2005. július 30. szombat 22:54
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
12. rész
Az embernek kötelessége a munka. Hogy miért, és milyen értelemben, azt előző előadásunkban megvilágítottuk, hogy a kérdés nem olyan egyszerű, mint általában gondolnánk. Ugyanezt kell mondanunk a munkához való jogról is, noha nem kevesen vélekednek akként, hogy a társadalom valóban demokratikus rendje ezt a jogot mindenki számára biztosítani tudná. Elméletben könnyű kikövetkeztetni a munkához való jogot. Mert ha az embernek joga van a létezéshez, és a létfenntartáshoz szükséges javak tulajdonjogát csak munkával szerezheti meg, akkor nyilván joga van munkához is, hiszen az utóbbi nélkül a létezéshez való joga is értelmét vesztené. Hasonlóképpen, ha a munkát kötelességnek ismerjük el, akkor jognak is kell tekintenünk, mert nem képzelhető kötelesség, amelynek teljesítése egyben jogot is ne alkotna. Ha pl. kötelességem szavazni, akkor jogom is van szavazni, vagy ha kötelességem a gyermekeimet felnevelni, akkor jogom is van felnevelni őket. A nehézség nem is a munkához való jognak, mint természetjognak logikai megalapozásában rejlik, hanem abban, hogy át tudjuk-e vinni azt a valóban érvényesülő, az ún. pozitív jog területére.
A munkához való jognak pozitív joggá válása azt jelentené, hogy akarata ellenére a munkaképes egyén sohasem állhatna munka nélkül, mert ha mástól nem, végső fokon az államtól igényelhetné azt a foglalkoztatást, amelynek hozadékából tisztességesen megélhet. Nem vitás azonban, hogy a kapitalista társadalmi rendben az állam ilyen kötelezettség-vállalása tisztára lehetetlenség. Ebben a rendben ugyanis mindenki azt vásárolja, amit akar, a termelés tehát csak azt a keresletet tekinti társadalmi szükségletnek, amelyet a pénzben jelentkező vásárlóerő támaszt alá. Mihelyt a pénz oldaláról válság támad, ez kihat a termelésre, és szükségszerűen kisebb-nagyobb munkanélküliséget idéz elő. Ilyen válságok pedig belső, vagy nemzetközi okokból folyvást és elkerülhetetlenül adódnak.
Tegyük fel, hogy az országban gazdasági fellendülés van, s ennek nyomán mindenki munkához jut, aki dolgozni akar. Ilyen időkben a vállalkozók mind nagyobb mértékben vesznek igénybe hiteleket, úgyannyira, hogy a jegybank végül is kénytelen emelni a kamatlábakat, hogy az előrelátható fizetésképtelenségek lehető megelőzése céljából a kölcsönpénz drágításával korlátozza az igényléseket. A hitelezések csökkentése önműködően csökkenti a termelést is, ami itt is, ott is munkáskezeket tesz feleslegessé. A jegybank fékező beavatkozására pedig azért is szükség van, mert a gazdasági fellendüléssel együtt jár a munkabérek emelkedése, ami növeli azután az általános árszínvonalat, ez pedig veszélyezteti a külföldi és belföldi pénz között megállapított értékarányt. Történhetik azonban az is, hogy valami okból visszavonják az országban elhelyezett külföldi hiteleket. Ekkor a jegybanknak külföldi fizetőeszközökre van szüksége, amit csak úgy szerezhet meg, hogy fokozza az áru-kivitelt és csökkenti a behozatalt. Evégett – ugyancsak a hitelek megszorítása útján – csökkenteni kell a belső fogyasztást és alább szállítani az árszínvonalat, ami megint csak munkanélküliséget okoz.
A kapitalista gazdasági rendben tehát, ha ki is mondanák a munkához való jogot, annak érvényt csak igen kedvező feltételektől függően s nem feltétlenül szerezhetnénk. Bármilyen dicséretes célt tűzzön is ki az állam, őt magát is korlátozza intézkedéseiben a pénzérték állandóságának követelménye.
Ha pedig valaki azt felelné, hogy egyszerűen a hitelszervezetet kell kivenni a tőkések kezéből, annak sok tanulsággal szolgálhat a nemzeti szocialista Németország hitelpolitikája, amely eredetileg a munkanélküliség megszüntetésére irányult; az állam, mint emlékezetes, közmunkákat indított, azon a pénzen, amit hitelképpen a jegybanktól vett igénybe. Az elgondolás, amelyet itt nem részletezhetünk, elméletileg helyes volt. A mesterségesen előidézett gazdasági fellendülés azonban hamar megbontotta a Németország és a külföld között fennálló árviszonyokat, és zuhanni kezdett a márka nemzetközi értéke. Nehogy a márka értéke bent az országban is csökkenjen, szigorú árszabályozást kellett bevezetni. Meg kellett azonban akadályozni azt is, hogy fölös vásárlóerő keletkezzék, mert a fölös vásárlóerő áruhiányt idéz elő. Ha ugyanis sok a pénzünk, akkor a szükségesnél is többet vásárolunk, és a vásárlásban árfelhajtó hatással versenyzünk. Egyfelől tehát el kellett rendelni Németországban a kényszertakarékosságot, – a kifizető helyek a munkabérek és fizetések mind nagyobb hányadát zárolt bankszámlákra utalták át –, másfelől a fogyasztási cikkek adagolásához, jegyrendszerhez kellett folyamodni. Utóbbi a termelés állami irányítását tette szükségessé. Ennek kapcsán, mint tudjuk, olyan gyártmányok kényszervásároltatásával is megpróbálkoztak, amilyen a szájharmonika. Mert minél jobban bezárultak a külföldi piacok, annál improduktívabb munkákat kellett végeztetni az államnak. Ez lett a gazdasági háttere a háborús készülődésnek is, persze abban a reményben, hogy az állam szörnyű adósságait majd a legyőzendő nemzetek fogják megfizetni.
A tudományos kutatás mai állása szerint tehát mindaddig, amíg fenntartjuk a pénz intézményét, s vele együtt a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok önműködő alakulását, csak elvileg ismerhetjük el a munkához való jogot, mert az gyakorlatilag nem minden körülmény között válhatik valóra. S ebből a szempontból nincs különbség a kapitalizmus és a szocialista, vagy bármilyen tervgazdaság között sem, feltéve, hogy utóbbi szintén megtartja a pénz intézményét. Amellett pedig, hogy a pénzt el ne töröljék, igen súlyos érvek szólnak. Így mindenekelőtt az, hogy a pénz tájékoztat a legegyszerűbben és a legbiztosabban a társadalom tagjainak szükségleteiről. E szükségletek ismerete nélkül a civilizáció fejlődését sem képzelhetjük el, mert a hajtóerő hiányában a találmányok és felfedezések száma is minimumra esnék. Vannak azután szükségletek, amelyeket nem lehet előre utalványozni, sőt olyanok is, pl. a közlekedési eszközök használata, amelyeket semmiképpen sem lehet ingyenessé tenni. Akadnak olyan jószágok is, amikből semmiképpen sem lehet annyit termelni, hogy belőle mindenkinek jusson. Végül a pénz kiküszöbölése teljesen megszüntetné a takarékosságot.
Nagyon tanulságos különben, bár a „munkához való jogot” Fourier vetette fel elsőnek, még 1808-ban s utána a többi ún. utópista szocialista is váltig hirdette, Marx „Kommunista kiáltványa” már csak említést sem tesz róla. Érdekes viták után az 1848-as francia forradalom alkotmányába sem iktatták be ezt a jogot, helyette – igen helyesen – a munkanélküliek „támogatáshoz való jogát” ismerték el. És ha 70 évi hallgatás után 1919-ben a weimari alkotmány, engedve a néphangulatnak, újból deklarálta is, az nyilatkozat maradt, mert a valóság Bernsteint igazolta: „A munkához való abszolút jog csak dezorganizálóan hatna, csak, mint gyűlölködő önkény és örökös civódás forrása képzelhető el.”
A munkához való jogot sem változtathatjuk át pozitív joggá, sem kapitalista, sem a szocialista gazdasági rendben. Helyesebben csak abban az esetben változtathatnák azzá, ha olyan egységes világgazdasági rend alakulhatna ki, amely a maga zártságával megszüntethetné a tőkének, mint külön nemzetközi hatalomnak szerepét. Annál inkább el kell fogadnunk azonban, a munkához való jogot gazdaságpolitikai elvnek, amely az államnak kötelességévé teszi, hogy a lehetőséghez képest gondoskodjék az egyébként munka nélkül maradóknak minél állandóbb foglalkoztatásáról. Amit azonban az államnak pozitív jogi kötelezettség terhével vállalnia kell, az – az eddig előadottakból kitűnően – annak biztosítása, hogy dolgozni akaró, de munkát nem kapó alattvalói is feltétlenül hozzájussanak a javaknak ahhoz a mennyiségéhez, amely nélkülözhetetlen emberi megélhetésükhöz. Ennek legtöbb sikerrel biztató módja – nézetünk szerint – a mindenkire különbség nélkül kötelező társadalombiztosítás keretében egy olyan munkanélküliségi biztosítás, amely az adott időben elengedhetetlen pénzfolyósításokon felül, lehetővé teszi, hogy a segélyezett más foglalkozásra átképezhesse magát, és így újból bekapcsolódjék a kereső munkába.
Természetjogi tételnek ismertük fel a munka kötelező voltát és ennek nyomában a munkához való jogot is. Láttuk azonban, hogy a munkához való jog a valóban hatályos, tehát a törvényekben megnyilatkozó pozitív jog számára csak jogeszményként jöhet szóba, ami azt jelenti, hogy az államhatalomnak legfőbb gazdaságpolitikai és szociálpolitikai elvként kell vallania az ún. teljes foglalkoztatottság elérését és fenntartását. Minden ésszerű lehetőség felhasználásával oda kell hatnia, hogy az állam területén lakó munkaképes és dolgozni akaró egyének mind a saját érdeküknek, mind a közérdeknek megfelelő munkaviszonyba kerüljenek.
Minden munkaviszony lényegében munkaszerződésen alapul, ma még olyan szerződésen, amely szolgáltatások kicserélését írja elő. Kétoldalú megállapodásról van szó, amelyben az egyik fél kötelezi magát, hogy a másiknak javára valami munkát végez, utóbbi pedig arra, hogy e munka ellenében pénzbeli, vagy egyéb juttatást teljesít. Nyilvánvaló, hogy a munkaszerződésre is vonatkoztatni kell mindazokat a feltételeket, amelyektől a pozitív jog is bármilyen fajta szerződésnek érvényességét, függővé teszi. Így főleg azt, hogy a munkaszerződésnek is önkéntesen, a két fél szabad elhatározásából kell létrejönnie, és hogy a szolgáltatásoknak egymást egyensúlyban kell tartaniuk.
A dolgozók túlnyomó többségét tevő ipari és mezőgazdasági munkásoknál hosszú időn át kirívóan hiányzott nemcsak a megállapodás önkéntessége, hanem az ellenszolgáltatás, a munkabér igazságos mértéke is. Az ő esetükben a termelési eszközök tulajdonosai szabadon érvényesíthették akaratukat, úgyhogy ezek a dolgozók valójában nem munkaszerződést kötöttek, hanem a tőke egyoldalú diktátumát szenvedték el. Annak az egyénnek ugyanis, aki megélhetésében egyedül munkájára van utalva, védelem hiányában nem marad más választás, mint vagy elfogadja a munkaadó ajánlatát, vagy rászánja magát az éhenhalásra. Így alakultak ki a múlt század elején és annak közepe táján azok az embertelen munkaviszonyok, amelyek egyfelől az államhatalmat kényszerítették beavatkozásra, másfelől a fizikai dolgozókat késztették önsegélyük szervezésére.
Kétségtelen, hogy már az önkéntességen és kétoldalúságon nyugvó munkaszerződések egyoldalú parancsra váltása is, amit a kapitalizmus ún. liberális korszaka hozott magával, mélyen sérti a természetjogot, következésképpen a munkáról való keresztény tanítást is. Még inkább sértette azonban a munkának az az értékelése, amely ezekben a diktátumokban kifejezésre jutott. Ezek szerint ugyanis a munka is puszta árunak számított, amelyet adtak és vettek a „munkapiacon”, annak árát is tehát, miként a búzáét és a tégláét, a kereslet és a kínálat aránya határozták meg. Márpedig a mi felfogásunk szerint, amely az ember személy voltából indul ki, a munka sohasem minősülhet árunak. A munka kötelesség és jog, amely az emberhez méltó élet feltétele és eszköze. Nem a munkát kell tehát értékelni „árualapon”, hanem még a csereszerződésben is a munkaterméket kell akként értékelni, hogy árából kiteljék a munka kellő javadalmazása. Másként kifejezve: nem a munkának kell szolgálnia a tőkét, de éppen ellenkezőleg, a tőkének kell szolgálnia a munkát. A munkaszerződést így nem is tekinthetjük azonos természetűnek a többi szerződéssel. Mert bár megkívánjuk a kicserélt szolgáltatásoknak – a munkás és a munkaadó szolgáltatásainak – lehető egyenlőségét, a munkáért járó ellenszolgáltatásnak van alsó határa, a viszonylag igazságos munkabér, amelynél alább semmiképp sem szállhat. Viszonylag igazságos munkabér pedig akkor, ha – mint még bővebben ki fogjuk fejteni – abból a munkás önmagát és normális létszámú családját az adott társadalmi viszonyokhoz mérten tisztességesen fenn tudja tartani. Éppen ezért a természetjog szempontjából nincs is joga elfogadni olyan bért, amely ezt a színvonalat meg nem üti.
Tárgyilagosan senki sem tagadhatja, hogy az a szociálpolitika, amelyre a liberális kapitalizmus ártalmai, nagy gondolkodók, főleg keresztény gondolkodók ösztönzései, elsősorban pedig az erősödő munkásmozgalmak nyomása az államokat kényszerítette, a múltszázad közepe óta sok dicséretes intézkedést foganatosított a dolgozók javára a munkaszerződés területén is. Munkaidő, munkabér, egészségügyi és védelmi berendezések tekintetében megállapították és folyvást emelték azokat a legkisebb követelményeket, amelyeken a munkaadóknak nem lett volna szabad túltenniük magukat. A legnagyobb vívmánynak mégis a kollektív munkaszerződés intézményét ismerhetjük fel, amelyet a szakszervezetek áldozatos küzdelmekkel harcoltak ki a kisebb-nagyobb részében szervezetlen munkásság egész javára. Valójában csak a kollektív szerződés szüntette meg, ahol hatályossá tudott válni, a munkaadó akaratérvényesítésének egyoldalúságát és közömbösítette azoknak a munkanélkülieknek lefelé irányuló versenyét, akik a kapitalizmushoz szervesen hozzátartozó ún. ipari tartaléksereget alkották.
A munkaszerződés ebben az esetben is csereszerződés marad, amelyben a munkás a maga munkájának gazdasági hasznát előre eladja a számára kifizetett bérért. Alárendeltségi helyzete is nem szűnik meg a termelési eszközök tulajdonosával szemben, sőt, ha a tulajdonos az állam, az egyes munkavállalók alárendeltsége sok más okból kifolyóan még fokozódhatik így. (Ezt „tökélyig” fokozta a bolsevizmus). Ahhoz, hogy a valóságot a keresztény tanításhoz közelíthessük, a munkaszerződést nem hagyhatjuk meg csereszerződésnek, hanem egy egészen újfajta szerződéssé kell azt fejlesztenünk, azzá a szerződéssé, amelyet legalkalmasabban „társasági szerződés”-nek nevezhetünk. Lényege ennek az, hogy a munkások, illetve munkások csoportjai, az egyenlőség alapján társulnak a termelési eszközök tulajdonosával, aki lehet természetesen az állam is, valamely termék létrehozása céljából, a társulásban előlegként biztosítják a munkások igazságos munkabérét, majd a termelésbe fektetett tőke folyó és felújítási költségeinek levonásával a fennmaradó nyereséget meghatározott kulcs szerint megosztják a munkások és a termelési eszközök tulajdonosai között. Ez még nem az az eszményi megoldás, mely a nagyipari termelésben a termelési eszközöket is a munkavállaló tulajdonába adja, de azzal párhuzamosan futhat, s részben még maga is eszmény, vagyis gazdaságpolitikai és szociálpolitikai irányelv, mert ahhoz, hogy általánosan érvényesülhessen, szükséges, hogy a termelés az egyes termelési ágakban hosszabb időre ráfizetéssel sohase járjon. Meg kell találni tehát, a szükségletfedező gazdálkodásnak azt a formáját és keretét, amely mentes a válságoktól.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra