2005. július 28. csütörtök 21:59

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

10. rész

 

XXV. A TULAJDONJOG TERJEDELME

Az egyéni tulajdonhoz való jog – mint előző két előadásunkban kifejtettük – az emberi személyiség folyománya, tehát nem csupán a célszerűséget latolgató emberi megegyezés műve. Minduntalan rámutattunk azonban arra is, hogy a javaknak magántulajdon formájában való birtoklása semmiképpen sem szünteti meg a javaknak minden emberhez fűződő vonatkozásait. A tulajdonjognak korlátai és a magántulajdonnak terhei vannak, amelyek a földi javak céljából erednek, A javak minden ember használatára vannak szánva, s ezt az elsődleges lényegi rendeltetésüket nem veszíthetik el azzal sem, hogy magántulajdonba kerülnek.

Két oldala van így a magántulajdonnak: egyéni és társadalmi. Nincs két „tulajdonfogalom”, – egy individuális és egy szociális, – csak egy igazi tulajdonfogalom, de ez kettős vonatkozást tartalmaz. Ami megtéveszthet egyeseket, az, hogy a különböző korok a tulajdonjognak hol az egyik, hol a másik vonatkozását emelik ki, alkalmazkodva a maguk sajátos társadalmi és gazdasági feltételeihez. A mi korunkban már annyira a szociális vonatkozásra lendült át a hangsúly, hogy szinte felemésztődik az egyéni vonatkozás, s a tulajdonjog a társadalomtól kapott kezelési megbízatássá sorvad. Szinte már ott tartunk, hogy az állam a javak mindenikét a sajátjának tekinti, s csak idő kérdése, mikor teszi rá erre is meg arra is a kezét. Mondhatni, az állam ezt, vagy azt az értéket csak addig hajlandó egyéni tulajdonban hagyni, amíg ez az állam szempontjából hasznos, amíg tehát a tulajdonos kezelésével: a gazda a földje megmunkálásával, a háztulajdonos a háza karbantartásával közérdekű tevékenységet, funkciót végez. Nyilvánvaló, hogy a mi felfogásunk, amely a tulajdonjogot természetjogilag megalapozott valóságos jognak tekinti, határozottan ellene fordul a tulajdonjog ilyesféle „funkcionális” szemléletének. Legalább olyan távol áll azonban tőlünk a tulajdonjognak az az individualista értelmezése is, amely a római jog átvétele nyomán vált általánossá a nemzetek körében, kiváltképpen a kapitalista gazdálkodással kapcsolatban. Abból ugyanis, amit a minden embernek kijáró használati jogról előadtunk, önként szűrődnek le a javak tulajdonosaira háruló kötelezettségek. Idevágó állásfoglalásunkat két sarkalatos tételben határozhatjuk meg. Az egyik, hogy azok részére, akiknek nincs tulajdonuk, a tulajdonosok kötelesek rendelkezésre bocsátani a szükséges javakat. Éspedig a munkaképteleneknek ellenszolgáltatás nélkül, ingyen, a munkaképeseknek viszont megfelelő munkateljesítmény ellenében. Minden tulajdon – az egyéni és az együttes éppúgy, mint a közösségi – természetjognál fogva meg van tehát terhelve a munkaképtelenek használati jogával és a vagyontalanok munkajogával. A másik tétel pedig ügy szól, hogy végszükség esetében, amikor az embert puszta életének fenntartása kényszeríti erre, a segítség szükségének mértékéig bárkinek joga van idegen javak elvételére, mert végszükségben a javak közössé válnak. A végszükségből menekültnek csupán az az erkölcsi kötelessége támad, hogy később, ha teheti, a tulajdonosoknak okozott kárt megtérítse.

Nyilvánvaló azonban, hogy a végszükség esetét kivéve, amikor is a végszükséget szenvedő ott gyakorolhatja használati jogát, ahol a javakat éppen találja, a munkaképtelenek és a vagyontalan munkaképesek nem fordulhatnak megélhetési követelésükkel egy-egy általuk kiválasztott tulajdonoshoz. Rendezett társadalomban az államnak joga és kötelessége, hogy ebből a célból igénybe vegye a tulajdonosoktól a szükségelt javakat.

Okaiban világos, következményeiben alapvető jelentőségű az a tételünk, hogy minden tulajdon meg van terhelve a munkaképtelenek használati jogával és a vagyontalanok munkajogával. Ám mennyiben és milyen határig érinti ez az egyes tulajdonosokat?
A válasz nem nehéz. Mások végszükségének eseteitől eltekintve minden körülmények között a tulajdonosé, vagyis mentes a természetjogi megterheléstől a tulajdonnak az a része, amely szükséges ahhoz, hogy a tulajdonos a minden embert, tehát az őt magát is megillető használati jogot gyakorolhassa. A tulajdonnak ezenfelüli részét viszont terhelik a már ismert kötelezettségek. Másként kifejezve: javaiból teljesen a tulajdonosé a szükséges, rendeltetésében már közös a felesleg.

A szükséges jelenti mindenekelőtt a létminimumot, vagyis a javaknak azt a legkisebb mennyiségét, amely nélkül az egyén nem tarthatja magát életben, jelenti azután a személyileg szükségeset, vagyis az előbbin túlmenően a javaknak azt a legkisebb mennyiségét, amely nélkül életünket nem tudnók emberhez méltóan alakítani. Utóbbin érteni kell bizonyos minimumot a pihenés, testápolás, művelődés körében, a részvétel lehetőségét a közéletben s bizonyos mozgási teret a lelkierők számára. Ez a kettős értelemben vett szükséges így az alapszükségletek kielégítésére irányul s erre a tulajdonosnak feltétlen joga van. A magántulajdon körének ez az egyetlen szelvénye, ahol jogilag valóban abszolút jogról beszélhetünk. Az egyénnek természetesen nemcsak önmagáról, hanem családjáról is gondoskodnia kell, az őt megillető szükségeset tehát a gondolkodásra utalt valamennyi személy szükségleteinek figyelembevételével kell számítani. Nyilvánvaló azonban, hogy az így megállapított minimumra azoknak is abszolút joguk van, akik nem rendelkeznek tulajdonnal, következésképpen az a világ, amelyben bizonyos személyek még ettől a szükségestől is meg vannak fosztva, semmiképp sem az igazságosságon nyugszik. Ebből folyik, hogy a társadalmi élet rendje a feltétlenül szükségesnek biztosítása céljából állandóan felülvizsgálatra szorul.

A létminimumnak és a személyileg szükségesnek az a meghatározása, amelyet fentebb adtunk, eligazítást nyújt abban a tekintetben is, hogy meg tudjuk különböztetni a nyomort és a szegénységet. A nyomor az az állapot, amelyben csupán a puszta megélésre, a tengődésre nyílik mód. Ezzel szemben a szegénység a létminimumon felül a személyileg szükségeset is tartalmazza felesleg nélkül.

E két rendbeli szükségesen kívül van azonban a szükségesnek egy harmadik faja is, amelyet a katolikus bölcselet a feltételesen szükségesnek nevez. Ez a javaknak már az a méltányos többlete, amely nélkül az egyén nem élhetne a foglalkozásához és kötelességeihez illő módon, s nem munkálhatná társadalmi emelkedését, márpedig az egyénnek utóbbi törekvése tartja mozgásban a folytonos haladás irányában az egész civilizációt. A társadalmi emelkedés vágya ugyanis két forrásból fakadhat. Az egyik a mohóság, irigység, hiúság vagy hír és dicsőség szomjazása, a másik azonban a személyiség teremtő kibontakozása a közjó szolgálatában. A feltétlenül szükséges minden egyes ember elemi szükségleteinek felel meg, a feltételesen szükséges viszont az egyén szoros értelemben vett személyi adottságainak, hajlamainak és képességeinek. Nem az ember egyéni becsvágya, de az emberben szunnyadó mozgásba vagy lendületbe hozható teremtő erőkre való tekintettel, tehát a feltételesen szükségesnek helyes elosztása céljából is állandóan felül kell vizsgálni a társadalmi élet rendjét.

Az az eszmény, amelyért nekünk küzdenünk kell, a teremtő szegénység, amelyet az élet nagyvonalú egyszerűségének is nevezhetünk. A harc ezért az eszményért egyben harcot is követel annak két ellensége: a bőség és a nyomor ellen, A javak elosztása mozdítsa elő az egyesek jólétét és a közös jólétet. A javak rendeltetésével feltétlenül ellentétes a birtoklásban mutatkozó túl nagy egyenlőtlenség, amikor kevesek hatalmas gazdagságot tartanak kezükben, mások pedig nem tudnak kiemelkedni az ínségből.

Az eddig mondottakból következik, hogy a tulajdonképpeni felesleg, az abszolút felesleg, a javaknak az a mennyisége, amely felülmúlja a feltételesen szükségeset. Ez már a javaknak abba a körébe tartozik, amelyeknek használata természettől fogva a közösséget illeti. Éppen azért, ha azt, aki ilyen felesleggel rendelkezik, a pozitív jog szempontjából tulajdonosnak is nevezzük, valójában – a természetjog szempontjából – nem tekinthetjük annak, csupán e javak birtokosának. Mindaddig ugyanis, amíg szükséget szenvedők vannak, az ilyen abszolút feleslegben másoktól visszatartott javakat kell látnunk. A gazdag helyzete még akkor is, ha a társadalom meghagyja birtokában a felesleget, a mi álláspontunk alapján olyan, mint a felelős megbízotté, aki egy harmadiknak javára és számlájára végzi az ügyvitelt. Szemben tehát a szükségessel, amelyre vonatkozóan a rendelkezést illetően is fennáll a tulajdonos abszolút tulajdonjoga, a felesleg már csak relatív tulajdonként maradhat magántulajdonban, ami annyit jelent, hogy csak az általa művelt jó és az általa a köznek hajtott előnyök igazolják személyes jellegét.

Miután a természetjog szerint a gazdagság csak akkor jogszerű, ha belőle a társadalom részére a felesleg egész mennyiségének megfelelő haszon származik, az olyan magántulajdontól, amelyhez ebből a szempontból visszaélések tapadnak, a természetjog megtagadja elismerését és védelmét. Ennek következtében az állam, éppen, mert a természetjogot kell érvényesítenie, ilyen esetekben törvényei útján felfüggesztheti a tulajdonjogot, sőt annak elvesztését is kinyilváníthatja. Viszont – s most felelünk a többször feltett, döntőnek mondott kérdésre – a javakat addig a mértékig, míg a feltételesen szükséges határát nem lépik át, az emberi személy sérelme nélkül még a használati jog nevében sem lehet kivonni az egyéni birtoklásból.

Amióta rendezett társadalom van, a felesleget kisebb-nagyobb mértékben - adóztatás, dézsma stb. formájában – igénybe is szokta venni a közösség. Az igénybevétel kisebb-nagyobb mértéke azonban nem változtat azon, hogy a felesleg megmaradt részét is terheli az a kötelezettség, hogy azt a közösség szolgálatába kell állítani. Ez különböző módokon történhetik. Adhat pl. a gazdag alamizsnát közvetlenül a rászorulóknak, támogathat karitatív intézményeket, munkaalkalmak nyújtásának célzatával részt vehet közhasznú művek létesítésében, új iparágak bevezetésével kísérletezhetik, befektetésekkel javíthatja a termőföld hozamát, kislakásokat építhet, kulturális feladatokra vállalkozhat.

Mindaz, amit az eddigiekben a tulajdonjog terjedelmére vonatkozóan megismertünk, áll természetesen a tulajdon minden megjelenési formájára, így a jövedelemre is. Nemcsak az számit ugyanis gazdagnak, aki gyümölcsöző javakat tart birtokában, hanem az is, aki nagy keresettel rendelkezik. Politikai és gazdasági szempontból mégis e tanításnak a termelési eszközökre való alkalmazása a legfontosabb.

 

XXVI A TULAJDONJOG ÉS A TERMELÉSI ESZKÖZÖK

Minthogy a használati jog legszembetűnőbb módon a közvetlen fogyasztási javak, főleg a táplálék tekintetében lép elénk, érthető, hogy a tulajdonjognak azokat a már megismert korlátait, amelyek a használati jog egyetemességéből folynak, a keresztény bölcselet elsősorban a földtulajdonnal kapcsolatban állapította meg és dolgozta ki. Végeredményben ugyanis minden élelmünket a földtől és a földből kapjuk. Éppen emiatt akadnak még olyan gondolkodók is, akik a magántulajdon természetjogi kötöttségeit kizárólag a földtulajdonra vonatkoztatták. Ez az álláspont azonban nyilván tarthatatlanná vált azóta, mióta a kapitalista gazdasági rendszer kibontakozott, mert hiszen szemben a múlttal, amikor a gazdagságnak, tehát az abszolút feleslegek keletkezésének legfőbb forrása a földtulajdon volt, utóbb már ebben a folyamatban hasonlíthatatlanul nagyobb szerephez jutott az ipari és a banktőke. Ezek elhatalmasodása és visszaélései sokkal súlyosabb akadályokat is támasztottak az általános használati jog érvényesíthetése elé. Helyesen tehát csak akkor járunk el, ha a földtulajdonnal szemben emelhető kívánalmakat a többi termelési eszközre is kiterjesztjük.

Abból a tételünkből, hogy a létminimum és a személyileg szükséges mértékig a használati jog abszolút jogként illet meg minden embert, szükségszerűen következik, hogy a helyes gazdálkodásnak legnagyobb ellenségét – s egyben a magántulajdonnal kapcsolatba hozható szociális bajok gyökerét – a javak visszatartásában kell látnunk és elvonásukban a természetes használás elől. Ide tartozik az a kirívó visszaélés, amikor a piaci árak emelése vagy tartása végett a termelési eszközök tulajdonosai megsemmisítik mezőgazdasági terményeik, vagy állatállományuk bizonyos hányadát, ahogy ismételten megtörtént az 1930-as évek gazdasági válságában a brazíliai kávéval, a gyapottal, kanadai búzával és az ausztráliai juhhal. Efajta műveletekre, ha leplezettebb formában is, – pl. gyárak összevásárlása, és leállítása révén a termelésnek haszonnövelést célzó csökkentése, – a kapitalista tőkések fölöttébb hajlamosak, nem sokat törődve azzal, hogy ugyanakkor még saját országukban is az emberek nagy tömegei nélkülözik a szóban forgó javakat. Épp így elítélendők azok a mesterkedések is, amelyek jogi vagy tényleges monopóliumok teremtésével az árucikkek drágítására irányulnak, mert nyomában a társadalom kevésbé tehetős rétegei elesnek a javak megfelelő használásától.

Általános elvként mondhatjuk ki, hogy a termelésnek éppúgy, mint a kereskedelemnek, nem a puszta nyerészkedésre, vagy a haszon mértéktelen növelésére kell irányulnia, hanem a valóban meglévő szükségletekhez kell igazodniuk, és így a közösség javának előmozdítására kell törekedniük. Okulva tehát a keserves tapasztalatokon, mindazokat a gazdasági ágakat, amelyek jelentőségüknél fogva közhasznú intézményeknek tekinthetők, nem szabad magánérdekek önkényére bízni. Az ilyen gazdasági ágazatokat, iparágakat és egyes üzemeket a közösség ellenőrzése alá kell helyezni.

A használati jog elsőbbségéből folyóan megkövetelheti a társadalom, hogy a földbirtokosok jól műveljék a földjeiket, az egyéb termelési eszközök tulajdonosai a megkívánt legnagyobb árumennyiséget állítsák elő, sőt, nehéz időkben előírhatja azt is, hogy mindannyian azt termeljék, vagy készítsék, amire a társadalom tagjai pillanatnyilag leginkább rászorulnak. Csak megemlítjük, hogy a katolikus egyház a maga gyakorlatával már a régmúltban is utalt erre a tételre. Abból kiindulva, hogy a föld gyümölcsei mindenki részére szólnak, IV, Kelementől (1241) egészen VII. Piuszig (1804) a pápai rendeletek hosszú sora hatalmazta fel az egyházi állam területén élő polgárokat, hogy a földbirtokosok által kellő időben művelés alá nem vett földeket a földbirtokos akarata ellenére, vagy tudtán kívül is szabadon megmunkálhassák, majd pedig a termelést saját tulajdonuk gyanánt betakaríthassák.

A magántulajdon helyes kezeléséhez tartozik a termelési eszközök tulajdonosai által végzett munka igazságos javadalmazása is. Mert mint később elő fogjuk adni, nemcsak a kikötött bér meg nem fizetése, hanem az éhbérért való dolgoztatás is a természetjog szempontjából egy elbírálás alá esik a rablással. A munkának ugyanis, akárcsak a magántulajdonnak, két vonatkozása van: egyéni és társadalmi. Ez azt jelenti, hogy a munkabérek megállapításánál két célt kell szem előtt tartani. Az egyik az, hogy a munkabér elegendő legyen a munkavállalónak és családjának, az emberhez méltó lét fenntartásához, a másik, hogy mindazok, akik munkájukra vannak utalva, valóban munkához, és így megélhetéshez jussanak. Nem szabad tehát egyéni haszon kedvéért és a közjó követelményeinek háttérbe szorításával a munkavállalók bérét a megengedhető mérték alá süllyeszteni. Olyan bérszínvonal kialakítására kell továbbá törekedni, amely mellett minél többen és minél több munkaalkalmat találjanak, s a munka hozadékából igazságos arányban részesüljenek.

Hogy mindazokat az elvi jellegű követeléseket, amelyeket a természetjog alapján a termelési eszközök kezelése tekintetében támaszthatunk, mennyiben lehet, és miképpen kell a társadalom életében megvalósítani, már nem annyira tudományos vizsgálódás, mint a gyakorlati gazdaságpolitika és társadalompolitika kérdése. Mindenesetre hangot kell azonban adnunk a nagyipari tőketulajdon kívánatos és szükséges reformjának.

Köztudomású, hogy a modern iparban nem ugyanaz az egyén az, aki valamit kigondol, aki a munkafolyamatot rendezi, és aki a gyártmányokat készíti. A gépesítés és ésszerűsítés elválasztotta egymástól a termelésnek ezt a három szakaszát, a munkamegosztás pedig, ezen felül is, megsokszorozta azoknak az embereknek számát, akik egy és ugyanazon tárgy előállításával foglalatoskodnak. Megszakadt a kapcsolat a termelés és a fogyasztás között is: a gyártmányok olyan fogyasztóhoz jutnak, akikkel a gyártók semmiféle kapcsolatban sem állnak, utóbbiak még gyártmányaik útján sem kísérhetik nyomon, a közvetítők oly hosszú láncán mennek át azok. Alig találni így a termelésben résztvevőt, aki közvetlen viszonyban állana személyes munkájának termékével. Emiatt pedig a legtöbb esetben meg sem tudjuk határozni, hogy kinek-kinek a munkája milyen tulajdonszerző hatással jár. A nagyiparban valóban kollektív személyek alakultak ki, akikre új formában kell vonatkoztatni a személyes tulajdon jogát. Az együttes termelés mai változata tehát az együttes tulajdon új változatát indokolja. Ezt az új változatot a jövő fejlődés feltétlenül ki fogja alakítani, de úgy hisszük, sok megpróbáltatástól és csalódástól menekülne az emberiség, ha az átmeneti alakzatok számának és időtartamának lehető csökkentésével minél nagyobb mértékben érvényesülne abban a keresztény szemlélet. A helyes cél csak az lehet, hogy a tőkét minden vonalon szerves kapcsolatba hozzuk a munkával. A nagyipari termelésben pedig ez aligha valósítható meg másként, mint úgy, hogy a termelési eszközök tulajdonát részben, vagy egészben az egyes vállalatok szellemi és fizikai munkásainak kezébe juttatjuk. Persze, nem képletesen és elvont formákban, hanem hatályos módon akként, hogy minden nagyipari dolgozó az együttes tulajdon keretében személyes tulajdonnal rendelkezzék.

A kifejtettek elégségesen magyarázzák azt a felfogásunkat, hogy eltérően a nagyipartól, a kézműipari kisüzemeket, ahol tőke és munka egybeesik, a tulajdonjog szempontjából továbbra is mai formájukban kell meghagyni, feltéve, hogy ezek a kisüzemek a közjót szolgálják, és nem az önzésnek és a minden haladással szembenálló ellenzékiségnek költőhelyei. Az már gazdaságpolitikai követelmény, hogy a szövetkezeti termelés, beszerzés és értékesítés számára itt éppúgy nagy teret nyissunk, mint az egyéni parasztbirtokokra alapozott mezőgazdaságban. A szövetkezet különben is fontos eleme a haladásnak, mert főleg tőle kell várnunk, hogy megszabadítsa társadalmunkat a használati jog gyakorlását csak nehezítő, mert élősdi jellegű, nem produktív közvetítőktől.

 

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra