2005. augusztus 04. csütörtök 23:17
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
17. rész
XLIII. TEKINTÉLY A TÁRSADALOMBAN
A társadalom, mint tudjuk, lényegében nem más, mint az emberek egymáshoz való viszonyának összessége. Ezek a viszonyok az egyének különböző csoportosulásaiban jelennek meg előttünk. Ha tehát a társadalom céljának a közjót ismerjük fel, nyilvánvaló, hogy a közjó csak abban a mértékben válnék valósággá, amely mértékben az emberi kapcsolatok és az ezeket kifejező társas alakulatok igazodnak a közjó törvényeihez. Az emberek sokaságát tehát tartósan rá kell irányítani azokra az erkölcsi, szellemi és anyagi javakra, amelyek a közjó tartozékát teszik. Minden társas alakulatban szükség van ügyrendező hatalomra, amely ennek a követelménynek érvényt szerez. Ezt a rendező hatalmat hívjuk tekintélynek.
Hogy a társadalom nem lehet meg ilyen rendező hatalom nélkül, könnyű belátnunk. Első helyen utalhatunk arra, hogy az emberi személyt megillető jogokat közelebbről is meg kell állapítani, és pozitív módon törvényekben is körül kell írni, mert csak így zárhatjuk ki e jogok nem ismerését, ami az emberek együttélésének helyes rendjét veszélyeztetné. Ez azonban még nem elegendő, mert a jogrend betartását is biztosítani kell, s annak sértéseit is meg kell akadályozni. További érv, hogy a közjó egy-egy részletkövetelményének megvalósítására különböző eszközök jöhetnek tekintetbe. Mivel és mi módon szüntessük meg például az esetleges munkanélküliséget? Indítsunk-e közmunkákat? Csökkentsük-e a munkanélküliséget, folyósítsunk-e munkanélküli segélyt? Ha az eszközök megválasztását az egyének szabad elhatározására bíznók, sohasem születhetnék meg az eszközök használatában az a rend, amelyet a társadalom tagjainak közös érdeke kíván. De ha az eszközök kiválasztása meg is történt, még mindig kérdéses, hogy a társadalmi közösségben külön-külön micsoda teljesítményt kell szolgáltatniuk az egyeseknek és az egész csoportoknak. Hogy előbbi példánknál maradjunk, mit vállaljon a kiadásokból az államkincstár, mekkora rendkívüli hozzájárulással terheljük meg a munkabéreket, vessünk-e ki külön adót az egyes csoportokra, mit fizessenek a munkáltatók? S mindezeknek a terheknek és feladatoknak a kiosztásában összhangba kell hozni az egyéni érdekeket és a közérdeket is. Szükség van tehát rendező hatalomra azért is, hogy meghatározza az eszközöket és a teljesítményeket. A közjó jegyében tartós egységgé csak ez fűzheti össze az emberek sokaságát.
Világos, hogy rendező hatalomnak annál inkább kell lennie egy-egy társas alakulatban, minél szükségesebb az ember számára az illető alakulat, vagyis minél jobban rászorul arra az egyén a maga életfeladatai teljesítésében. S e rendező hatalomnak annál kivihetőbb formában kell megnyilatkoznia, minél tökéletesebb a szóban forgó alakulat, vagyis minél inkább rendelkezik a közjó és a maga külön céljai munkájához kívánt összes eszközökkel. Mindkét szempontból tehát az állam az az alakulat, amely a legkevésbé nélkülözheti a tekintélyt.
A mondottakból nyilvánvaló, hogy a tekintély, mint rendező hatalom, lényegében nem más, mint jogosultság a kötelezésre. Így mint minden jog, a tekintély is az erkölcsi rendben gyökerezik. Ebből következik, hogy nem lehet soha korlátlan. Korlátozzák mindenek előtt az emberi személy jogai, amelyeken semmiféle hatalom sem teheti túl magát, feltéve, hogy igényt tart a jogszerűség jellegére. Korlátozza továbbá a közjó, mert hiszen annak szolgálatára van rendelve. Minthogy a közjó egységes, az ez idő szerint legmagasabb társas alakulatnak, az államnak a területén a rendező hatalomnak a tekintélyben is egységesnek kell lennie. Csak látszólag ellentmondás ez, hogy a társadalomban sokféle rendező erő működik, más pl. a családban, más a községben és megint más a szakszervezetben, mert a kötelezésre való jogosultságoknak mindezeket a különböző fokait úgy kell felfognunk, mint az egységes társadalmi tekintély részét. Rendező hatalom, tekintély csak egy van a társadalomban, legfeljebb politikai síkon többen is versengenek érte. Ebben és csakis ebben az értelemben mondhatták a keresztény gondolkodók: „nincs hatalom, hacsak nem Istentől”. Vagyis a rendező hatalom, a tekintély, mint nélkülözhetetlen kelléke a társadalmi létnek, ugyanarra a forrásra tekint vissza, mint a társas létet kívánó emberi természet. Korántsem azt jelenti, mintha a politikai hatalom gyakorlóját is az Úristen küldötte volna.
A tekintély a társadalom tárgyi rendjében gyökerezik. Jogosultság ez arra, hogy a társadalom tagjait a közjó szolgálatára kötelezzék, mert egyébként a társadalom nem érhetné el célját, s értelmét veszítené, hogy társadalomban élünk. A politikai hatalom gyakorlóit viszont, akik ténykedéseikben szükségszerűen iparkodnak erre a tekintélyre támaszkodni, az a ténykörülmény minősíti, hogy beváltak-e a közjó követelményeinek felismerésében, és a célravezető eszközök megválasztásában. Végeredményben ugyanis, mint tudjuk, a közjó a döntő azoknak igazolásában, akik a politikai hatalmat kezükben tartják. Forradalmak után az új rendszer, ha a közjó munkálásában felülmúlja az előbbit, ebből a tényből az egyedüli tekintély jogszerű igényét meríti. (Egyébként ragaszkodni kell az ún. jogfolytonossághoz, ami forradalmi változásokban legtöbbször képtelenség.) Sőt, még a hatalom jogszerűtlen gyakorlóinak, a bitorlóknak is kijár a tekintélyt megillető engedelmesség minden olyan intézkedésükre vonatkozóan, amely valóban a közjót mozdítja elő. Például az utcán heverő halottak eltemetése, a közlekedés helyreállítása, vagy a városi lakosság ellátására a termények beszolgáltatása.
A tekintélynek és a politikai hatalomnak ezt a különválasztását, amely elméletileg annyira tiszta, a tények is igazolják. Akik hatalmon vannak, mindig szükségét érzik, hogy a közjóra hivatkozással tekintélynek ismertessék el magukat. Bármily kezdetleges gondolkodásúak is egyik-másik népközösségben az emberek, sohasem engedelmeskednek a meztelenül előlépő nyers hatalomnak. Még a legzsarnokibb érdekszövetkezés is kénytelen mindenkor a közjó leplébe öltözni, s legalábbis valószínűsíteni, hogy a társadalom tagjait a többnek és nemesebbnek útjára vezeti.
Az ember a tekintélynek engedelmeskedik, a hatalom gyakorlóit pedig követi. A tekintélynek való engedelmesség eredeti és felmondhatatlan erkölcsi kötelesség, a hatalom gyakorlóinak követése viszont az akaratnak szabad elhatározáson nyugvó, hűségben mutatkozó, de visszavonható kinyilvánítása. A társadalmi tekintély, mint rendező hatalom, az, ami állandó. A politikai hatalom gyakorlói mulandók. Egyik kor váltja a másikat, egyik rendszer és párt is a másikat. A maradandóságnak annál nagyobb mértékét remélhetik, minél odaadóbban és eredményesebben szolgálják a közjót, vagyis minél teljesebben számítható szavuk a tekintély megnyilatkozásának. S annál hamarább tűnnek le, minél gyorsabban és minél szélesebb körben állapítják meg róluk, hogy a tekintélyt csak önkényesen kikölcsönözték s magatartásuk ellentétbe került a közjóval, amely, mint nem lehet elégszer ismételnünk, a társadalom összes tagjainak javain keresztül jelenti a társadalmi egésznek a javát.
Ha a társadalom történetét vizsgáljuk, lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy a legnagyobb társas alakulat, az állam, már egy hosszú fejlődés eredményeként jelenik meg az emberiség életében. Az állam tehát nem közvetlenül épült az egyének fölé, hanem közvetve: azokon a kisebb alakulatokon keresztül, amelyek az idő rendjében nála hamarabb léptek fel. S ez a történeti tényekkel igazolt folyamat az egyedüli természetes, az egyedül ésszerű is. Mert hiszen, ha a társadalom értelmét abban kellett felismernünk, hogy nyújtsa azt a segítséget és mindazokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az ember elérhesse földi boldogságát, akkor kézenfekvő követelmény, hogy a társas alakulatok egyes fajtái annál előbb szerveződjenek meg, minél kevésbé nélkülözheti segítségüket és a boldogulás általuk hozott feltételeit az egyén.
Nem vitás, hogy ebből a szempontból a legelső és legelemibb társulás a család, amelyet a gyermekeknek a szülőkre való ráutaltsága alapoz meg. Az életben maradás és a megélhetés biztosítása azonban a családokat is egymásra utalja, s itt kész adottság, hogy előbb a leszármazás, majd a közös leszármazás tudatának gyengülésével a térbeli szomszédság legyen az alapja azoknak a társulásoknak, amelyekben a családok egymást kölcsönösen segíthetik. Így jön létre a törzsi közösség. A táplálékszerzés nehézségei egyidejűleg életre hívják a foglalkozási társulásokat is, amelyek már tervszerű munkafelosztással, halászatra, vadászatra, pásztorkodásra, vagy földművelésre tömörítik tagjaikat. A kultúra kibontakozásával azután tudatára ébred az ember más feladatoknak is, mint a puszta megélhetés, s mindezeknek a feladatoknak a teljesítésére az együttműködés további csoportjait választja ki. Az emberek közötti viszonyok így mind szövevényesebbé válnak, és ennek megfelelően a társas alakulatok is egyre nagyobb számban és változatosságban bukkannak elő. Mindezek az alakulatok azonban nem függetlenek, nem elszigeteltek egymástól. Mindegyik kihat a többire, és maga is hatása alatt áll a többinek. Ahhoz tehát, hogy feladataikat helyesen és teljesen láthassák el, szükséges, hogy tevékenységüket valamennyien a társadalmi egésznek a javára irányítsák. S éppen ennek a kívánalomnak lehető megvalósulása okából elengedhetetlen, hogy egy valamennyiünket átfogó társas alakulattal, az állammal tetőzzék be magukat, amelynek az a sajátos feladata, hogy őrködjék a társadalmi egésznek a java, a közjó fölött.
A társadalmi egészet tehát szerves egységnek, ún. organikus egységnek kell felfognunk, amikor is „szerves” voltán mindenek előtt azt értjük, hogy a társadalmi egész, mely nem közvetlenül fogja át az egyes embereket, hanem közvetve, a társas alakulatok sokaságában áll, amelyeket egymással szoros kölcsönhatásban és függésben egy legfőbb cél, a közjó tart működésben. Mindezek az alakulatok rangviszonyban állnak egymással, amikor rangsorukat általuk szolgált emberi életfeladatok fontossága szabja meg. Minél fontosabbak a közjó keretében azok a javak, amelyeknek megvalósulását az egyes társas alakulatok, mint sajátos céljukat keresik, annál nagyobb hányadot képviselnek a társadalmi tekintélyből. Ahhoz a rendhez tehát, amelyet a társas alakulatok részcéljai kapnak a szociális célon, a közjón belül szorosan igazodik az a rend is, amelyben a társas alakulatok a társadalmi tekintélyből való részesedés foka szerint felsorakoznak. Erre is gondolnunk kell akkor, amikor a társadalmi egészet organikus egységnek mondjuk, mert a szervességhez az is hozzátartozik, hogy azok a részek, amelyek az egészet alkotják, alá és fölérendeltségi viszonyban álljanak egymással. S egyedül a társadalomnak ez az organikus szemlélete vezethet el bennünket a társadalmi rend ama törvényeihez, amelyek az emberi személy érdekeinek megfelelően határozzák meg a társas alakulatok viszonyát egymáshoz, és a valamennyiünket átfogó legnagyobb alakulathoz, az államhoz.
Mindazok a társas alakulatok, amelyek valamely emberi életfeladat teljesítése végett állanak elő, közjó alá foglalható céllal bírnak. A cél viszont, mint tudjuk, nem lehet meg rendező hatalom, tekintély nélkül, mely megszabja az alakulat tagjainak közösségi jogait és a célra vezető eszközöket. Ez a rendező hatalom tehát a közjó szolgálatának tényéből, nem pedig egy fölébe rendelt társadalmi tekintély akaratából keletkezik. Ebben rejlik az önkormányzat, az autonómia természetes joga, mely külön céljaik megvalósítása végett kijár a társas alakulatoknak.
Nyilvánvaló azonban, hogy ez az önkormányzat nem mentes minden korlátozástól, mert hiszen alá kell vetnie magát a közjó rendjének. A társadalmi tekintély egységes voltának törvényéből, melyet legutóbb megismertünk, következik, hogy a legfőbb tekintélynek megvan az a joga, hogy a társas alakulatok tevékenységét hatályosan a közjóra irányítsa, akár úgy, hogy az alakulatok ebbéli kötelességét közelebbről meghatározza, akár úgy, hogy a közjó esetleges sértései ellen náluk közbelép. A legfőbb tekintélynek ugyanis az a hivatása, hogy a társadalmi egésznek közös javáról gondoskodjék. Amilyen természetes joguk tehát a társas alakulatoknak az önkormányzat, ugyanolyan természetes joga az államnak is a közbelépése. A társadalom organikus volta azonban megköveteli, hogy az állam csak végső esetben nyúljon bele közvetlenül a társas alakulatok önkormányzatába, egyébként pedig a közjóra irányító működését és ellenőrzését a társas alakulatok önkormányzati szervein keresztül fejtse ki. Ahogy Taporeli mondotta: „A legfőbb vezetőnek tevékenysége annál hatásosabb és jótékonyabb lesz, minél inkább az alárendelt tekintélynek közvetítésével terjed ki az egyénekre.”
Mind a két jogban, az önkormányzat és a közbelépés jogában ugyanaz a jogeszmény jut kifejezésre. Az nevezetesen, hogy a társadalom rendje biztosítja mind az egyének, mind a társas alakulatok számára azt a teret és szabadságot, amely szükséges természetszerű feladataik teljesítésére, továbbá, hogy a társas alakulatok hierarchiájában minden alakulat csak azokat a feladatokat végezze, amelyeket az egyének és az alárendelt alakulatok a saját erejükből nem teljesíthetnek. Ezt a követelményt nevezzük a kisegítés elvének, tudományos nyelven a „subsidiaritás” elvének. Azt jelenti ez, hogy amennyiben az emberi személy jogait érvényesíteni és tiszteletben tartani akarjuk, akkor mindenféle társadalmi tevékenységet lényegénél és fogalmánál fogva csak kisegítőnek tekinthetünk. Amit tehát az egyes ember a saját kezdeményezéséből és saját erejéből is el tud végezni, éspedig nemcsak önmaga, de a közösség javára is, az nem vonható el tőle, s nem utalható oda társas alakulatoknak társadalmi tevékenység gyanánt. Vagy amit a kisebb társas alakulatok ugyanígy eredményesen teljesíteni tudnak, azt nem igényelheti, és nem sajátíthatja ki magának a magasabb alakulat, pl. az állam. Az államnak azokat a feladatokat kell végeznie, amelyeknek megoldása felülmúlja az egyének és a kisebb alakulatok erejét.
Ha nem akarjuk megfosztani kellő hatalmától az államot, mikor is biztosíték nélkül maradnának az emberi személy – különösen gazdasági természetű - jogai, de el akarjuk kerülni ugyanakkor az állami mindenhatóságot is, amely papirossá és üres szólamokká silányítja az emberi személy összes szabadságát, akkor a kisegítés elvének megfelelően kell elrendeznünk mind az egyének viszonyát a társas alakulatokhoz, mind a társas alakulatok viszonyát egymáshoz és az államhoz. Ez az elrendezés és a rend fenntartása egyértelmű a helyes kormányzással is, amit ebben foglalhatunk össze: az emberek magatartását és tevékenységét akként irányítani, hogy azok egymás akadályozása nélkül munkálhassák külön céljaikat, de amikor ezt cselekszik, ugyanakkor és ugyanazzal a közjót is a legmagasabb mértékben mozdítsák elő.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra