2005. július 29. péntek 21:12

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

11. rész

 

XXVII. AZ ÁLLAM ÉS A TULAJDONJOG

Aki figyelmesen olvasta és átgondolta mindazt, amit a tulajdonjogról eddig előadtunk, természetesnek fogja találni azt az állításunkat, hogy senki kereszténynek nem lehet kifogása az ellen, hogy az elődeinktől átvett társadalmi berendezkedés gyökeres revízió alá vétessék. Magát a reformoknak irányát pontosan meghatározza a tulajdonjogról szóló természetjogi tanítás.

Az államnak, miután létoka a közjó szolgálata, elsősorban oda kell hatnia, hogy területén minden ember gyakorolhassa a természettel kapott használati jogát. Ennek kapcsán figyelemmel kell lennie arra is, hogy a civilizáció fejlődésével fokozódnak azok az igények is, amelyek kielégítése az emberhez méltó élet feltételévé válik. Volt idő pl. nem is olyan régen, amikor nem ütközött meg a társadalom azon, hogy a vagyontalanok gyermekeit 6-7 éves korukban bányamunkára fogták; ma ezt égbekiáltó embertelenségnek érezzük, s ragaszkodunk hozzá, hogy legalább 14 éves koráig minden gyermek iskolába járjon, s eljöhet az idő, amikor az emberiesség meg fogja követelni, hogy mindenki számára megadassék a 18--20 éves korig való tanulás lehetősége. Az ilyenfajta változások teszik éppen a civilizáció szociális tartalmának bővítését.

Rendes viszonyok között a társadalmi gazdaság részben önműködően is gondoskodik arról, hogy az egyének megélhessenek. Ami hiányosság mutatkozik, annak orvoslása természetjogi kötelezettség súlyával az államra hárul. Az állam a szükségesség mértékéig igénybe veheti ebből a célból az egyéni jövedelmek feleslegeit, aminek útja az igazságos adóztatás. Kötelezheti továbbá az állam a felesleget tartalmazó jövedelmek, és a termelési eszközök tulajdonosait, hogy közvetve, vagy közvetlenül munkaalkalmat nyújtsanak. Közvetett mód pl. a vagyondézsma kivetése, vagy a céladóztatás, amikor az állam az ilyen bevételt közmunkákra és közérdekű beruházásokra fordítja, közvetlen út pl. a házak tatarozásának, az újjáépítésnek az elrendelése. Nemcsak joga, de kötelessége is az államnak, hogy munkára utalt polgárait bérvédelemben részesítse. Általában ezt szolgálja az intézményes szociálpolitika, különösen a legkisebb munkabérek megállapítása, a családi bér bevezetése, a társadalombiztosítás kiépítése.

Abból a célból tehát, hogy a tulajdonjog helyes értelmezése az élet valóságában is megnyilatkozhassék, az államnak rendező és szabályozó hatalmat kell gyakorolnia. Azoknak ugyanis, akik javakat tulajdonukban tartanak, nem szabad csak a saját előnyüket keresniük, hanem a közjóra is figyelemmel kell lenniük. Ez minden további nélkül következik a tulajdonnak már hangsúlyozott kétoldalúságából, a tulajdon individuális és szociális funkciójából. Az államhatalom feladata, hogy az idevágó kötelességeket, ahol erre szükség van, s amennyiben a természetjog elegendőképpen meg nem határozza, részletekbe menően körülírja. Az állam tehát igenis, pontosan megszabhatja, hogy a tulajdonosoknak mit szabad tenniük tulajdonuk felhasználását illetően, és mit nem szabad tenniük.

Az államnak ezt a szükséges hatalmát sértheti és veszélyeztetheti az az illetéktelen hatalomszerzés, amelyre - különösen a kapitalizmus korában - a gazdasági érdekeltségek rávetették magukat. Az államnak tehát, hogy távol tarthassa magától a gazdasági hatalmasságok politikai befolyását, bizonyos védelemmel kell ellátnia a tekintélyét, akként, hogy ellenőrzési jogot biztosít magának a nagyvállalatok és országos fontosságú üzemek fölött. Nyomós indokok esetén elrendelheti az állam ipari és bányavállalatok, hajtóerő telepek stb. köztulajdonba vételét, úgynevezett nacionalizálását is. Amikor azonban elismerjük konkrét esetekben az ilyen államosítások megengedhető voltát, nem téveszthetjük szem elől, hogy tulajdonjog elvileg csak az egyedi személyeknek és a természetes kollektív személyeknek jár. Az államnak ugyanis, mint a legtisztább politikai alakulatnak, mindenekelőtt döntőbírói és kiegyenlítői hatalmat kell gyakorolnia az egyedi és a természetes kollektív személyek között, miért is elvben helyesebb, ha neki magának nincs tulajdona, legfeljebb a szinte önműködő vagy semlegesnek mondható országos közüzemeket vállalja, mint aminő a posta, vagy a vasút.

A magántulajdon hatalmi funkciójának azonban – amely nem a tulajdonjognak, hanem a javak mértéktelen halmozásának folyománya – az egyedi és a kollektív személyek irányából is véget kell vetni. Főleg ennek a funkciónak lett ugyanis következménye a nagytőkések osztályuralmi helyzete, a gazdasági középrétegek romlása, az értelmiség szellemi szabadságának elvesztése, a fizikai munkavállalók létbizonytalansága. E hatalmi funkció megszüntetésének szüksége olykor egymagában is igazolhat olyan lépéseket, aminő a földreform. A használati jog elsőbbségéből következik az is, hogy, ha egyes tulajdonosok magántulajdona terjedelemben olyan méreteket ölt, hogy az szükségtelenül megnehezíti a vagyontalanok használati jogának gyakorlását, akkor egyenesen kötelességgé válhat, hogy az utóbbiak javára megfelelő intézkedésekkel csökkentsük az egy kézben tartható magántulajdonok mennyiségét. Ez is indokolhatja pl. a földreformot, vagy monopóliumot képviselő nagyvállalatok köztulajdonba vételét.

Minél messzebbmenő nacionalizálásokhoz folyamodik azonban az állam, s minél teljesebben igénybe veszi a tulajdonosok feleslegét és rendelkezik azokkal a közösség javára, annál közelebb fekvő a kísértés, hogy „totálissá” váljék, vagyis a maga parancsait az emberi élet egészére kiterjessze. Ez az eset forog fenn, amikor a magát öncélnak tekintő állam nem ismeri el szabadnak az egyén és a természetes közösségek, pl. a család semmiféle életkörét, – legyen szó nevelésről, iskolázásról, szellemi tevékenységről, vagy akár szórakozásról – és a természetjog sorozatos megsértésével az Összes életkörökbe zsarnoki felsőbbséggel beleavatkozik. Ha tehát meg akarjuk óvni az emberi személyt a „totális állam” fenyegetésétől, elsősorban arról kell gondoskodnunk, hogy a társadalom erős és ellenállásra képes személyekből tevődjék össze. Mint egy alkalommal már kifejtettük, ennek érdekében anyagilag is önállókká és függetlenekké kell tennünk az embereket. Könnyű ugyanis belátnunk és különösen bizonyítanunk sem kell, hogy anyagi hátvéd birtoklása nélkül az átlagember el sem juthat a lelki-szabadságnak, a vélemény-alkotás és nyilvánítás bátorságának arra a fokára, amely sarkalatos feltétele minden valódi demokráciának.

Összefoglalóan tehát kimondhatjuk, hogy a magántulajdon nemcsak az emberi törvények alapján, de a természetjogból folyóan is alá van vetve az állam jogalkotó hatalmának. Az állam a közjó érdekében meghatározhatja a szerzési módokat, szolgalmakkal és adókkal terhelheti a tulajdonokat, meggátolhatja az uzsorát, igazságos árakat és béreket állapíthat meg, súlyos okból a termelő javak nacionalizálását, illetve kisajátítását foganatosíthatja, általában mindent megtehet és köteles is megtenni, hogy a javak elsődleges céljuktól el ne üttessenek, és megszabhatja a gazdasági feltételeket, amelyek között a javak és jövedelmek megfelelő elosztása létre jöhet. Ám mindenkor óvakodni tartozik az állam attól, hogy a tulajdonjogot jobban, mint a közjó követeli, megszorítsa, vagy hogy a magánjövedelmeket igazságtalan adóztatással és szolgáltatási kötelezettségükkel teljesen föleméssze. S amit nagyon kell hangsúlyoznunk, a régi intézmények lebontásának és újak építésének nem szabad egyesek külön előnyét céloznia, mert nem újabb kiváltságosoknak, hanem az összességnek van igénye azokra az „igaztalan javakra”, amelyeket a reformok fölszabadítanak.

Előadásunkban, úgy hisszük, hogy fokról fokra kihüvelyeztük a tulajdonjog igazi tartalmát, abból a sokszoros burokból, amelybe áltudományossággal párosulva önző egyéni és csoportérdekek takarták az idők folyamán. Ami azonban megmaradt belőle, az szilárd, és kézzelfogható valóság. A személyes magántulajdonnak kell képeznie azt a védelmi övet, azt a gazdasági várfalat, mely biztosítja az embert a mind nagyobb mérvű kollektivizálódással szemben. Az igazi magántulajdonnak tehát újszerű szerepet kell betöltenie az emberi személy és az egész civilizáció szolgálatában, az állami mindenhatóság és a gazdasági kollektivizmus ellen. Ugyanakkor azonban – mint meggyőződhettünk róla – az a politika, amelynek gyakorlására a magántulajdon tekintetében az állam hivatott, távolról sem statikus, hanem kifejezetten dinamikus politika: intézkedéseit újból és újból a szociális jólét adott időpontban és adott körülmények között elérhető legnagyobb mértékének feltételei és követelményei írják elő. A mi ideológiánk tehát, bár a leghatározottabban védi a személyes magántulajdont, beláthatatlan lehetőségekig szentesíti a demokratikus és szociális haladást is.

 

XXVIII. A MUNKA ÉS ANNAK KÖTELEZŐ VOLTA

A tulajdonjogra vonatkozó fejtegetéseink lényege az volt, hogy a földi javak használásának jogát, amely minden embert megillet, semmiképp sem csorbítja a tulajdonjog, sőt a használati jog az, amely mint erősebb jog, messzemenően korlátozza a tulajdonjogot. Viszont arról is meggyőződhettünk, hogy éppen az elemi létfenntartáshoz szükséges fogyasztási javak tekintetében a használati jog gyakorlása már feltételezi a javakkal való rendelkezésnek azt a teljességét, amelyet tulajdonjognak nevezünk. Ahhoz tehát, hogy az ember élhessen, vagyis létezési joga valósággá váljék, meg kell szereznie a számára szükséges fogyasztási javak tulajdonjogát. A tulajdonszerzésnek pedig, mint láttuk, két eredeti módja van, az egyik a foglalás, vagyis az uratlan dolgok birtokbavétele, amire a civilizáció haladásával mind kevésbé kerülhet sor, a másik a munka. Mindebből így célszerűen és cáfolhatatlanul adódik az a tétel, hogy, miután az emberi személy feladatnak kell, hogy tekintse életét, vagyis arról, ha akarná, sem mondhat le, számára a létezési jog – már előbb megszerzett tulajdon hiányában – tartós kötelességgé teszi a munkát. Ennek a tételnek a következménye azután az a második tétel, hogy ha az embernek a mondott körülmények között kötelessége a munka, akkor viszont jog is számára a munka.

Munkán tudvalevően a javak létrehozására irányuld céltudatos emberi erőkifejtést értjük. Amit a fentiekben rögzítettünk, a munkát az egyén oldaláról ún. individuális funkciója szempontjából világítja meg. A munkának emellett van még társadalmi oldala, ún. szociális funkciója is. Az emberek azért élnek társadalomban, – ezt már kielemeztük régebbi előadásainkban – hogy egymással együttműködve a puszta megélhetésen felül mindannyiuk számára megteremtsék és biztosítsák, éspedig a folytonos emelkedés irányában, az emberi személyhez méltó élet feltételeit, amelyek a fogyasztási javak mind nagyobb bősége mellett egyre nagyobb bőségben tartalmazzák az ún. kultúrjavakat is. A társadalom tehát lényegében egy nagyteljesítményű közösség, amelynek a haladás érdekében mind több szolgáltatást kell nyújtania az egyén számára. Nyilvánvaló azonban, hogy a közösség jószágkészlete is, amelyből a szolgáltatások történnek, állandó és növekvő gyarapításra szorul, ami annyit jelent, hogy az egyénnek ugyanakkor, amikor ő maga szolgáltatásokban részesül, a közösség számára ellenszolgáltatásokat kell végeznie. Vagy a vagyonából, amit ő maga munkával, illetve elődei összegyűjtöttek, vagy akként, hogy erejéhez és tehetségéhez mérten dolgozik, feltéve, hogy munkaképes. Mindazok számára tehát, akik vagyonnal nem rendelkeznek, a munka nemcsak egyénileg, de társadalmilag is kötelesség, ami kifejezésre juthat abban is, hogy az állam, mint a társadalom legfőbb politikai alakulata ezt a természetjogi kötelességet a maga törvényei útján pozitív jogi kötelezettséggé nyilvánítja. Semmiféle állam nem tartozik tűrni, hogy egyesek, ellenszolgáltatás nélkül, here módjára, a közösség számlájára éljenek.

Amilyen világos azonban ez az álláspont, annyira ügyelnünk kell arra, hogy a felmerülhető nehézségeket is világosan megoldjuk. Az első kérdés az, hogy a munkaképes, vagyonos emberre vonatkozik-e, vagy sem, a munka kötelessége?

A munka egyéni oldalát tekintve, nem kétséges, hogy kötelesség, azonban nem természetjogi, hanem erkölcsi jellegű. Az ember személyvolta ugyanis – mint már erről is értekeztünk – fogalmilag megköveteli, hogy az egyén a benne rejlő képességeket, teremtő erőit és szellemének életét kibontakoztassa, másrészt, hogy a fizikai világ erőit a maga szabadságának eszközévé alakítsa. E feladat alól senki sincs felmentve, ebben az irányban céltudatos erőkifejtést, munkát végeznie tehát mindenkinek kötelessége. Közbevetőleg megjegyezzük: vaskos tévedés az a sokszor hallott szólam, mintha a kereszténység a munkát büntetésnek tekintené. Éppen ellenkezőleg, a kereszténység nagy gondolkodói szerint az embernek a bűnbeesés nélkül is, még a paradicsomban is, dolgoznia kellett volna, mert az embert – az imént előadottakból is következően – a munka teszi valóban emberré. Ez a magyarázata annak, hogy a munkát, szemben a pogány világ hangadóinak leértékelő és megvető felfogásával, a kereszténység a legnagyobb méltósággal ruházza fel.

Más a helyzet a munkaképes vagyonos ember munkavégzési kötelessége tekintetében, ha a munkát a társadalmi oldalról vesszük szemügyre. Minthogy a vagyonos embernek a munka erkölcsi s nem egyben természetjogi kötelessége is, az államhatalomnak semmiképpen sem tulajdoníthatunk olyan jogot, hogy az ilyent csupán a dolgoztatás végett dolgoztassa, annál kevésbé, mert a közösség a maga számára járó ellenszolgáltatást annak vagyonából amúgy is elnyeri. Persze, ha a közérdek személyes – főleg fizikai – munkateljesítmények rendkívüli méretű latba vetését követeli, pl. árvízkatasztrófa, tűzvész és más hasonló mentési teendők során, vagy egyébként is, ha az egyenlő elbánás igazságossági szempontjai követelik, mint közvetlenül az ostrom után is a sürgős közmunkáknál, mindezekben az esetekben a munkakötelezettséget jogi alapon is mindenkire kiterjesztheti a közhatalom. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a vagyont, amíg az igazodik a magántulajdon ismert korlátaihoz, viseli annak természetjogi terheit, és ugyanakkor teljesíti a közösség számára előírt, igazságos ellenszolgáltatást is, társadalmi szempontból olyan adottságnak kel! tekintenünk, mint amely mentesíti tulajdonosát a munkavégzés kötelezettsége alól. Értelmi megokoltsága mellett ez az álláspont felel meg igazságérzetünknek is. Mert ha bárki dolgozó – parasztgazda, ipari munkás, vagy értelmiségi – ügy véli, hogy már elegendő pénzt takarított meg keresményéből, rakott bankba, nyugdíjbiztosító pénztárba, vagy fektetett gyümölcsöző jószágba és annak hozadékából is megélhet, akkor méltán igényelheti, hogy a társadalom – a közszükség esetein kívül – ez ő lelkiismeretére bízza, kíván-e egyáltalán, vagy milyen mértékben kíván további munkát végezni. Kapcsolatos ez a pihenés jogával, amely ugyancsak szerves tartozék az emberi személy szabadságjogainak rendszerében.

Rövidebben szólhatunk arról a nehézségről, amellyel a munkaképes vagyontalanok munkakötelezettsége kérdésében találkozunk. Mindezek megélhetésükben természetjogilag is munkára és pedig koreső munkára vannak utalva. Mondottuk, hogy az állam ezt a kötelességet pozitív jogi kötelezettséggé is nyilváníthatja. Behatóbb átgondolás után azonban kiderül, hogy minden ilyen deklaráció a gyakorlatban aligha vihető keresztül, vagyis igazi értéket nem, mint jogszabály, hanem mint társadalompolitikai és gazdaságpolitikai irányelv képvisel. A szokványos munkakerülőket, semmi kétség, munkára kell szorítani s azokat, akik tétlenségük mellett még bűnöznek is, dologházba kell utalni. De mi történjék azokkal, akik szeretnének ugyan dolgozni, de kitanult szakmájukban, ahol eddig kenyerüket keresték, megcsappant a munkaalkalom s ők így foglalkozás nélkül maradtak? Ha az államhatalom az ilyeneket is minden további nélkül a munkakötelezettség jogcímén kényszermunkára vezényelné – pl. az ilyen munkához fiatal korában hozzá nem edződött B-listás tisztviselőt szénbányában, vagy átmenetileg állástalan muzsikust, akinek finoman kell megőrizni ujjait, kőtörésre –, nyilván beleütköznék a személyiségi jogokba és sértené az elemi igazságosságot is. Az államnak itt egészen más természetű intézkedésekkel kell segítségére lennie mind az érdekelt egyéneknek, mind a nem kevésbé érdekelt társadalomnak olyan intézkedésekkel, amelyeket nem annyira a munkára való kötelezettség elve, mint sokkal inkább az a másik elv irányít, amelyet a munkához való jogként határozhatunk meg.

 

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra