2005. augusztus 03. szerda 22:07

A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását

A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

16. rész

 

XLI. A KÖZJÓ

Ha az embert személynek ismertük el, akit ebből a minőségéből folyóan jogok, ún. emberi alapjogok illetnék meg, akkor szükségszerűen adódik az a követelmény, hogy a társadalom tegye lehetővé, és mozdítsa elő ezeknek a jogoknak érvényesülését. Szorosan kapcsolódik ez ahhoz az igazsághoz, hogy mihelyt az embert személynek tekintjük, a társadalom létezésének értelmét másban, mint az emberi személy szolgálásában, nem foghatjuk fel. Meg kell kívánnunk tehát a társadalomtól, hogy nyújtsa mindazt a segítséget, s alakítsa ki mindazokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a társadalom minden tagja elérhesse földi boldogságát. Ez a segítség, és ezeknek a feltételeknek összessége az, amit közjónak nevezünk, s ilyen értelemben célja a társadalomnak a közjó. Azt, hogy a társadalomnak, kiváltképpen a legmagasabb társas alakulatnak, az államnak a „közjó”-t kell munkálnia, minden politikai ideológia vallja. Énnek ellenére azonban, vagy éppen ezért, kevés olyan fogalmat találunk, amelyhez annyi tévedés tapadna, mint ehhez.

Hogy kiindulási pontunknál maradjunk, a közjó jelenti mindenekelőtt azt a segítséget, amelyet az egyéneknek és a kisebb közösségeknek, pl. a családnak a társadalmi együttműködésből kell kapniuk, hogy életfeladatukat teljesíthessék. Mert hiszen, ha a társadalom az egymásra utalt emberek együttese, akkor célja csak az a segítségnyújtás lehet, amelyre tagjai valamennyien rászorulnak, hogy erőiket és képességeiket teljesen kifejleszthessék, és így életfeladataiknak eleget tehessenek. Jelenti azután a közjó azoknak a feltételeknek az összességét, amelyek egyáltalán lehetővé teszik a feladatok teljesítését. Ilyen feltételek, hogy csak néhány fontosabbat említsünk: a jogrend és annak intézményei, a közigazgatás, a közoktatás, közlekedés, szociálpolitika, közegészségügyi szolgálat, népgondozás, az állam szabadsága s az annak biztosítására rendelt intézmények, mint a hadsereg.

Az eddigiekből máris kitűnik, hogy a közjó nem azonos mindannak puszta összesítésével, ami az egyének számára külön-külön jó; a közjó túlemelkedik ezen, s önmagában is létezik. Éppúgy, mint maga a társadalom is, amely, mint tudjuk, csak tagjain, az egyes embereken keresztül jelenik meg előttünk, mégis létezik. A közjó, mint egyének felett létező, a legszembetűnőbben az egyéni teljesítmények hatékonyságának fokozódásában nyilatkozik meg. Hogy pl. a gazdasági kultúra, vagyis a nép élet- és kultúrszükségleteinek mind tökéletesebb fedezése az egyének munkafelosztásos együttműködése nélkül lehetetlenné válnék, bizonyítani sem kell. A munkafelosztásos gazdaság munkaeredményei sokszorosát teszik annak, mint amennyire az elszigetelten, kizárólag magukban dolgozó egyének munkaeredményeinek összeadásával jutnánk. Vagy a jogrend pl., amely minden egyén számára alapvetően jó, a társadalom nélkül el sem képzelhető. Így kell tehát értenünk azt, hogy a közjónak az egyéni jótól független létezése van. Viszont megragadni és megmérni a közjót, csak úgy tudjuk, hogy utána nézünk, mi jut belőle külön-külön a társadalom összes tagjainak. A bölcselet nyelvén úgy mondanók, hogy a közjó anyagszerű valósággal csak a társadalom összes tagjainak egyéni javában bír.

Ha a most előadottakból sikerült megértenünk, akkor könnyű belátnunk, hogy az egyéni jó és a közjó egymáshoz van rendelve. Csak a közjó rendezett volta és egysége adhatja meg a társadalom tagjainak az egyéni jó teljes mértékét, a közjó viszont nem válhatik valósággá másutt, mint a társadalom tagjainak egyéni javában. Ez pedig politikai szempontból is döntő fontosságú mozzanat. Mert azt jelenti, hogy a közjót a társadalom belső rendje, annak létezési oka és célja határozza meg, semmiképp sem érhetjük el tehát a belső rendtől eltérő, önkényesen választott célokkal.

Végzetes ferdülésnek kell így minősítenünk a totalitárius rendszereknek azt a felfogását, hogy azáltal képviselhetik és biztosíthatják a közjót, ha az egyének akaratát, törekvését és cselekedetét „azonosan ráirányítják” az államilag kitűzött célokra. Ez a felfogás a közjónak éppolyan félreismerésén nyugszik, mint amilyen az individualizmust jellemezte, amely a közjót az egyéni jó puszta összegezésének tette meg. A közjó ennél sokkal több, s a közjónak, mint társadalmi célnak fennállása az egyén fölötti társadalmi egészhez van kötve, viszont – s ezt hangoztatjuk a totalizmus felé – másutt, mint a társadalom tagjainak egyéni javában, sohasem valósulhat meg. Egy másik tévedése volt az individualizmusnak, hogy a közjót, mint a társadalmi feltételek összességét, csupán az egyéni érdekek összhangjában látta, holott e feltételeknek, mint már szóltunk róla, hatalmi beavatkozásokat, intézkedéseket és intézményeket is tartalmazniuk kell. Nem kevésbé hibás azonban a kollektivista nézet sem, amely a társadalom céljának az egyéni jóról való közvetlen gondoskodást nyilvánítja. Ebben az esetben ugyanis az egyén és a kisebb társulások java csupán egy része lenne a létezésre egyedül jogosult közjónak, és semmi más. Holott, ha az embert személynek valljuk, mint ahogy kell is vallanunk, akkor nyilvánvaló, hogy az embernek, mint értelmes és erkölcsi lénynek, elvehetetlenül kijár mind a cselekvés szabadsága, mind a belőle folyó felelősség, s a közjónak csak a segítséget és a feltételeket kell nyújtania. Vagyis a közjó, mint társadalmi cél, önérték is; az egyéni jóra vonatkoztatva csupán segítség, pótlás és kiegészítés. Az egyéni jó bele van rendelve a közjóba, de csak addig a fokig, amíg az egyén arra rászorul, mert amit az egyén saját erejéből is el tud végezni, azt elvégezni erkölcsi kötelessége is. A közjó tehát a mi felfogásunk szerint nem küszöbölheti ki sem a saját tevékenységét, sem a saját felelősségét. Ennek megfelelően most már pontosan meg is határozhatjuk a közjót: a társadalom részéről annak a segítségnek és mindazoknak a feltételeknek a nyújtása, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a társadalom minden tagja lehetőség szerint szabadon és önerejéből elérhesse igazi földi boldogságát.

A közjónak eszerint a társadalom minden tagjára ki kell hatnia, vagyis a közjóból egyéneknek és kisebb közösségeknek egyaránt részesülniük kell. Éspedig mennyiségileg attól függően, hogy ők maguk is mennyire járulnak hozzá teljesítményeikkel a közjó fenntartásához és gyarapításához. Ez az igazságosság parancsa. Az ún. szociális kérdés mindig e parancs végrehajtásának vagy végre nem hajtásának méretét tükrözi. Ebből a szempontból tehát a közjó nemcsak statikus létező, hanem dinamikus erő is. Ahol a társadalom vezetői ki akarnak térni a közjó helyes rendjének dinamikája elől, ahol ezt meg akarják kerülni, ott előbb-utóbb forradalomra kerül sor. Mert a jogrend ugyan egyik legfontosabb tartozéka a közjónak, de mint látjuk, maga is csak feltétel, éspedig feltétel ahhoz, hogy a javak helyes rendje megvalósulhasson. A tényleg érvényesülő jognak, a pozitív jognak is lépést kell tartania a társadalmi fejlődéssel.

A közjó a társadalom egészének a java, de csak a társadalom összes tagjainak egyéni javában valósulhat meg, vagyis a társadalom célja nem állhat meg függetlenül a tagok céljaitól. A közösség céljait, amelyeket a hatalom birtokosai megfogalmaznak, mindenkor a tagokra való kihatásuk alapján kell megítélni. Önmagában helyes cél lehet pl. az állam hatalmának fokozása, de el kellene utasítanunk, ha az a nép elszegényesedését hozná magával. A társadalom egész javának tartalmaznia kell az egyének javát a maguk összességében.

A társadalomnak természetesen nemcsak az egyének a tagjai, hanem az egyének társulásai, a kisebb közösségek is. Utóbbiak saját célokkal is bírnak, és saját javukat is keresik. A kisebb közösségek, mint pl. a család, megkívánják a közvetlen egymásra utaltak együttműködését azoknak a céloknak megvalósítása végett, amelyek létezésük okát szolgáltatják. E közösségek külön-java szintén oda van rendelve, de az ő tekintetükben is fennáll a tétel, hogy a társadalmi egésznek a java a tagok javán keresztül jelenti a közjót.

 

XLII. A KÖZJÓ TÖRVÉNYE

Az emberek együttes életében a közjó törvényének kell uralkodnia. Csupán a tétel leszögezésével azonban, bármilyen szépen hangozzék, nem sokra mennénk. Ahhoz, hogy politikai magatartásunkra gyümölcsözővé váljék, a közjó törvényét különböző vonatkozásokban kell szemügyre vennünk.

Első mozzanat az, hogy miután a közjó csak a társadalom tagjainak egyéni javában válhatik valósággá, a közjó nem számíthat soha öncélnak, hanem csak eszköznek az emberi személy szolgálatában. Minthogy pedig személy voltából kifolyóan az embert a természetes erkölcsi és jogi szabályok egész rendje veszi körül, a közjó sem képzelhető el e szabályok ellenére. A közjó törvénye csak egy része a természetjog és a természetes erkölcs rendjének, vagyis a közjóra hivatkozva sem lehet olyan intézkedést foganatosítani, amely ellentmondásban állna a természetjoggal, vagy a természetes erkölccsel. Ha ilyen intézkedések a közjó nevében mégis történnének, mint ahogy ősidők óta untalan adódnak, mindig a közjó ártalmára vannak, s az emberiség haladását vagy időnkénti visszaesését éppen a tőlük való szabadulás foka és üteme jelzi.

Ha azonban a közjó csak egy része is a természetjog és a természetes erkölcs rendjének, feltétlenül a legfőbb törvénye minden cselekedetnek, amely a társadalomra hat ki, vagy onnan indul ki. A közjó ugyanis a társadalom természetében megalapozott célja a társadalomnak, társadalmi vonatkozásban tehát ennél magasabb törvény nem is létezik. Viszont ahol a cél véget ér, ott megszűnik maga a közjó is, amelynek nevében kötelezni lehetne. A társadalomnak pl. semmiképp sem célja annak elhitetése velem, hogy a földön az élet valami ősiszapból magától rázódott elő, éppen ezért ezt a hiedelmet a közjó nevében sem erőszakolhatják rám, s még kevésbé fogadhatom el azt magamra kötelezőnek. A közjó tehát kettős értelemben legfőbb törvénye a társadalomnak. Egyrészt megparancsol bizonyos cselekedeteket, másrészt kijelöli azokat a korlátokat, amelyek között a parancs még jogosult. Ebben az értelemben mondotta XIII. Leó, hogy Isten után a közjó az állami közösség első és végső törvénye.

Sokszor hallani, hogy a közjó előbbre való az egyéni jónál. Így is van; az egyéni jót alá kell rendelnünk a közjónak, de – s innen a nehézségek – csak addig a mértékig, amíg az egyéni jót, mint a közjó részét foghatjuk fel.

A közjó erkölcsileg kötelező elsőbbsége abban gyökerezik, hogy miután az egyének, a maguk életfeladataiknak teljesítésében, rá vannak utalva a társadalom segítségére, csak a társadalmi egésznek a jóléte teszi lehetővé a tagok számára is a jólétet. Ebben a vonatkozásban tehát a közjó magasabb rendű az egyéni jónál, s így méltán elsőbbséget igényelhet vele szemben. A közjó azonban, mint tudjuk, nem független a társadalom tagjaitól, hiszen a társadalmi egésznek a java csak a társadalom összes tagjainak javában jelenhetik meg. Konkrét esetben tehát azt a kérdést, hogy mennyivel előbbre való a közjó az egyéni jónál, az értékeknek az a rangviszonya dönti el, amelyet az ember személyvolta határoz meg. Ha pl. a nemzeti jövedelemből túl sokat, és nem feltétlen kényszerűségből, von el az állam fegyverkezésre, belső és külső propagandára, s így messzemenően hátráltatja az egyének élet- és kultúr-szükségleteinek kielégítését. Vagy ha a kormányzat a társadalom tagjaitól személyes teljesítményeket kíván, elvonva őket a saját életfeladataik munkálásától, jóllehet anyagi szolgáltatásokkal is beérhetné, avagy bármilyen ürüggyel olyan ténykedéseket követelnek meg az egyénektől, amelyek sértik lelkiismeretüket, akkor bizony csak megtévesztés a közjó elsőbbségére való hivatkozás. Egyébként sem szabad elfeledni, hogy élő valóságuk, un, substanciális valóságuk csak az egyes embereknek van, nem pedig a társadalomnak, következésképén önértékkel és abszolút életcéllal is csak az egyének bírnak. Az a tétel tehát, hogy a közjó előbbre való az egyéni jónál, csak akkor érvényes, ha ugyanolyan értékrendű javakról van szó.

A közjónak az összes társadalmi tagok egyéni javára kell irányulnia. A közjó elsőbbsége így nemcsak minőségileg esik korlátozás alá, amiről az imént szóltunk, hanem mennyiségileg is. Az elsőbbség csak akkor áll fenn, ha az elérni kívánt cél a társadalmi tagok egyéni java a maguk összességében. Mert a közjó megszűnt valóban közjó lenni, ha kihatásában nem a tagok összességének javát mozdítja elő. Ennek a megállapításunknak megint két oldala van. Egyfelől azt jelenti, hogy a közjót, mint a társadalmi egésznek a javát, nem szabad a tagok javától függetlenül szemlélni, vagyis nem szabad az egyetemességnek javát a közjó valamely abszolútummá emelt részletének, pl. az állam hatalmi terjeszkedésének áldozatául dobni. Jelenti másfelől azt, hogy nem szabad egyes csoportok céljait az egyetemesség javának háttérbe szorításával azonosítani a „közjóval”. A közjó tartalma sohasem szűkülhet össze az állam, vagy egy társadalmi osztály javára. Mindig a tagok összességének kell lennie, akiknek javában az egésznek a közös java valósággá válik.

Az előbbiekből következik, hogy a közjó nem lehet semmiféle önkénynek a függvénye. A társadalomnak természettől adott célja az, hogy lehetővé tegye tagjai számára életfeladataik minél tökéletesebb teljesítését. Mindazok a célkitűzések tehát, amelyek ellene fordulnak a társadalom ilyen bennrejlő, világosan meghatározott céljának, sértenék a közjót. Ez történik, amikor egyes politikai ideológiák feltételezik, és hitvallásszerűen kinyilvánítják egyik-másik társas alakulatnak, vagy csoportnak – állam, nép, faj, osztály – az egyénektől független létezését, s ennek megfelelően a társadalom célját is az egyénektől elvonatkoztatva önállósítják. Ilyenkor ugyanis annak meghatározása, hogy mi a közjó, szükségszerűen azoknak az akaratán múlik, akik a hatalmat kezükben tartják. Akkor olyanok, akik a lelkiismereti szabadság sérelmeként váltig felháborgatják a római pápa csalatkozhatatlansági igényét a katolikus hit dolgaiban, noha ennek semmi köze sem hozzájuk, sem a lelkiismereti szabadsághoz, önmagukat szemrebbenés nélkül ruházzák fel a csalatkozhatatlanság igényével a társadalmi élet nagyon is vitatható dolgaiban, tényleges sérelmére nemcsak a lelkiismereti szabadságnak, de a puszta létezés jogának is. A közjó, ismételjük, nem függhet a hatalmasok kénye-kedvétől, annak tartalmát tárgyilag szabja meg a tagok java a társadalmi egészben.

A közjó törvényéből szigorú jogi kötelezettségek hárulnak a társadalom vezetőire éppúgy, mint annak tagjaira, mert mindenkor azt a magatartást kell tanúsítaniuk, amelyt a közjó követel tőlük. Ugyanez a törvény alapozza meg a hatalom gyakorlóinak azt a jogosultságát is, hogy törvények útján részleteiben előírják a közjó megvalósításához szükségeseket. E törvények a társadalom tagjait lelkiismeretben is kötelezik. Ilyen részletes szabályozásnak nemcsak azért van helye, mert maga a közjó törvénye még nem határozza meg pontosan az eszközöket, amelyeket latba kell vetni, hanem azért is, mert a társadalmi és az egyéni élet egyes értékköreinek egymással szemben való elhatárolása sok tekintetben a helyi és időbeli körülményektől függ. A hatalom gyakorlóinak kell pl. dönteniük arról, hogy a társadalmi egésznek a java adott pillanatban mennyire teszi szükségessé a társadalmi tagok szabadság jogainak, mondjuk a sajtó és véleménynyilvánítás, vagy az egyesülés jogának megszorítását. A hatalom gyakorlóit is köti a közjó törvénye, mert csak azt rendelhetik el kötelezően, amit a közjó tárgyi rendje kíván.

Nyilvánvaló végül, hogy az állam csak a legfontosabb kötelezettségeket foglalhatja törvénybe, azokat a kötelezettségeket, amelyek az alattvalókat a közjó irányában elengedhetetlenül terhelik. Maradnak így jócskán kötelezettségek, amelyek törvényileg nem írhatók elő, akár mert terjedelmük állandóan változik – mint pl. a gazdasági és kulturális helyzettől függően a szociális igazságosság parancsai –, akár mert a társadalmi cél elérésének szempontjából jelentőségük csekély. Ezek a kötelezettségek is nem kevésbé kötelezők, éspedig a természetjog alapján. Teljesítésük nélkül a társadalom békéje, előbb-utóbb, veszendőbe megy.

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra