2005. július 26. kedd 20:36
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
7. rész
A személyes szabadság, amelyet a jogrend ír körül és biztosító elemi feltétele az emberi személy szabadságának, amit „jog a végső cél munkálásához” megjelöléssel az emberi alapjogok sorában a második helyre tettünk. A most következő előadásokban ezzel a második, a továbbiak szempontjából is döntő fontosságú alapjoggal kívánunk foglalkozni.
Mit jelent az emberi személy szabadsága? Jelenti mindenekelőtt a lelkiismereti szabadságot.
Abból a már ismert tételünkből kell kiindulni, hogy az a többlet, ami az embert a természet fölé emeli, vagyis személlyé teszi: az értelem, a szeretni tudás és a szabad akarat. Az értelemnek nem lehet főbb feladata, mint az igazság megismerése. Az ember tehát annál inkább személlyé válik, minél több igazságnak, és azoknak minél teljesebben jut birtokába. Hogy egy hasonlattal megvilágítsuk, az emberi személy kibontakozása számára az igazságok feltárulása ugyanaz, mint a nap fénye és melege a sarjadó növénynek. Következésképpen az ember számára az igazság a jót is jelenti. Éppen ezért az embernek a maga cselekedeteit a megismert igazsághoz kell szabnia, vagyis akaratának szabadságát abban kell kifejezésre juttatnia, hogy magatartásával nemcsak nem sérti, hanem lehetőleg szolgálja is az igazságot. Ez annál nagyobb mértékben sikerül neki, minél inkább felismeri a megismert igazságban a maga számára a jót, és így minél nagyobb szeretettel fordul feléje. Aszerint, hogy az ember engedelmeskedik-e az általa megismert igazságok követelményeinek, vagy sem, minősülnek cselekedetei erkölcsileg jóknak, vagy rosszaknak. Az igazság keresése és a jónak az igazság szeretetéből való művelése így alakítja ki azután azt az emberi személyt, amelyet összhangzatosnak, szépnek érezünk.
A vázolt folyamatok mind az ember bensejében történnek. Az embernek ezt a bensejét, ahol a szándékolt cselekvés mérlegelése és az akarati elhatározás végbemegy, nevezzük lelkiismeretnek. S ugyanez a lelkiismeret mond utólag ítéletet is a cselekedetekről. Mint-hogy ugyanis akarata szabad, az ember nemcsak kifelé, embertársai irányában tartozik felelősséggel, hanem befelé az igazság irányában is felelősnek érzi magát. A felelősség utóbbi változata az erkölcsi felelősség, szemben az előbbivel, amelyet jogi felelősségnek hívunk. Az erkölcsi felelősség elválaszthatatlan természetesen az erkölcsi kötelesség tudatától. S valóban kötelességünknek érezzük, hogy azoknak az igazságoknak megfelelően cselekedjünk, amelyeket értelmünk felfogott. Mivel pedig ezeket az értelme által felfogott igazságokat mindenki csak maga ismeri, nyilvánvaló, hogy a cselekedeteink erkölcsi szempontból egyedül a saját lelkiismeretünk által ítélhetők meg. Erkölcsösen, vagyis emberi személyhez méltóan tehát akkor járunk el, ha követjük lelkiismeretünk parancsát.
Amit eddig tanultunk, annak alapján az is világos lehet előttünk, hogy minden cselekedetünk kétféle megítélés alá esik: erkölcsi és jogi megítélés alá. Erkölcsi szempontból a cselekvő ember maga értékeli tettét, jogi szempontból a többi emberek. Ez a magyarázata annak, hogy erkölcsi tekintetben mindenki jó bírája önmagának és rossz bírája másoknak, míg jogi tekintetben jó bírája másoknak és rossz bírája önmagának. (Ha vétettünk a törvény ellen, tanúkat hallgatnak ki felőlünk; ha a papnak gyónunk, magunk soroljuk fel bűneinket). Mert az erkölcsi értékelés belülről, a jogi értékelés kívülről indul el, az előbbi főleg a cselekvés belső indítóokait, az utóbbi főleg magukat a külső cselekedeteket mérlegeli.
A mondottak után azonban az sem lehet vitás, hogy a társadalom jogrendjének meg kell a módot adnia arra, hogy a társadalomban élő ember a maga erkölcsi kötelességét teljesíthesse. S éppen az erkölcsi kötelességnek ezt a teljesíthetését nevezzük lelkiismereti szabadságnak. Ha pl. erkölcsi kötelességemnek tekintem gyermekeim nevelését, az állam nem veheti el tőlem azokat. Ugyanígy, ha vallásom megvallását tekintem annak, az állam ezért hátránnyal nem sújthat. Ha megteszi – más jogtalanságok mellett – sérti a lelkiismereti szabadságomat is. Mint e példák is mutatják, annak, hogy a lelkiismereti szabadság valóság legyen, feltétele, hogy az emberek együttélését rendező jogszabályok ugyanazokat az igazságokat vegyék figyelembe, mint amelyek az emberi személy erkölcsi magatartását meghatározzák.
Visszatérve most a cselekedetek erkölcsi jóságát, vagy rosszaságát meghatározó igazságokra, nyilvánvaló, hogy az egyes ember értelme vajmi kevés igazságot fedez fel a saját erejéből, míg a legtöbb igazságot készen kapja attól a kultúrától, amely körülveszi. A kultúra lényegében nem is más, mint nagyobb emberi közösségek által a történet során folyamatosan felismert igazságok megőrzése és rendszerezése. Magukat az erkölcsi szabályokat is igazságok gyanánt készen veszi át a legtöbb ember, szüleitől, tanítóitól és egyháza papjaitól. Keresztény kultúrában a kereszténység erkölcsi szabályait. Keresztény ember számára tehát a lelkiismereti szabadság csak olyan jogrendben válhatik valósággá, amely az ember fogalma, a társadalom keletkezése, valamint az egyén és a közösség alapvető viszonya tekintetében legalább is nem sérti a keresztény tanítást. Minthogy ezt a boldogságra törekvő ember számára elsősorban az ész követelményének ismertük fel, bízvást levonhatjuk azt a következtetést, hogy a lelkiismereti szabadság általánosságban is csak olyan államban képzelhető el, amelynek jogrendje nem ellenséges a kereszténységgel. Ahogy ezt különben a történelem is unos-untalan bizonyítja. Minden jogrend, amely ellenséges a kereszténységgel, szükségszerűen meg is tagadja az emberi személy alapvető szabadságait.
A lelkiismereti szabadság mindenképpen az erkölcsi kötelesség teljesítését jelenti. Akkor is, ha az ember, amikor erkölcsi kötelességét maga számára előírja, esetleg olyan igazságokból indul ki, amelyek voltaképpen nem igazságok, csupán áligazságok. Lelkiismeretének parancsát ugyanis az embernek mindig követnie kell, ha erkölcsösen kíván cselekedni, s éppen akkor jár el erkölcstelenül, ha nem a lelkiismeretére hallgat. Legfeljebb arról lehet szó, hogy helytelen a lelkiismerete, ami felveti a kérdést, hogy mennyiben róható fel ez számára hibául. Az ilyen helytelen lelkiismeretből fakadó „erkölcsi kötelesség” teljesítésében azután a jogrend olykor meg is gátolja az illetőt, de csak akkor, ha annak cselekedete megzavarná a társadalmi rendet. Ilyenkor is azonban mérlegelni kell, hogy a közjó szempontjából mi esik nagyobb súllyal latba: a konkrét cselekedet által okozható zavar, vagy a lelkiismereti szabadság sérelme. (Amikor pl. az első világháborúban, az egyik protestáns szekta tagjai, megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot; az államhatalom először a legsúlyosabb megtorláshoz nyúlt, később azonban igen helyesen tudomásul vette a lelkiismereti aggályokat, és egészségügyi szolgálatra osztotta be őket).
Az emberi személy szabadsága jelenti mindenekelőtt a lelkiismereti szabadságot, ennek lényege pedig – miként legutóbb előadtuk – az a követelmény a jogrenddel szemben, hogy az állam minden alattvalója szabadon teljesíthesse a maga erkölcsi kötelességét. Ha már most erkölcsi kötelességünket olyan, az ember végső céljára vonatkozó igazságok alapján határozzuk meg, amelyeknek igazság-voltáról valamely vallás tanítása győzött meg bennünket, akkor lelkiismereti szabadságunk sérelme nélkül külső erő abban sem gátolhat bennünket, hogy magatartásunkban e vallás parancsaihoz igazodjunk. Az alkalmazkodásnak ezt a szabadságát nevezzük vallásszabadságnak. Pontosan meghatározva: jog az igaznak hitt vallás követésére és gyakorlására anélkül, hogy ebben vagy emiatt az embert közvetve, vagy közvetlenül háborítanák. A vallásszabadság így voltaképpen ugyanaz, mint a lelkiismereti szabadság. Minthogy azonban a vallásokat túlnyomórészt a történetileg kialakult egyházak képviselik, tartalmilag mégis több a lelkiismereti szabadságnál, mert az egyes ember lelkiismereti szabadságán felül s éppen ennek teljessége okából jelenti az egyházak működési szabadságát is. A vallásszabadságot tehát méltán iktatjuk megkülönböztetett, sarkalatos összetevőként az emberi személy szabadságának fogalmi körébe.
Nyilvánvaló, hogy a lelkiismereti szabadság ugyanúgy jelenti a vallástalan ember számára a vallástalanság szabadságát, mint a vallásos ember számára a vallásgyakorlás szabadságát. Éppen ezért azonban az egyházak működési szabadságához, ami a vallásos ember vallás-gyakorlási szabadságának feltétele, még a vallástalan embernek is ragaszkodnia kell, ha egyáltalán komolyan veszi a lelkiismereti szabadságot. Mert hiszen, aki megvonná azt másoktól, elveszítené minden jogcímét arra, hogy önmagának is követelje.
Ami sérelem a vallásszabadság körül a múltban felmerült, s ezentúl felmerülhet, két részre oszlik. Az egyik az, hogy az államhatalom egy bizonyos vallás, vagy éppen a vallástalanság mellett határozottan állást foglal, s többé-kevésbé korlátozza a nem pártfogolt vallások híveinek, illetve általában a vallásos embereknek vallásgyakorlási szabadságát. A másik az, hogy egyének, vagy csoportok lépnek fel támadólag olyanok ellen, akik nem az ő kedvükre való világnézetet vallják. A lelkiismereti és vallásszabadság e sérelmeinek mindkét nemét a legélesebben el kell ítélnünk, mert ahogy mondottuk, minden embernek joga van arra, hogy ne zavarják sem közvetve, sem közvetlenül abban a törekvésében, mely a vallása tanításához való alkalmazkodást célozza. Ne zavarják közvetlenül, tehát ne akadályozzák meg olyan cselekedetek végzésében, amelyeket vallása parancsol, pl. abban, hogy szentmisét hallgasson, s ne kényszerítsék semmi olyasmire, amit vallása tilalmaz, pl. arra, hogy nyomós szükség nélkül vasárnap is dolgozzék, vagy közreműködjék vallásellenes praktikákban, és részt vegyen vallásellenes megmozdulásokban. S ne zavarják közvetve sem, tehát ne sújtsák hátránnyal, ne fenyegessék köztisztségekből való kizárással, illetve elmozdítással azért, mert hű kíván maradni vallásához. Ezt a közvetlen és közvetett szabadságot követelték pl. az első keresztények a pogány uralkodóktól, a katolikus írek Angliától, a lengyelek a német császártól és a cártól, a francia papok a nagy forradalom nemzetgyűlésétől.
Ki kell térnünk azonban egy olyan problémára is, amelynek tisztázása a keresztény politika számára különösen fontos.
Mind a három kérdésben, amelyek bármely politikai ideológia alapvetését nyújtják, tehát: az ember fogalma, a társadalom keletkezése, az egyén és a közösség viszonya, – mi az ész követelményének is felismertük a kereszténység tanítását. Ezeken a kérdéseken kívül és felül azonban, igen sok tétele van a keresztény tanításnak és külön még több tételük az egyes keresztény egyházaknak, amelyeket az emberek vallási meggyőződésük szerint hitből tekintélyi alapon fogadnak el. Már most egészen természetes, hogy olyan egyház, amely önmagát tekinti az egyetlen igazi vallás letéteményesének, nem ismerheti el senki erkölcsi szabadságát arra, hogy az igazságnak tudatosan ellene fordulva tévedésnek szolgáljon. (A hangsúly itt a „tudatosan” szón van és így ez az egyházi álláspont, mint a lelkiismereti szabadságról tanultakból következik, meg is felel a józan ész követelményeinek. Az erkölcsi kötelesség ugyanis egyértelmű a felismert igazságoknak megfelelő magatartásával). Ez a magyarázata annak, hogy pl. a katolikus egyház – de több protestáns egyház is – annak idején a világi hatalom felhasználásával is üldözte az embereket, és kizárólagosan a maga számára igényelte a szabadságot. Azok a sajnálatos esetek azonban, amelyek az erőszaknak ezt az idejét emlékezetessé tették (albigensek elleni hadjárat, inkvizíció stb.) általában annak a ténynek félreismeréséből fakadtak, hogy a vallásszabadságnak nemcsak erkölcsi, hanem bölcseleti és politikai oldala is van.
Abból ugyanis, hogy az embernek nem áll erkölcsi szabadságában a tévedés választása, még nem következik, hogy ne is lenne meg a lehetősége a tévedés választására. Az egyházak, amikor a hamis tanok követésére elvitatják az erkölcsi szabadságot, már maguk is fogalmilag előrebocsátják a szabad akaratot, mert hiszen szabad akarat nélkül bármilyen cselekvés csupán fizikai lenne, de erkölcsinek semmiképp sem minősülhetne. Az ember akaratának szabadságát pedig bölcseletileg éppen az alapozza meg, hogy az ember nemcsak az igazságot, hanem a tévedést, nemcsak a jót, hanem a rosszat is választhatja. Következésképpen az állam akkor jár el helyesen, ha a vallásszabadság terén, akárcsak a lelkiismereti szabadság terén, csak annyiban nyúl korlátozásokhoz, amennyiben az ész követelményének felismert azok az alapvető igazságok kívánják, amelyek egyáltalán lehetővé teszik a társadalomban élő ember boldogságigényének megvalósulását. Minden más tekintetben az államnak biztosítania kell minden egyes alattvalója számára a szabad akaratnak megfelelő szabadságot, vagyis a vallásszabadság tekintetében a legteljesebb politikai türelmességet kell tanúsítania.
Valóban keresztény politika tehát semmiképpen sem irányulhat más vallásúak vallásszabadságának, vagy vallástalanok ebbeli szabadságának csorbítására, s éppen a keresztény politikusnak, mint a lelkiismereti szabadság legőszintébb szószólójának, kell a legélesebben szembeszállania minden olyan kísérlettel, amely, akár nem szándékból is, de erőszak segítségével próbálná az embereket meggyőződésük megtagadására vagy attól eltérésre kényszeríteni. Ez a veszedelem ma már nem is a történeti egyházak részéről fenyeget, amelyek túljutottak életük középkori szakaszán, s most a társadalmi alakulás egészen más változatában végzik feladataikat. Bennük az emberi személy szabadsága csak védelmezőre talál, a vallásos embereké éppúgy, mint a vallástalanoké.
Nem érdektelen különben megállapítanunk: mihelyt a fejlődés valamely téren valóban haladást ért el (pl. a politikai türelmetlenség kérdésében), olyan haladást, amelynek eszméje hosszú időn át fedezékül, vagy ürügyül szolgált a tévedés erőinek arra, hogy támadják a kereszténység igazságait, akkor nyomban szembetűnik, hogy éppen a kereszténység az, amely azon fáradozik, hogy megvédje azt a haladást, amelyet állítólag ő ellenében vívtak ki. A tévedés erői pedig hirtelen irányt változtatnak, s mindent elkövetnek, hogy lerombolják ugyanazt a haladást, amivel előbb dicsekedtek.
A lelkiismereti szabadságnak egyik előfeltevése, másrészt következménye az embernek az a joga, hogy gondolatait kifejezhesse, és másokkal közölhesse. Előfeltevése, mert a lelkiismereti szabadság lényege, mint tudjuk, magatartásunknak a felismert igazságokhoz való alkalmazhatása; igazságokat pedig a reájuk vonatkozó vélemények kicserélése és a különböző vélemények mérlegelése nélkül tudatunkban meg nem szilárdíthatunk. Következménye, mert ha a felismert igazságok hirdetését is erkölcsi kötelességünknek érezzük, a jogrendnek lehetővé kell tennie számunkra ebbéli kötelességünk teljesítését. A gondolat kifejezésének és közlésének ezt a szabadságát nevezzük véleményszabadságnak, mely a lelkiismereti és a vallásszabadság után további fontos összetevője az emberi személy szabadságának.
E bölcseleti megalapozás mellett azonban magának a vélemény fogalmának elemzése is elvezet bennünket oda, hogy kinyilvánításának lehetőségét nemcsak az egyén, hanem a társadalom szempontjából is értéknek tekintsük, olyan értéknek, amelynek tagadása vagy lerontása az emberi társadalmat „emberi” jellegétől fosztaná meg. Mert figyeljük csak meg: azt, hogy Budapest a Duna két partján fekszik, – tudjuk. Hogy a gonoszok a pokolba kerülnek –, hisszük. Arról azonban, hogy a kormány valamely intézkedése az ország javát szolgálja-e –, így, vagy úgy vélekedünk. Véleményünket igaznak tartjuk, de amikor kialakítjuk, mindig valami bizonytalansággal küzdünk, s ez a bizonytalanság ösztökél bennünket arra, hogy a szóban forgó dolog szorgos tanulmányozásával és mások helyeslésének megnyerésével véleményünket a magunk számára igazsággá emeljük. Véleményünk tehát olyan kérdésekben, főleg közéleti kérdésekben van, amelyeket vitathatóknak, de érvekkel eldönthetőknek érzünk.
Könnyű belátnunk, hogy olyan tudományosan igazolt ismeretnek, vagy tekintélyi alapon levezetett hittételnek átvétele, amelyet készen adnak elénk, távolról sem ró akkora feladatot értelmünkre, mint az önálló vélemények formálása. Amikor „vélekedünk”, akkor értelmes mivoltunknak legéberebb és felelősségteljesebb pillanatait éljük. Éppen ezért az ember annál öntudatosabb és értékesebb személy, minél inkább vannak véleményei a körülötte zajló eseményekről és a körülötte ténykedő egyénekről. Persze, nem akármilyen, hanem érvekre támaszkodó, jól megfontolt és egyensúlyba hozott véleményei. Mindebből pedig az következik, hogy amíg az embert a társadalomban nemcsak állati egyednek, hanem természetfölötti személynek is tekintjük, addig ki kell tartanunk a vélemények kifejezésének, cserélődésének és mérkőzésének szabadsága mellett.
A véleményszabadság így, mint bevezetőben is mondottuk, nemcsak azt jelenti, hogy véleményeinket mi magunk formálhatjuk, hanem nyilvánvalóan azt is, hogy véleményeinket kifejezésre is juttathatjuk és azoknak, ha mások vitatják, a szellem fegyvereivel védelmére is kelhetünk. Ha magunk meggyőződünk, vagy mások meggyőznek bennünket véleményünk helytelenségéről, akkor erkölcsi kötelesség véleményünk megváltoztatása. Ha nem győződünk meg, vagy nem győznek meg arról, viszont véleményünket sem fogadják el, akkor általában lemondhatunk véleményünk hangoztatásáról, olykor azonban erkölcsi kötelességünkké válhat mellette a végsőkig, egészen a vértanúságig menő kiállás. Elő szokott fordulni a meg-hunyászkodás, a mások véleményéhez való többé-kevésbé meggyőződéstelen alkalmazkodás is, ami a gyávaságnak éppen az a neme, amely az erkölcsi kötelesség megsértése miatt a legtöbb válságot okozza a lelkekben. Ettől a válságtól iparkodnak azután legtöbben akként menekedni, hogy a felmerült problémát leszorítják a tudatuk alá, s mintegy elhitetik önmagukkal, hogy önként és szívesen jutottak a hatalomnak tekintett tényezővel egyező véleményre.
Kínzó büntetésként azonban megmarad számukra e belső drámából a türelmetlenség és az idegesség.
Az a társadalom, amely megvonja tagjaitól a vélemény-nyilvánítás szabadságát, szembe kerül az ember helyes fogalmával, megtagadja a szellem értékét és lemond az emberi cselekedetek erkölcsi megítéléséről is. Szabad vélemények nélkül nem képzelhető valóban „emberinek” nevezhető emberi társadalom.
A vélemény-szabadság azonban korántsem egyértelmű azzal, mintha a jogrendnek most már bele kellene törődnie abba, hogy bármilyen véleménynek bárhol hangot lehessen adni. Erre már utaltunk akkor, amikor a véleményalkotás forrásaként éber és felelősségteljes értelemről, tulajdonságai gyanánt pedig megfontoltságról, érveken nyugvásról és egyensúlyozottságról szóltunk. Akárcsak a lelkiismereti szabadságnál, itt is tisztában kell lenni azzal, hogy az államhatalomnak, mint a közjó valósítójának, szükségszerűen korlátoznia kell a véleménynyilvánítás szabadságát, ha e vélemények az elméleti síkot elhagyva, közvetlen támadás célzatával fordulnak a már jól ismert három alapvető kérdésben – az ember fogalma, a társadalom keletkezése, az egyén és a közösség viszonya – a minden fejlődésképes társadalmi lét feltételét nyújtó észigazságok ellen. Ugyanígy nem tekinthetjük a véleményszabadság sérelmének azt sem, ha az államhatalom útját állja azoknak a véleményeknek, amelyek az alkotmányos politikai harc keretét túllépve, közvetlen beavatkozást célzó, tömegtoborzó szándékkal támadnák berendezkedését, intézményeit, általában a közrendet.
Az sem kifogásolható végül, ha a társadalom irányítására hivatott, vagy arra nyíltan és programszerűen vállalkozó tényezők, állam, egyházak, politikai pártok, egyesületek, az egyéni véleményekből kisűrűsödő és azokra vissza is ható közvélemény ellenőrzésére és befolyásolására törekednek. Sőt ez egyenesen szükségesség is, mert különösen a közvélemény kialakításában nemcsak észszerű és tudatos, hanem értelmen kívüli, ún. irracionális mozzanatok is jelentős szerepet visznek. Elfogultságok, szenvedélyek, érdekeltségek s egyebek verődnek össze előítéletté, melynek zavaró hatását külön súlyosbíthatja a tömegindulatok lelki nyomása. (Szomorú bizonyság volt erre a közelmúltban az ún. zsidókérdés.) Az efajta irracionális mozzanatok leküzdésében az értelmi, az ún. racionális elemek erősítéséhez kell folyamodnunk. Ilyen elemek a jól értesültség biztosítása, a téves, vagy tendenciózus hírek tárgyi adatokkal való cáfolása, és az előkészítés olyan kérdésekben, amelyekben majd állást kell foglalni. E feladatokból következik, hogy az egyéni vélemények és a közvélemény ellenőrzésének és befolyásolásának legfontosabb eszköze a sajtó.
(folytatjuk)