991), a legjobb hangszeres szólistának járó Nemzetközi Komolyzenei Díjjal (1992) és Kossuth-díjjal (1996) kitüntetett művész. 1999-ben Cappella Andrea Barca néven saját kamarazenekart alapított. 1989-1998 között az ausztriai Mondsee Fesztivál művészeti vezetője volt, 2004-tõl a Weimari Fesztivál művészeti vezetője. Lemezeit számtalan nemzetközi kitüntetés, közöttük két Grammy-díj és két Gramophone-díj jutalmazta.

Vissza a kezdőlapra