2005. augusztus 01. hétfő 21:28
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
14. rész
XXXV A MUNKASZABADSÁG ÉS A MUNKÁS SZABADSÁGA
Kevés fogalommal éltek vissza annyit a közelmúlt időkben, mint a munka szabadságával. Az uralkodó politika hangadói rendszerint akkor hivatkoztak rá, amikor érdekeikkel ellentétbe került a szakszervezeti tevékenység, s a munkaszabadság szólamát kizárólag abban az értelemben népszerűsítették, mintha a munkavállalókat fel kellene szabadítani a szakszervezet „zsarnoksága” alól. A munkaszabadság számukra és hírverésükben azt jelentette, hogy bárkinek jogában áll a szakszervezet által megállapított feltételeknél rosszabb feltételek mellett is munkát vállalni, és ott is munkába állni, ahol ezt a szakszervezet tilalmazza. Már pedig ez nyilvánvaló képtelenség.
A szakszervezkedés jóga, mint legutóbb kifejtettük, a társadalomnak azokat a tagjait, akik, megélhetésükben munkájukra vannak utalva, a természetjog alapján illeti meg. Nélküle ugyanis, amíg irányukban egyoldalú önkény érvényesülhet, sem az igazságos munkabért, sem az igazságos munkafeltételeket meg nem szerezhetnék, s még kevésbé érhetnék el az olyan kívánatos változásokat, amilyen pl. a munkaszerződések csereszerződésből társasági szerződéssé alakítása. Minthogy pedig mindezek az igények a természetjogban gyökereznek, kétségtelen, hogy ebben a tekintetben a szakszervezet létezési joga és működési szabadsága is természetjog jellegével bír. Ennek viszont szoros következményei vannak.
Tudjuk jól: a szakszervezet a maga feladatait lényegében és előfeltevésként csak azzal szolgálhatja, hogy korlátozza, és szükség esetén meg is szünteti a munkakínálatot. Azok a munkások tehát, szellemi vagy fizikai dolgozók, akik a szakszervezet által megállapított feltételeknél rosszabb feltételek mellett, vagy a szakszervezet tilalma ellenére is hajlandók lennének munkát vállalni, a szakszervezet létezésének okát és működésének hatályos voltát tennék kérdésessé, vagyis ellenségként kerülnének szembe magával a természetjoggal. Függetlenül attól, hogy bent vannak-e, vagy kívül állanak-e a szakszervezeten. Ebből adódott a múltban az a némelyektől furcsállt helyzet, hogy éppen a munkások szervezete tagadta meg azt a „munkaszabadságot”, amelyet az uralkodó társadalmi réteg felől a munkásoknak ajánlottak. Könnyű belátnunk, hogy csak látszólagos volt az ellentmondás, mert a tagadáson keresztül valóban a szakszervezet és egyedül a szakszervezet küzdött a munka jogáért, hozzá elsősorban éppen azoknak a munkavállalóknak érdekében, akiket munkavállalási szabadságukban minden eszközzel, akár megfélemlítéssel, vagy fizikai erővel is gátolni igyekezett.
Hogy mennyire így volt, mutatja a népek életében tényleg érvényesülő jognak, a pozitív jognak fejlődése is, amire már természetesen kihatott a munkásság politikai befolyásának növekvése. Nem is kell ismertetnünk itt a kultúrvilág szindikális jogalkotásának minden fordulatát és érdekességét, Elég, ha megemlítjük, hogy határainktól nyugatra, már a két világháború között, egymás után mondották ki a törvényhozások, hogy a munkakínálat megszüntetését, a sztrájkot csak a szakszervezet határozhatja el. Minthogy pedig ebben az esetben magánjogilag és részben büntetőjogilag is a szakszervezetet nyilvánították felelősnek a sztrájk menetéért, mindjárt megterhelték a munkavállalókat is perelhető kötelezettségekkel a szakszervezet irányában. Az esetleges sztrájktörőket pl. megbírságolhatja, és bíróság elé állíthatja a szakszervezet. Elismerték a szakszervezetnek azt a jogát is, hogy – védekezésül a nem szervezett munkavállalók versenye ellen – szerződésileg ún. zárt üzemeket köthet ki, amin azt kell érteni, hogy az illető Üzemben csak a megnevezett szakszervezetekhez tartozó munkavállalók dolgozhatnak, olyanok tehát, akik alárendelték magukat a szakszervezeti fegyelemnek.
Mi más ez, mint törvényes elejtése a rosszul felfogott, vagy szándékosan félremagyarázott „munkaszabadságnak”, amit a kapitalizmus vérmesebb szószólói, hirdettek? Munkaszabadság az ő értelmezésükben egyszerűen nincs. Aminek lennie kell: minden körülmények között a munkanem, és elvileg a munkahely megválasztásának szabadsága.
Merülnek fel azonban nehézségek is, amelyeket meg kell oldanunk. A legnagyobb nehézség abból származik, hogy a szakszervezet nemcsak gazdasági, hanem szükségszerűen politikai alakulat is, hiszen a munka ügyeiben is, végső fokon, egy politikai alapon szervezett testület, pl. a parlament határoz. Már most, ha a szakszervezet vezetői nem gazdasági indokoltságból, hanem politikai célokból rendelik el a munka szüneteltetését vagy beszüntetését tüntetés, tüntető sztrájk és politikai sztrájk esetén – akkor ez az alkalmazkodás a munkavállalók részéről már nem annyira kézenfekvő kötelesség. Annak megítélése, hogy kötelessége vagy sem, a természetjog és pozitív jog szempontjából sem valami egyszerű. Bizonyos mindenesetre annyi, hogy minél távolabbi kapcsolatban áll a megmozdulás célja a munka érdekeinek képviselésével, annál gyengébbé válik a szakszervezet fegyelmezőjoga, abban az esetben pedig egyenesen jogsértésbe esik a szakszervezet, ha tagját arra kényszeríti, hogy olyan megnyilatkozásban vegyen részt, amelynek tartalmát a tag a maga lelkiismereti és politikai szabadságába ütközőnek ismerte fel.
Az eddig mondottakból következik, hogy nekünk, akik az emberi személyt s annak jogait állítjuk ideológiánk és politikánk tengelyébe, a szakszervezet kiépülésével kapcsolatban nem a munka szabadságát, hanem a munkás szabadságát kell problémának tekintenünk. És pedig annál inkább, minél átfogóbbá és egységesebbé válik körülöttünk a szakszervezkedés.
A demokráciát forma szerint is meg kell tartani demokráciának, vagyis, mint az összes többi intézményekben, a szakszervezetben is épségben kell működnie a demokrácia mechanizmusának. Utóbbinak ismertető jegyei: a tisztségekre jelölés szabadsága, a titkos szavazással való választás, a vita szabadsága, fontos kérdésekben titkos szavazás, a többségi akarat érvényesülése. Emellett még az szükséges, hogy minden határozaton felülállóan sérthetetlennek ismerjék el az ember személyiségi jogait.
Többirányú szakszervezkedés sohasem válik a dolgozók javára. Nem az egészség jele, mindig a betegségé, sohasem eszmény, csak szükségmegoldás. Szüksége viszont azon múlik, hogy milyen mértékben biztosítja az egységes szervezet a munkavállalók jogos szabadságát.
Nemrégiben a szakszervezkedés jogára vonatkozó fejtegetéseinket ebben a tételben foglaltuk össze: Minthogy az igazságos munkabér és az igazságos munkafeltételek természetjogként járnak ki minden dolgozónak, nyilvánvaló, hogy a szakszervezkedés joga is, mint a mondott természet-jogi igények egyedül tényleges biztosítéka, ugyancsak a természetjog alapján illetik meg a dolgozókat. Úgyis fogalmazhatjuk most ezt a tételt, hogy az a csoportosulás, amelyet szakszervezetnek nevezünk, a csoportosulás jogosnak felismert céljából meríti a maga létezésének és működésének jogát. S ha idáig eljutottunk, akkor nem nehéz belátnunk, hogy a tétel nemcsak a szakszervezetre, hanem minden más csoportosulásra is áll.
Az embert, mint tudjuk, nem szabad csupán állati lénynek tekintenünk. (Annakidején kimutattuk, hogy még a hitetlenek számára, saját jól felfogott érdekükben sem ajánlatos, hogy a magasabb rangról leköszönjenek.) Az embert egyben személynek is kell felfognunk, akinek elhelyezkedését a természet rendjében éppen ez a vonása határozza meg. Ez esetben ugyanis nem a puszta állati létezésnek, hanem a személyhez méltó életnek a joga illeti meg az embert. Személyhez viszont csak akkor méltó az élet, ha az egyén a maga sorsát szabadon és annak a felelősségnek a tudatában alakíthatja, amellyel a maga emberi rendeltetésének betöltése iránt tartozik. Ebből a tételből erednek a személyiségi jogok s belőlük visszaható módon a társadalmi szervezet akként formálásának követelménye, hogy abban a személyiségi jogok valósággal érvényesíthetők legyenek.
Ha még most visszagondolunk az emberi faj megjelenésének elképzelt vagy történeti emlékekből megszerkeszthető legkezdetibb korára, meg kell állapítanunk, hogy egyedül a létfenntartás is megkövetelte, hogy az egyén más egyénekkel összefogjon. Kultúra, vagyis a természeti erők fokozatos alávetése és hasznosítása is csak azáltal vált lehetségessé, hogy az emberek társultak egymással. Társulás a kelléke a személyiségi jogok érvényesülésének is, hiszen a jog már formailag sem léphet elő természetjogból pozitív joggá, csakis a társultság állapotában. A jog ugyanis, eltérően az erkölcstől, mindig kétoldalú viszonyt rögzít: amit én megtehetek, azt mások legalább is törni kötelesek, vagy amit én valakitől igényelhetek, azt ő teljesíteni tartozik. Mindebből nyilvánvaló, hogy a társulás joga, mint az ember létezési jogának, az emberi kultúra kibontakozásának és a személyiségi jogok hatályosságának feltétele és biztosítéka, ugyancsak a természetjog alapján illeti meg az embert.
A társulásnak vannak formái, amelyek az ember számára feltétlenül, mondhatni: élettanilag szükségesek. Ilyen alakulat mindenesetre a család, a község, az állam. Ezek irányában, minthogy oda akaratán kívül egyszerűen beleszületik az egyén, egészen a közelmúltig fel sem vetődött a társulás joga. Mert ha gondolkodásunkban a jog előbb is van, mint a jogsértés, – csak azt lehet bántani, ami már létezik s a valóságban rendszerint a jogsértés az, ami tudatossá teszi a jogot. Így amióta szokássá vált, hogy államok kitaszítják kebelükből, vagyis megfosztják állampolgárságuktól egyes tagjaikat, a társulás joga ebben a vonatkozásban is felszínre került s mintegy igazolásul a természetjogi megalapozottságnak, a nemzetközi jog igyekszik most azt hatályossá emelni: államok fölötti szervet állít a „hontalanok” fölé, megalkotva így lényegileg az államon kívüliek államát.
Világos azonban, hogy nem az ilyen élettanilag szükséges, biológiai jellegű társas alakulatokhoz való kapcsoltság jogát tartjuk szem előtt, amikor a társulás jogát alapvető szabadságjognak nyilvánítjuk. Ám éppen azért, mert ezek az alakulatok az emberi akarattól s minden igénytől és jogtól függetlenül is megvannak, mégis miattuk fontos és elengedhetetlen, hogy mellettük, az ember akaratából, az igények és jogok jegyében szabadon jöhessenek létre csoportosulások.
Abból kell kiindulnunk, hogy a kényszerű társas alakulatok létezésüket illetően ugyan időtlen adottságok, konkrét tartalmukban azonban nagyon is időbeli adottságok. Ember pl. nem képzelhető család nélkül, sem most, sem a múltban, de amíg Kiss István családja csupa rendes emberből, Nagy Józsefé csupa csirkefogóból állhat. S ugyanígy vagyunk a községekkel, vagy az állammal s azok vezetőivel is. Minthogy tehát ezek az alakulatok csak létezésükben időtlenek, konkrét tartalmukban viszont folyton változnak, ennek a változásnak milyensége és iránya már függ az alakulat tagjainak felfogásától és elhatározásaitól. Hogy példát említsünk, egy nép anyagi életszínvonalának foka – a szociológia mai állása szerint – függ az általa lakott terület természeti kincseitől és viszonyától, függ azoktól a találmányoktól, amelyek révén a nép e természeti kincseket és viszonyokat hasznosítani tudja, s függ végül a gazdasági rendszertől, amely a termelést és a javak elosztását szabályozza. E három tényező közül a természeti kincsek és viszonyok egyszerű adottságok, amelyeken a nép nem változtathat, a találmányokat, ha eszméjük már egyáltalán felmerült, szorgalmazhatja ugyan, de határidőre meg nem rendelheti; a gazdasági rendszer milyensége viszont, kimagasló módon, a nép akaratán és választásán múlik.
Tagadhatatlan tény, hogy minél előbbre halad a kultúra, annál függetlenebbé válik az emberiség a természeti környezettől és annál fontosabb lesz sorsunk meghatározásában a társadalmi szervezés. Minthogy pedig a szervezés menetét, módját, célját és részletcéljait illetően különböző felfogások lehetségesek, minél magasabbra jut a kultúra, annál inkább megköveteli az emberi személy szabadsága és felelőssége, hogy mindazok, akik a mondott kérdésben azonosan vélekednek, egymással társulhassanak, s most már együttesen küzdhessenek elképzeléseik megvalósításáért. S az embernek éppen ezt a természetjogon alapuló igényét értjük a társulás jogán. Az igénynek megfelelően a másik oldalon a közhatalomra az a kötelezettség hárul, hogy legalább is ne gátolja sem a társulást, sem a társulások tevékenységét, amit úgy is kifejezhetünk, hogy az állam az állampolgárok egyik alapvető jogaként minden irányban egyenlőképpen köteles biztosítani a gyülekezés és egyesülés szabadságát.
Magától értetődik azonban, hogy a gyülekezés és egyesülés „minden irányban” való szabadsága semmiképp sem jelentheti annak megengedett voltát, hogy csoportok az emberi személy jogai ellen fordulhassanak. Az államnak tehát, mint a közjó őrének, éberen kell ügyelnie arra, hogy területén a társulás jogaival jogsértések elkövetésére vissza ne élhessenek. Nem ismerhetjük el pl. a társulás jogát olyan célzattal, hogy – akár a politikai többség elnyerésétől függően is - másokat életüktől vagy jogos tulajdonuktól megfosszanak, faji, vallási vagy származási megkülönböztetés alapján hátrányokkal sújtsanak, a tanításnak és tanulásnak vagy a foglalkozás megválasztásának lehetőségétől elüssenek, a nemzetet akarata nyilvánításában megakadályozzák, vagy akaratát meghamisítsák. Az államnak tehát kötelessége, hogy minden ilyen visszaélésnek általánosságban is – a gyűlések ellenőrzése, az egyesületi alapszabályok felülvizsgálása stb. után – szükség esetén hatalmi eszközökkel is elejét vegye. Ugyanakkor azonban maga az állam is tartozik ebbeli tevékenységét arra a legkisebb mértékre korlátozni, amelyet az emberi jogok megvédése, még éppen követel. Ha azonban túlmegy, akkor már sérti a társulás jogát, és csak a sértés terjedelmén és szokványosságán múlik, hogy mennyire szűnik meg az állam jogállam lenni.
Nagy nehézség persze, hogy különösen a társulás jogának megsértésére az állam már természeténél fogva is, fölöttébb hajlamos. Bármilyen magasztos elméleteknek hódolunk ugyanis végeredményben és gyakorlatilag mindig egy keskeny réteg az, amely az impériumot ténylegesen birtokolja, vannak tehát kisebb-nagyobb mennyiségben a közjótól elvonatkozó külön érdekek is, amelyeknek az állam időről időre képviselőjévé válik. Ez nem vád az állam, még kevésbé az államhatalom kezelői ellen. Egyszerűen tény, amellyel a gondolkodónak számot kell vetnie. Amit tennünk lehet, az, hogy keressük a bekövetkező és a feltételezhető ütközések emberileg biztosítható legkielégítőbb megoldását. S ez nyilván az, hogy a társulás jogát is bírói védelem alá helyezzük. Ha komolyan vesszük az emberi személy jogait – s mi, a perszonalizmus politikai hirdetői, komolyan vesszük – akkor oda kell hatnunk, hogy a társulási jog minden sérelmét vagy vélt sérelmét – gyűléstilalom, egyesületi alapszabályok jóvá nem hagyása; egyesületek feloszlatása stb. – az érdekeltek végső fokon döntés végett független bíróság elé vihessék.
Nincs egy sem az ember akaratán nyugvó társulások között, amely az egyén és a közösség számára ekkora jelentőséggel bírna, mint a politikai párt. Tudjuk jól, hogy ha magát a társadalomban való élést természeti és időtlen adottságoknak is kell tekinteni, amelyen nem változtathatunk, a formák és keretek, amelyekben együttes életünk folyik, már időhöz kötött, és konkrét tartalmak, amelyeket mi, emberek határozunk meg. Szükségszerű így, hogy rendező erők épüljenek bele a társadalomba. Ezeknek a rendező erőknek intézményes összekapcsolódása hozza létre az ún. politikai alakulatokat, legmagasabb fokon az államot. Minthogy ezeknek a politikai alakulatoknak mindannyian alá vagyunk vetve, nem közömbös számunkra, hogy vezetőik miként kezelik a közösségi ügyeket, és milyen jövőt készítenek elő. Mindezeket illetően nekünk, az egyeseknek is vannak elképzeléseink, amelyeket szeretnénk valóra váltani, erre viszont csak akkor nyílhatik módunk, ha véleményeinkhez meg tudjuk szerezni mások csatlakozását is; így születik meg a politikai program s így a politikai párt.
Mindezeket már annak idején, bevezető előadásainkban, részletesen ki is fejtettük. Most azonban fel kell vetnünk a kérdést: vajon csak a mindenkori politikai hatalmasságok engedményeként, vagy természetjog alapján alapíthat politikai pártot az ember, tartozhatik ahhoz és lehet tevékeny benne? Válaszunk nem kétséges, hiszen a politikai párt csak egyik faja a lehetséges társulásoknak, a társulás jogát pedig, mint legutóbb volt szó róla, a természetjogra visszük vissza. Mihelyt az embert nemcsak állati lénynek, egyszerű természeti jelenségnek, hanem értelmes és a maga felelősségét érző lénynek, vagyis személynek fogjuk fel, ez az álláspont az egyedüli helyes és ésszerű. Az a jog tehát, amelyet a pártalkotás jogának nevezünk, nem az államhatalomtól ered, hanem ugyanabból a forrásból, amelynek az állam is köszönheti a létét: az emberi természetből. Következik ebből, hogy az államhatalom megsérti az emberi alapjogokat, ha tiltja a területén politikai pártok keletkezését és működését, sőt, szembe kerül ezekkel az alapjogokkal akkor is, ha mindezt csupán a maga részéről juttatott, és bármikor visszavonható engedménynek tekinti. Joga és kötelessége viszont az államhatalomnak a politikai pártok irányában is, hogy felügyeletet és ellenőrzést gyakoroljon, csak ne legyen ennek a felügyeletnek és ellenőrzésnek nagyobb terjedelme, mint általánosan a társulásokkal kapcsolatban. Nem szabad nevezetesen az államhatalomnak olyan pártokat tűrnie, amelyek a hatalom átvétele esetén csorbítanák, vagy törölnék az emberi személy szabadságjogainak bármelyikét. Az ilyen pártok ugyanis éppen azt veszik tagadásba, ami minden politikai párt létezését megalapozza, tehát jogtalan alakulatok akkor is, ha forma szerint a jogosság látszatával bírnak. Ha az államhatalom az ilyen pártot feloszlatja, voltaképp csak következményeit vonja le annak a jogi helyzetnek, amelyet maga a párt teremtett. Hogy egy példával megvilágítsuk: nem ismerhető el politikai pártnak az olyan párt, amely a hatalom megszervezése után megfosztaná az állam alattvalóit a politikai véleménynyilvánítás szabadságától, és diktatúrát vezetne be. Mert jogot biztosítani a jogtalanságra fogalmi képtelenség. Persze, amilyen világos tétel ez az elméletben, annyira elhomályosulhat a valóságban, ahol az államhatalom gyakorlói maguk is függvényei egy vagy több politikai pártnak. Éppen ezért kell megkívánnunk, ha a demokráciát helyesen akarjuk értelmezni, hogy akárcsak a többi társulások esetében, a politikai pártok alakításának és működésének megengedett, vagy meg nem engedett voltáról is végső fokon bíróság ítélkezzék, amely független a kormánytól és minden politikai párttól.
Hivatkoztunk legutóbb már arra, hogy minél előbbre halad a kultúra, annál kevésbé hat kényszerítően az emberre a természeti környezet, annál nagyobb fontosságot nyer sorsának meghatározásában a társadalmi szervezés. Ebből következik, hogy a politikai pártok jelentősége korunkban folyton növekszik. Mind nagyobb hangsúlyt kell kapnia így az egyén ama természetes jogának is, hogy belátása szerint foglalhasson állást egyik vagy másik párt mellett, s rajta keresztül hatályosan részt vehessen a közakarat kialakításában. Ez az egyén számára nemcsak jog, hanem kötelesség is, hiszen ha távol tartja magát a közélettől, akkor olyanoknak uralmát segíti elő, akiktől éppenséggel nem várhatja a saját megítélése szerinti helyes vezetést. Erre utalt már XIII. Leó pápa is, amikor „Immortale Dei” kezdetű körlevelében kárhoztatta a katolikus politikai passzivitást.
A társadalmi fejlődésnek imént vázolt egységes menetével sem tudnók összeegyeztetni az ún. egypárt-rendszert, amikor is az államhatalom egyetlen politikai pártot tűr meg a maga területén. De ettől eltekintve is csupán egy pártnak az engedélyezése egyértelmű a véleménynyilvánítás szabadságának, a társulás és a pártalkotás jogának teljes tagadásával. Egyetlen politikai párt ugyanis fogalmi lehetetlenség, hiszen a „párt” fogalma éppen azt tételezi fel, hogy a társadalom tagjai a közügyek intézése felől különbözőképpen vélekedhetnek. Ha kizárják ennek a lehetőségét – már pedig az egypárt-rendszer ezzel a következménnyel jár – akkor az engedélyezett egyetlen párt meg is szűnik politikai párt lenni, és politikai szektává változik, mindazokkal a vonásokkal, amelyek a szekták sajátosságai. Szabadon vitatható és alakítható politikai program helyébe politikai hitvallás lép, amely dogmatikus és így lényeges pontjaiban sem nem vitatható, sem nem alakítható; innen a türelmetlenség minden ellenvéleménnyel szemben, akár a párton belül, akár azon kívül merül fel. Az egypárt-rendszer így tulajdonképpen a diktatúrának más szóval való megjelölése, híd a totális állam felé.
Nem hallgathatunk persze annak a másik végletnek ártalmasságáról sem, amikor túl sok a párt, és túlságosan elaprózódott pártok állnak elő. Ebben az esetben ugyanis könnyen háttérbe szorul a nagy és átfogó érdekek szolgálata. Helyébe, a közjó rovására, kicsinyes csoportérdekek tülekedése kerül. Ennek ellenszere azonban semmiképp sem a pártoskodással gyanúsítható kormány, vagy a féltékenységgel vádolható törvényhozó testület tiltó beavatkozása, hanem a nagy pártok felvilágosító munkája és a nép politikai érettségének fokozása.
Mondanunk sem kell talán, hogy aki az ember személy-voltából folyónak ismerte fel a pártalkotás jogát, nem oszthatja azt a nézetet, hogy a jogot megszüntethetnék a társadalmi szerkezet változásai. Nem teheti magáévá tehát azt a - marxista oldalról képviselt - álláspontot sem, hogy szabadság több párt részére csak olyan társadalomban lehetséges, ahol ellentétes értékű társadalmi osztályok vannak, vagy másként formulázva, hogy az osztálynélküli társadalomnak be kell érnie, és be is érheti egyetlen politikai párttal. Nem fogadhatja el azért, mert az osztálytagozódás és a párttagozódás nem megfelelői egymásnak. Az osztálytagozódás ugyanis a mai közhasználatú értelmezésben csupán történeti, tehát időhöz kötött, múló jelenség, a párttagozódás viszont a politikai véleménynyilvánítás társadalmi kifejeződése, és mint ilyen, egyik időtlen formája az emberek együttes életének. Nem kétséges, hogy miután a parlamenti demokrácia terjedése egybeesett a kapitalizmus kibontakozásával, a politikai pártok egy része valóban a külön osztályérdekek képviseletére alakult, de az sem vitás, hogy mindenhol keletkeztek pártok nemzetiségi, világnézeti, vallási alapon és egyáltalán a külpolitikai vagy belpolitikai kérdések legcélszerűbb megoldásáról vallott nézetek alapján. Azoknak tehát, akik meg akarják őrizni az emberi személy szabadságát, még az osztálynélküli társadalomban is ragaszkodniuk kell a pártalkotás jogához. Egyébként is a kultúrember, az emberséges ember, nemcsak elviseli az ellentmondást, hanem tudatában is van az ellentmondás szükségességének, s a maga érzületéből mások érzületének őszinteségére is következtet.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra