2005. március 27. vasárnap 22:05

 

Tomka Miklós:

Az egyházak - a civil társadalom szereplői

 

A történelem során s a világ megannyi kultúrájában ezerféleképpen alakult a vallás és a társadalom viszonya. A legnagyobb hatású változat a kereszténység talaján termett. Ebben a szakrális és a profán valóság megkülönböztetése a meghatározó innováció[1]. Megkülönböztethetővé vált pápaság és császárság, hit és politika, vallás és tudomány. Megszűnt a hit uralma a ráció felett. És megfordítva: a hitbeli meggyőződés megteremtette függetlenségét az evilági érdekekkel és hatalmakkal és azok képviselőivel szemben. Ebben a rendszerben a természet nem alárendelt, hanem a természetfelettivel dinamikus kapcsolatban álló autonóm valóság[2]. Ilyen koordináták között bontakozhatott aztán ki a mai értelemben vett individuum fogalma[3]. Lényegileg új jelentést nyert a szabadság, az erkölcs, a lelkiismeret, a felelősség. A közösség és a társadalom fogalma is átértelmeződött. Ezek immár szabad egyének - legalább részben, s legalább lehetőségként - önkéntes társulásai.

A tapasztalati és a természetfeletti világot kultúrák sora egyetlen, osztatlan rendszerként kezelte. Az európai gondolkodás a valóságot feszültségi térként, különböző erők és törekvések harcaként értelmezi. A transzcendencia és az immanencia megkülönböztetése a nyugati civilizáció legfontosabb fogalmi hajtóerejei közé tartozik. A viszonyítás dinamikája a kapcsolatok nyitottságából és befejezetlenségéből következik. Nap mint nap újra el kell döntenie, hogy az ember értékeit vagy érdekeit tartja-e meghatározónak. Döntést követel, hogy profán cselekvések meghatározásában ki milyen szerepet ad a hitnek. S egymás mellett léteznek hitbéli és evilági funkciókhoz igazodó közösségek, sőt alkalmasint ugyanaz a személy egyiknek is, másiknak is tagja.

A valóság keresztény szemléletével elvetett mag lassan szökkent szárba. A világ autonómiája lassan tudatosult. Lassan bontakoztak azok a feltételek, amelyek a profanitás önállóságát kézzel foghatóvá tették. A kulturális feltételek közé tartozott a gazdaság, a politika, a technika, a tudomány öntörvényűvé válása. A társadalomszerkezet szempontjából a polgárosodás volt a meghatározó folyamat. A vallási gondolkodásban is megfogalmazódott a világ önállóságának tétele. Ehhez ellenben el kellett utasítani a világ dolgai fölötti vallási uralom igényét. Mindez csak a 20. század közepén történt meg[4].

Jelen világunk autonóm életszférák összessége, amelyekben szabadságukat építgető egyének élnek. Társadalmunk nem egyetlen elv vagy hatalom alá rendelhető hierarchikus rendszer, hanem különböző erők és csoportok mindenkor átmeneti egyensúlya; nem valamilyen központi hatalom, és nem is a közös meggyőződés fogja össze, hanem a résztvevők szabadsága és versenye ad neki formát. Kiindulópontja az ember, éspedig minden egyes egyén, feltétlen méltósága és szabadsága.

A valaha homogén és hierarchikusan rendeződő társadalomban az egyházaknak központi szerepe volt. Az egymás mellé rendelések és a verseny világában az egyházak társadalmi betagolódásának mikéntje ismét kérdésessé és rendezendővé vált. Jól mutatják ezt az egyházak szerepéről folyó viták a rendszerváltást követően. Kell-e a társadalomnak egyház? S ha kell, akkor melyik az a kapcsolatrendszer, amely segitségével az egyházak és a társadalom közötti viszony a legelőnyösebben rendezhető? Egyáltalán, mi a legelőnyösebb a társadalom számára és mi az egyházak szempontjából?

1. Társadalmi differenciálódás és a civil társadalom

A modern társadalomnak is megvannak a sajátos ellentmondásai, problémái. Benne megszünik a kultúra, a dolgok magától értetődő volta és rendje. A változékonyság azt sugallja, hogy a világ esetleges, véletlenszerű, ami akár másként is lehetne. A sokféleség, az alrendszerek önállósága és az állandó változás is fokozza a bizonytalanság érzését. Ez teher és megoldandó feladat mind a társadalomszervezet és -irányítás, mind a modern korban élő emberek számára.

A társadalomszervezet különböző területei (a gazdaság, a politika, az oktatásügy, a tömegkommunikáció, a technika, a tudomány, a szórakozás, az egészségügy stb.) önállóságának és belső öntörvényűségének erősödése, ami rejtett módon a központi irányítás korlátozását jelenti, koordinációs és igazgatási nehézségekkel jár. A decentralizáció  magával hozza azt a veszélyt, hogy lesznek olyan területek, amelyek a rövidebbet húzzák. A verseny-elv érvényesülése mindig azzal fenyeget, hogy a gyengék (a kisebbségek, a fogyatékosok, a hátrányos helyzetűek), akik már eddig is lemaradtak, ezután még kevésbé képesek érdekeiket érvényesíteni. Az állami hatalom gyengülése nehezíti a társadalomban működő egyéb - gazdasági, mediális és más - hatalmak korlátozását, és a hátrányos helyzetűek védelmét.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a modern társadalom cselekvő és döntéshozó alanyai egyre kevésbé természetes személyek és egyre nagyobb arányban személytelen intézmények, "corporate actor"-ok[5]. Ezek működésmódja, belső logikája és - ha egyáltalán ez a kifejezés alkalmazható - erkölcse nem egyezik a valódi személyek gondolkodás- és magatartásmódjával és értékrendjével. Az intézmények, legyenek azok vállalatok, szervezetek, vagy hivatalok, arra hivatottak, hogy saját szabályaik szerint működjenek, hogy saját tárgyi funkcionalitásukhoz igazodjanak és hogy előre meghatározott céljaikat minél eredményesebben valósítsák meg, illetve azokat minél optimálisabban érvényesítsék. Erkölcsi szempontok, a társadalom érdeke, vagy éppenséggel a "közjó" olyan fogalmak, amelyek, mint falrahányt borsó, peregnek le az intézményekről. Müködésüket a verseny szabályai szerint lehet(ne) korlátozni, ám arra legfeljebb más intézmények képesek, nem a természetes személyek.

Az államigazgatás és a társadalmi intézmények oldaláról közelítve két dolog vár megoldásra. Egyrészt folyamatosan érvényesíteni kell, hogy a társadalom (és annak szervezete) nem önmagáért, hanem az emberért és az ember javára van,. Az intézmények öntörvényűsége nem teremt az emberek felett álló jogot. Ezért hangsúlyozni kell az ember érdekét és az ehhez igazodó erkölcsi szempontokat. Mivel pedig a világnézetileg semleges állam önmaga nem képes értékeket fejleszteni és nem jogosult saját döntése alapján egyik, vagy másik érték mellett állást foglalni, azért szüksége van értékteremtő, értékőrző és értékeket továbbadó intézményekre[6]. A világnézeti és erkölcsi téren semleges államnak éppen értéksemlegessége miatt kötelessége a másutt történő értékteremtés (stb.) elősegítése és támogatása. Ezzel együtt jár a legnagyobb értékalkotó intézmények, az egyházak megkülönböztetett elismerése. A "Lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról" szóló 1990. évi IV. törvény is erre hivatkozik. A törvény legelső mondata annak a megállapítása, hogy "a magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezői." (Zárójelben érdemes még megemlíteni, hogy Nyugat-Európa számos állama erre a funkcióra hivatkozva juttat az egyházaknak megkülönböztetett jogállást, támogatást és közéleti szerepet[7].)

A modern társadalom másik megoldandó feladata az egyének és az intézmények szintje közötti kapcsolat megteremtése, állandósítása és intézményesítése. Erre a szerepre hivatott a civil társadalom, ami nem más, mint az egyének nyilvános társadalmi önkifejezése, érdekérvényesítése és közéleti tevékenysége, valamint a polgárok öntevékeny szervezeteinek és azok hálózatainak összessége[8]. A civil társadalom sejtjeit hús-vér emberek alkotják. A civil társadalom közösségei ellenben jogi formát öltő közösségeket, mozgalmakat, NGO-kat és egyéb szervezeti formákat teremtenek, éppen azzal a céllal, hogy képesek legyenek az intézmények világával való együttműködésre és versenyre. A civil társadalom az a társadalomszervezeti  forma, amely közvetíteni tud az egyének világa és az intézmények világa között. Mivel pedig a civil társadalom a benne részt vevő személyek és közösségek elkötelezett tevékenységében realizálódik, azért felülről nem teremthető meg, hanem alulról növekedik. Létrejöttének elősegítése és a civil társadalom sejtjeinek életképessé tétele viszont a modern állam elsőrendű feladatai közé tartozik.

Az alábbiakban majd az a tézis foglalkoztat, hogy a jelenkori Kelet- és Közép-Európában a civil társadalom legelevenebb és legszélesebb körben jelen levő csirái az egyházak. Előbb azonban arra kell egy pillantást vetni, hogy az egyén oldaláról nézve is vannak megoldandó feladatok.

A modern társadalom minden korábbinál nagyobb mértékben felkínálja az egyéni szabadság és az egyéni önállóság lehetőségét. Ez a lehetőség ellenben egyúttal kényszer is. A világ fokozódó bonyolultsága és a társadalmi szabályozás gyengülése és elégtelenné válása a növekvő számú alternatívák közötti választást és döntést az egyénre hárítja. Erre a feladatra sokan nincsenek megfelelően felkészülve, különösen ha az őket körülvevő társadalom gyors változásai környezetüket atomizálta, őket pedig elidegenedett helyzetbe hozta. A modern kor körülményei állandó fenyegetettséget hordoznak. A szabadság lehetőségei közepette peremre sodródik, aki nem tud velük elég gyorsan élni.

Max Weber a modern kort a "testvérietlenség világuralmának" nevezi[9]. Ennek a helyzetnek a világ minden pontján vannak kárvallottjai, akik szenvednek a sokféleségtől, mert képtelenek a megfelelő választásra. Kelet-Közép-Európában még több az ilyen ember. Az elmúlt évtizedek nem készítettek fel sem kezdeményezésre, sem felelősségvállalásra, sem társadalmi méretű gondolkodásra. Az előírások betartására és önállótlanságra nevelt "homo sovieticus" nem tud mit kezdeni a szabadsággal. Ha pedig az mégis rászakad, akkor visszasírja a központi szabályozás, a tervgazdaság, a hivatalos ideológia biztonságát.

Sokféleképpen lehet a modern viszonyokra válaszolni. Lehetséges reakció a multat szépítő nosztalgia. Másfajta kisérlet a világnak mesterséges fekete-fehér sémákba préselése. Ezt teszik a vallási és a politikai fundamentalizmusok[10]. Vannak, akik egyszerűen menekülnek a világból: visszahúzódnak a magánéletbe, esetleg marginális csoportokban teremtenek önmaguknak fészekmeleget, vagy éppen teljesen deviánssá válnak.

A valóság megtagadása ellenben csak látszateredmény. A megoldás egy olyan közvetítő háló, amely kibontakozási lehetőséget kínál és védelmet nyújt a társadalmi cselekvést tanuló egyéneknek és amely ugyanakkor egyesíti az egyenként erőtlen individuumok erőfeszítéseit és érvényesíti azokat a tágabb társadalmi arénában. A megoldás a civil társadalom, amely az emberközpontúságra, a társadalmi öntevékenységre és a szubszidiaritás elvére épül[11]. Ez utóbbinak lényege minden nem feltétlenül szükséges centralizálás tilalma, valamint az illetékességeknek és a felelősségeknek arra a legalsó szinte telepítése, ahol azoknak még meg lehet felelni. A kérdés csak az, hogy miképpen teremthető meg ez a civil társadalom, illetve, hogy melyek azok az utak, amelyek ebbe az irányba vezetnek? Meggyőződésünk szerint Kelet-Közép-Európában közülük az egyik legfontosabb az egyház.

2. Az egyházak belső igénye a civil társadalom részévé válásra.

Két különböző meggondolás vezet arra a közös eredményre, hogy a modern kor az egyházakat a civil társadalom részévé teszi. A társadalomtudományi érvelés lényege, hogy a társadalom most zajló változásai következtében az egyház igazi partnere egyre kevésbé az állam és egyre inkább maga a társadalom. Az egyház helye a világban egyre kevésbé tisztázható az államokkal kötött megegyezések segítségével. Ehelyett egyre jobban nő a társadalommal folytatott párbeszéd, valamint a társadalomban folytatott tevékenység meghatározó szerepe. Az intézményi megegyezések leértékelődnek a rohamos változásokban, de ez legkevésbé sem jelenti a vallás vagy az egyházak szerepének a csökkenését. Csak arról van szó, hogy a társadalomba való betagolódás az igazán döntő[12]. A teológiai és egyházszervezeti meggondolások hasonló eredményre vezetnek.

A világ számos egyházában folyamatos a kísértés, hogy az evilágot és a túlvilágot elválasszák egymástól és önmaguk és a vallás illetékességét mintegy a világon kívül fogalmazzák meg. Ugyanez a hajlam cseng vissza az egyházakon kívül "a vallás magánügy" jelszóban. Mindezzel szemben a kereszténységben nem szűnt meg az a meggyőződés, hogy Isten országa ebben a világban kezdődik. Az egyház a világ része és nem kerülheti ki a kapcsolatot és párbeszédet a világgal. Az elvi igény ellenben a világ szerkezetváltása, illetve az egyház központosított, hierarchikus hivatali struktúrája miatt (a katolikus egyházban értelemszerűen nagyobb mértékben, mint a reformáció egyházaiban) nehézségekbe ütközik. Az emiatt kialakuló feszültségre válaszul fogalmazódott meg a katolikus egyházban a világ felé nyitás igénye, és (a II. Vatikáni Zsinaton) az egyház egy újfajta értelmezése. Noha még mindig inkább egy folyamat kezdetéről, semmint végleges megoldásról van szó, az eddigi változások éppúgy figyelemre méltóak, mint a még megoldatlan kérdések.

A katolikus egyház (a II. Vatikáni Zsinaton) elutasította azt az elképzelést, hogy az egyház, a tökéletlen társadalommal (societas imperfecta) ellentétben, tökéletes társaság (societas perfecta) lenne. Azt a gondolatot is elvetette, hogy e kettőt egymással szembe lehetne állítani. Amellett foglalt viszont állást, hogy az egyház a világ része, benne van a világban[13]. Nem egyszerü azonban ennek az elvi megállapításnak és szándéknyilatkozatnak a társadalomtudományi és gyakorlati értelmezése. A világ immár nem egynemű és nem egyetlen központ köré szerveződő valóság. Célként megfogalmazható a világgal való kapcsolat. Ám ennek kivitelezése, ha az egyház eközben a világ autonómiáját tiszteletben tartja[14], nehéz feladat.

Alig elképzelhető, hogy az egyetlen elv szerint szerveződő, egyetlen hierarchia által összetartott egyházszervezet képes lenne a differenciált és sokféle világ számtalan dimenziójával, alrendszerével és csoportjával való kapcsolattartásra. Mivel pedig erre - saját meggyőződése szerint is[15] - képtelen, kikerülhetetlen az egyházszerkezet átalakítása. Ennek lényege a piramisszerű felépítés megszüntetése és a világi hívek szerepének a megnövelése. Ez a lépés az egyház társadalomszerkezeti pozícióját is alapjaiban átalakítja.

Amennyiben az egyház elkülönült és a vallási igények kielégítésére specializált intézmény, úgy versenytársként részt vehet a modern társadalomban zajló szereposztásban és aszerint számíthat kisebb vagy nagyobb súlyra, hogy hányan igénylik tevékenységét s azt milyen fontosnak tartják. Korábbi központi helyzetével ellentétben az egyház legjobb esetben is a többi életszféra és társadalmi intézmény mellé rendelt szerepbe kerül. A szekularizációs elméletek csak ezt a lehetőséget látják s ennek megfelelően beszélnek a vallás és az egyház szükségszerű háttérbe szorulásáról[16].

Kérdés azonban, hogy elegendő-e pusztán a vallás és a profán dolgok elkülönüléséről beszélni, megfeledkezve azok összetartozásáról és együttes jelenlétéről, legalábbis a hívő emberek életében. A hívek jelen vannak az élet legkülönfélébb színterein s ott hívőként élnek s az ottani viszonyokat hívőként értelmezik. A modern társadalom rendszere funkcionálisan differenciálódik. Ez nem változtat azon, hogy az individuum és a közvetlen közösségek szintjén, a mindennapi élet gyakorlatában kikerülhetetlen valamilyen egyéni viszonyítás és szintézis. A hívő, ember a világot is vallásos szemmel értelmezi. S ha az egyház igényt tart világi hívei tapasztalatára és közvetítő szerepére[17], akkor a világ sokfélesége megjelenik az egyházon belül és megfordítva a hívő meggyőződés megfogalmazódik a világ öntörvényű szektoraiban. Ez azt jelenti, hogy a hívő közösség (mint az egyház nem hivatali, hanem közösségi dimenziója) strukturálisan is ráhangolódik a társadalom szerkezetére és igyekszik saját közösségi hálózatát azon belül megvalósítani. A hívek csoportjai és kapcsolatrendszerei a civil társadalom egyik metszetét alkotják[18].

Nem titok, hogy az egyház bürokratikus és hivatali szervezete nincs teljes összhangban az informális kapcsolatok világával. Az egyházi koordináció, az irányítás, a nyilvános képviselet a tisztségviselők kezében van. A hivatali rend pedig sem terjedelmében sem működésmódjában nem illeszkedik a civil társadalom adottságaihoz és követelményeihez. Ez a tapasztalat az egyházat kevésbé ismerőket könnyen megtévesztheti. Az egyház ellenben nem azonos a papsággal. S a hierarchia nem a hívő néptől elidegenedett, elszakadt társadalmi réteg. Az egyház formális és központosított szervezete nem szünteti meg azt az alsó szintű öntevékenységet és a közösségi létet, amellyel az egyház a civil társadalom részesévé válik. Ahhoz ellenben, hogy a dolog "fajsúlyát" megítéljük, részletesebben is szemügyre kell venni, hogy miben mutatkozik ez az egyházi-vallási közösségi és társadalmi lét és tevékenység.

3. A hívek szervezett közösségei a civil társadalom részei

"Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt." - tanított Jézus a János evangélium szerint (Jn 13,35). A kereszténység a világot igenlő közösségi vallás. Ez a két tulajdonsága a civil társadalom egyik oszlopává teszi.

A keresztény egyház közösségi-társadalmi természete legalább három vonatkozásban tény. (1) A kereszténység területi-lakóhelyi gyülekezetekbe, egyházközségekbe szerveződik. (2) Elkötelezettebb tagjai csoportokat, mozgalmakat alkotnak. És (3) a keresztény tanítás a másokért és a társadalomért való felelősség vállalására ösztönöz.

Az egyház leginkább közismert közösségi formáját az egyházközségek és gyülekezetek képezik. Minden településen van belőlük egy, vagy több, a felekezetek száma szerint. A társas kölcsönösség a legtermészetesebben a lakóhelyen tud kibontakozni. A szomszédság, a közös gyermekkor, a lakóhely közös adottságai összekötnek. A modern kor meggyengíti a helyi társadalom kötelékeit. A mai ember általában csak élete bizonyos szakaszait tölti otthon. Sokan csak aludni járnak haza. A keresők életét általában erősebben formálja a munkahely, mint a lakóhely. A helyi ügyekért való érdeklődés és felelősség csökken. Annál fontosabbak a helyi társadalom intézményei. A helyi sportklub, pártszervezet és szűlői munkaközösség is fontos, noha ezek csak az élet egy szeletére figyelnek. A templomjárók közössége egymásra figyelő, egymást a mindennapokban is segítő emberek együttese. Olyan együttes, amely igyekszik egymásnak és másoknak is hasznára lenni. Foglalkozik a fiatalokkal, gondol az öregek gondozására, támogatja a rászorulókat. Néha közös akciókat szervez (a betlehemezéstől az utcatakarításig), néha kirándulást vagy kultúrprogramot hirdet. A hívő gyülekezet nem valamilyen konkrét feladatra specializálódott csoport, hanem az egy lakóhelyen élő emberek olyan közössége, amely tagjai hitéből következően is feladatának tartja a másokra figyelést, mások segítését. Ez a közösség több okból is a civil társadalom része: mert társas cselekvésre nevel és ösztönöz, mert közösségbe fog és közös tevékenységet végez, mert mások, a helyi társadalom hasznára van s végül mert tanítja és tanulja a tágabb társadalmi környezettel való intézményes kapcsolatokat. Nem egy egyházközségnek, gyülekezetnek saját alapítványa, valamilyen intézménye, szervezete is van, de elsődlegesen nem ezzel válik a civil társadalom részévé, hanem következetes közösségi tevékenységével.

Joggal lehet kifogásolni, hogy a gyülekezetek és egyházközségek nem mindenütt cselekszenek így és nem teszik meg mindazt, amit tehetnének. Erre még vissza kell térnünk. Itt elég annyit megjegyezni, hogy a kevesléssel nem lehet az egyházi közösségek civil társadalmi jellegét kétségbe vonni. Sőt, aki további igény támaszt, ezzel valójában azt a meggyőződését fejezi ki, hogy az egyházközségek és gyülekezetek nem csupán azonos hítű, hanem közösen és a helyi társadalom javára cselekvő emberek közösségei. És még egy megjegyzés: az országban mintegy 8-10 ezer egyházközség és gyülekezet lehet. Nincsen olyan település, ahol egy sem lenne. Van a civil társadalom gerjesztésének még egy ilyen nagyságrendű hálózata Magyarországon?

Az egyház civil társadalmi jellege nem merül ki a gyülekezetekkel. Vallásos inditással a legkülönfélébb mozgalmak működnek és végeznek karitatív, oktató, gondozó vagy egyéb munkát. Ma Magyarországon közel ugyanannyi szerzetesrend működik, mint ahány kisegyház. Az előbbiek minden bizonnyal több intézményt működtetnek és lényegesen több ember szükségleteit elégítik ki a maguk területén, mint a kisegyházak együttesen. Ez a legkevésbé sem célzás arra, mintha a kisegyházak ne lennének a civil társadalom részei, vagy mintha a kisegyházak ne végeznének a társadalom számára fontos és hasznos tevékenységet. Ám semmi sem menti, hogy a közgondolkodásban és a tömegkommunikációban méltatlanul háttérbe szorul a nagyegyházi társulatok, mozgalmak, szerzetek és lelkiségek tevékenysége. Ráadásul esetükben a legkevésbé sem merül fel az önhasznúság, vagy a saját érdek érvényesítése. Munkájuk egészében mások javát szolgálja.

Végül az egyházak harmadik civil-társadalmi funkciója inkább elvi. A modern társadalom verseny szemléletével szemben az egyházak azt sürgetik, hogy a társadalmi cselekvés és megítélés mércéjének az ember és a társadalom javának kellene lennie. A kereszténység mások segítésére, alkalomadtán a saját érdekről való lemondásra nevel. A keresztény társadalometika[19] az emberközpontúság és a szabadság mellett két alapvető célértéket képvisel. Az egyik a szolidaritás, ami megköveteli a rászorulók és a hátrányos helyzetűek megkülönböztetett támogatását. A másik a szubszidiaritás elve, amibe beletartozik mind az önállóságra és társadalmi szerepvállalásra nevelés, mind a társadalom decentralizálása, mind a civil társadalom hálózatainak megteremtése. Ennyiben a civil társadalom építése a keresztény és az egyházi társadalomerkölcs követelménye. A keresztény társadalmi tanítás  normái egyaránt szólnak egyéneknek, csoportoknak, intézményeknek és az államnak. S az egyházak kötelességüknek tartják, hogy ezt a tanítást folyamatosan és nyilvánosan képviseljék.

4. Az egyházak civil társadalmi szerepe részben tény, részben lehetőség

Társadalmunk rendje hirtelen, a fejünk felett változott meg. A szocialista-kommunista rendszer sok mindenre megtanított, de nem a demokráciában és a pluralizmusban való érvényesülésre. A civil társadalom is még kialakulatlan, építeni és ösztönözni és tanulni kell. Az egyház civil társadalmi szerepével kapcsolatban is ellentmondásosak a tapasztalatok. Az egyházak kétségtelenül a civil társadalom értékes részei, de tizszer annyira azok lehetnének. Ha pedig így van, akkor semmiképpen nem lehetünk elégedettek a jelen helyzettel, hanem meg kell vizsgálni, hogy mit lehetne tenni a lehetőségek jobb megvalósítása érdekében.

Ha igaz a kósza brüsszeli hír, akkor az EU-csatlakozáshoz benyújtott magyar dokumentációban a civil társadalom ismertetésekor nem esik szó az egyházakról. A hazai gondolkodás (a felekezeti is!) az egyházakat egyszerűen más kategóriába teszi. Ha pénzről, intézményekről, egyebekről van szó, a média és a közgondolkodás az "egyház(ak)at" egyetlen monstrumként és nem közösségek közösségeként kezeli. Az egyházak és közösségeik civil társadalmi jellege háttérben marad, ezzel az érintetteknek nem kevés anyagi és egyéb kárt okozva. Amennyiben az egyházak vagy egyes részeik civil társadalomként működnek, ennek megfelelő elbánás jár nekik! Sőt, amennyiben az egyházak és közösségeik képesek a civil társadalmi szerepre, úgy az államnak - az állam világnézeti semlegességétől függetlenül - éppen annyira ösztönöznie kellene ennek a kibontakozását, mint a civil társadalom bármely egyéb szereplője esetében. 

A másik oldalon sem kevesebb a reklamálni való. Az a bizonyos negyven év leszoktatta az egyházakat és a keresztényeket a nyilvános szerepvállalásról. Kialakult a vallásosság egy olyan formája, aminek csak nagyon szűk keretek között volt társadalmi jelentősége. A hívek egy része csak magánélete keretei között tudja gyakorolni vallásosságát. A papság pedig társadalmi ismeretek, rálátás és kapcsolatok híján nevelődött s jelenleg annyira túlterhelt, hogy a hiányokat pótolni nem tudja. Ez azzal jár, hogy az egyházakban kevés az energia a civil társadalmi életforma és szerepvállalás általánosabbá tételére. Az egyházközségek egy része inkább csak vegetál, semmint kereszténységét gyakorolja. A gyülekezetek egy részét a lelkész által irányítgatott passzivitás és a közösségi következmények nélküli vallásgyakorlat jellemzi. Megismételhető: mindez részben az elmúlt évtizedekbeli megnyomorodás utóhatása. Kérdés azonban, hogy indul-e a gyógyulás? Kérdés, hogy az egyházvezetés, a papnevelés, a gyülekezeti éledés felfigyelt-e arra, hogy az egyházak és gyülekezeteik az itt használt értelemben - ha akarják, ha nem - potenciálisan a civil társadalom részei. Így csak az a kérdés, hogy a rájuk váró társadalmi szerepet vállalják-e vagy sem. Persze a szerep vállalása nem csupán elvi beleegyezést, hanem a feladatokra, a közösségteremtésre, a társadalmi jelenlétre való sokoldalú felkészülést követeli. A papképzésben, világi munkatársak képzésében, a továbbképzésben, a belső egyházi struktúrák átalakításában, közösségi hálózatok létrehozásában stb. még jócskán akad tennivaló…

S végül: az életképes civil társadalom megteremtése nemzeti sorskérdés. Talán először mindenkinek - az államnak, az egyházaknak - azt kell megvizsgálnia, hogy megtette-e, ami ebből reá vár. De időnként azért nem árt a másik félre is rákérdezni: megfelel-e annak, amit a társadalom java követel. Az ilyen kérdés talán nem mond ellent az állam és az egyház elválasztásának.

 

---

[1] Kaufmann, Franz-Xaver: Religion und Modernität. Tübingen, J.C.B.Mohr 1989.
Nelson, Benjamin: Der Ursprung der Moderne. Frankfurt, Suhrkamp 1977.

[2] Schillebeeckx, Edward: Sacramentum salutis. Leipzig, St.Benno-Verlag 1973.

[3] Dumont, Louis: Tanulmányok az individualizmusról. Pécs, Tanulmány Kiadó1998.

[4] Baraúna, Guilherme (szerk.): Die Kirche in der Welt von heute. Salzburg, Otto Mőller 1967.
Coste, René: L'Eglise et les défis du monde. Paris, nouvelle cité 1986.
Metz, Johann Baptist: Zur Theologie der Welt. Mainz-München, Kaiser-Grünewald 1968.

 [5] Coleman, James S: The Asymmetric Society. Syracuse, Syracuse University Press 1982.

[6] Böckenförd, Ernst-Wolfgang: Kirchlicher Auftrag und politisches Handeln. Freiburg, Herder 1989.

[7] Baubérot, Jean (szerk.): Religions et laicité dans l'Europe des douze. Paris, Syros 1994.
Robbers, Gerhard (szerk.): Staat und Kirche in der Europäischen Union. Baden-Baden, Nomos 1995

[8] Cohen, Jean - Arato, Andrew: Civil Society and Social Theory. Cambridge, MIT Press 1992.,
Seligman, Adam B: A civil társadalom eszméje. Budapest, Kávé 1997.

[9] Weber, Max: Gesammelte Aufsätze zur Religionssoziologie I. Tübingen, J.C.B. Mohr 1963.

[10] Cohen, Norman J: The Fundamentalist Phenomenon. Grand Rapids, Eerdmans 1991.
Ladriere, Paul - Luneau, René (szerk): Le retour des certitudes. Paris, Le Centurion 1987.
Marty, Martin E. - Appleby, R.Scott (szerk.) The Fundamentalist Project. 1.Fundamentalism Observed., 2.Fundamentalisms and Society., 3.Fundamentalisms and the State. Chicago-London, University of Chicago Press 1991, 1993, 1993.

[11] Duff, Andrew (szerk:) Subsidiarity within the European Community. London, Federal Trust for Education and Research 1993.
Lecheler, Helmut: Das Subsidiaritätsprinzip. Berlin, Duncker & Humblot 1993.

[12] Casanova, José: Public Religions in the Modern World. Chicago-London, University of Chicago Press 1994.
Shanks, Andrew: Civil Society, Civil Religion. Oxford-Cambridge, Blackwell 1995.

[13] A több mint 2000 zsinati résztvevő jóformán egyhangúan döntött az egyik kulcsfontosságu dokumentum, "Az egyház a mai világban" konstitució (Gaudium et spes) ciméről. A döntésre azért volt szükség, hogy az egyház és a világ akár csak stiláris szembeállításának még a gyanúját is kizárják. (V.ö: Rahner, Karl - Vorgrimmler, Herbert: Kleines Konzilskompendium. Freiburg, Herder 1966., Lexikon für Theologie und Kirche 14. Freiburg, Herder 1968., Pesch, Hermann Otto: Das Zweite Vatikanische Konzil. Würzburg, Echter 1993.) A magyar kiadás ellenben, tíz év késéssel, "Az egyház és a mai világ viszonyáról" cimmel jelent meg. (V.ö.: Lelkipásztori konstitucio az egyház és a mai világ viszonyáról. 415-509.o. In: Cserháti József - Fábián Árpád (szerk.): A II. Vayikáni Zsinat tanítása. Budapest, Szent István Társulat 1975.)

[14] A profán valóság autonómiájának elfogadásával kapcsolatban jellemző II. János Pál pápa egyik budapesti mondata: "A kultúrának szüksége van az igazi szabadságra még a vallásos hittel szemben is. Mert két megismerési rend létezik: az ész és a hit rendje." (V.ö.: Békés Gellért - Cz.Balassa Mária (szerk.): A pápa szól hozzánk. II.János Pál pápa hazánkban 1991.aug. 16-20. Róma, Katolikus Szemle 1991. 77.o.)

[15] II. Vatikáni Zsinat. Dogmatikai konstitúció az egyházról. Lumen gentium 33. In: Cserháti - Fábián i.m. 63.o

[16] Tschannen, Olivier: Les théories de la sécularisation. Geneve-Paris, Droz 1992

[17] Hogy például a katolikus egyház milyen óriási mértékben igényli világi hivei aktivitását és az egyház életében való tevékeny részvételét, arról hosszasan ír a II. Vatikáni Zsinat számos dokumentuma, vagy újabban "II. János Pál pápa Christifideles laici kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása a világi hívőknek az Egyházban és a világban betöltött hivatásáról és küldetéséről." Budapest, Szent István Társulat 1990.

[18] Thomas, Pascal: Ces chrétiens que l'on appelle laics. Paris, Les Éditions Ouvrieres 1988.

[19] Büchele, Herwig: Keresztény hit és politikai ész. Budapest-Luzern, Egyházfórum 1991.
Horányi Özséb (szerk.): A keresztény társadalmi tanitás. Budapest, Vigilia - Pécs, Pannonia 1990.
Tomka Miklós - Goják János (szerk.): Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Budapest, Szent István Társulat 1993.

forrás: http://www.szochalo.hu/upload/egyhazas.doc

Vissza a kezdőlapra