2005. augusztus 06. szombat 22:37
A következő napokban részletekben közreadjuk Barankovics István írását
A több részből álló cikk majd egybefüggően is olvasható lesz az "Olvasnivaló" rovatunkban.
Barankovics István
A keresztény politika iskolája
19. rész
Politikai melléktekintetek meglehetősen zavarják a tisztánlátást már abban a kérdésben is, hogy mi a nép? Még több a zavar a nemzet fogalma körül. Részben történeti okai is vannak ennek. A nemzet eszméje ugyanis, mint politikai hajtóerő, a XVIII. század végén és a XIX. század folyamán lépett elő, s igen sokszor olyan törekvések alátámasztására is felhasználták azt, amelyek nem fértek össze sem a népek valódi érdekeivel, sem az emberi személy jogaival. Reá épült az a legújabb-kori nacionalizmus is, amely – nemhiába fordult a kereszténység ellen – a kevés jó mellett rengeteg rosszat is hozott a világnak. Nem árt tehát, ha a nemzettel is foglalkozunk.
Népen, mint emlékezetes, az embereknek azt az együttesét értettük, amelyet a nyelvnek, az életkörülményeknek és a kultúrának az azonossága alakított ki, és tart össze. Mind a három tényező feltüntet sajátos vonásokat, amelyek az egyik népet megkülönböztetik a többitől. Minél régibb múltú, és minél nagyobb műveltségű egy nép, annál inkább tudatában van ezeknek a sajátos vonásoknak és így a maga egyediségének, vagyis annak, hogy ő pl. magyar és nem német, vagy dán. Ha, azután, ennek az egyediségnek tudatához kapcsolódik az a meggyőződés is, hogy azok a sajátos vonások, amelyek őt megkülönböztetik más népektől, külön értéket képviselnek az egész emberiség számára, akkor a nép, már, mint nemzet jelenik meg előttünk. Ebben az esetben ugyanis a nép, amikor a maga életét fenntartja és gazdagítja, ezzel egyszersmind olyan feladatot teljesít, amellyel az emberiség érdekét mozdítja elő. Ahogy már Széchenyi István is kifejtette: a nemzetiség kiteljesedése nem más, mint adott sajátságainknak egyetemes emberivé tágítása. Valójában tehát a nemzet azonos a néppel, vele szemben csupán azt a lelki-szellemi többletet tartalmazza, amit „missziós hitnek”, a külön küldetés hitének nevezünk. A népet az teszi nemzetté, hogy eszmét állít maga elé, s azt követi. Ilyen missziós hite volt pl. századokon át a magyarságnak az, hogy neki kell biztosítania a békét a kereszténység keleti határán.
A mondottakból kitűnően mi a nemzetet a nép lelki-szellemi továbbfejlődésének tekintjük; amely csak az egyediség tudatának és a hivatástudatnak birtoklása miatt különbözik attól. S hozzá kell fűznünk, hogy ez nem a mi felfedezésünk. Ezt tanítja a szociológusok többsége, s méltán, mert ezt bizonyítja a társadalmi valóság is. Minden nép akkor válik nemzetté, amikor valami egyetemes, az emberiség egészére vonatkozó küldetést formál ki magának, s minden nemzet akkor szűnik meg, vagy ami ezzel egyet jelent: esik vissza néppé, amikor elveszíti a maga hivatástudatát. Ennek az igazságnak figyelemreméltó következései vannak.
Az első következés az, hogy miután a nemzet a néppel szemben csak lelki-szellemi tartalomtöbblet, a nemzet lényegileg lelki-szellemi s így a nemzethez tartozás az egyén tudatos akaratán múlik. Míg a népbe, akár tetszik, akár nem, egyszerűen beleszületik, addig a nemzetnek szabad elhatározásból lesz tagja az ember. A nemzethez tartozás így személyes dolog. Egyének más nemzethez is tartozhatnak, mint ahogy az népiségükből folynék. Míg tehát a nemzethez-tartozás rendszerint magában foglalja a néphez való tartozást is, addig a néphez való tartozás még nem jelenti szükségszerűen a nemzethez való tartozást is. Ez a magyarázata annak, hogy valaki együtt érezhet a népével, s közremunkálhat annak javára anélkül, hogy a legkisebb közösséget is érezné azzal a nemzettel, amellyé népe a maga fiaiban már régen felemelkedett.
Egy másik következés, hogy nemzeti politikának a szó helyes értelmében csak az a politika számíthat, amely a nép tevékenységét az egész emberiség javára tekintettel irányítja, vagy még közelebbről: a népet alakító tényezők sajátos vonásai közül azokat ápolja és domborítja ki, amelyekről leginkább feltehető, hogy az egész emberiséget gazdagítják értékekkel. Máris látható tehát, hogy annak a gyűlölködő nacionalizmusnak, amely mögé az imperialista törekvések bújtak, édes-kevés köze van a nemzeti eszméhez és a nemzeti politikához. Épp annyira világos azonban, hogy az a politika sem nevezhetné magát nemzetinek, amely bármi okból feladná a nép önértékességének és viszonylagos öncélúságának a tudatát. Mert semmiféle politika sem minősíthető „nemzetinek” akkor, bármilyen irányú és szándékú is egyébként, ha ellene van annak, hogy a nép valami hivatástudat nyomán nemzetté emelkedjék, vagy a hivatástudat birtokában nemzet maradhasson.
További következés, hogy bár a nép és a nemzet egyaránt sorsközösség, megvan köztük az a nagy különbség, hogy a nép csak öntudatlanul tűri sorsát, a nemzetnek viszont öntudatosan vállalnia kell azt. Éppen ezért megeshetik, hogy a nemzet nem az egész népben, hanem csak annak legjobbjaiban él. S ha nagyon nehézzé válik az idők járása egy nemzet felett, egészen szűkre is húzódhatik a nemzet köre.
Sok vita folyt már arról, hogy a népnek nemzetté válásához a hivatástudat mellett lényeges kellék-e a saját államiság? Az innen is, onnan is felhozott érveket mérlegelve, leghelyesebbnek azt a nézetet találjuk, hogy bár a nemzet és az állam két önálló alakulata az emberi együttélésnek, mindkettő annál erőteljesebb, minél inkább nemzeti gondolat telíti az államot, s minél inkább saját államára támaszkodhatik a nemzet, szükség esetén azonban létezhetnek egymás nélkül is. A legyei nemzet például másfél századig élt állam nélkül. Nemzetek lehetnek államfölöttiek is, mikor pl. egy nagy nemzet több államra tagozódik. De lehetnek államon belüliek is, amikor több nemzet él együtt ugyanabban az államban. Egyébként maga a történelem is tarthatatlannak mutatja azt a felfogást, mintha a nemzet csak saját nemzeti állam keretében élhetné életét. Másfelől pedig kétségtelen, hogy az állam, ha nagy törésekkel és visszakanyarodásokkal is, mindinkább a nemzeti semlegesség irányában fejlődik.
Hangsúlyozottan rá kell mutatnunk arra is, hogy a nemzetnek, minden gyökérzete a nép. Egy olyan nemzeti politika tehát, amely céljai munkálásában túlságosan csak az államra támaszkodnék, szükségszerűen megszorítaná a nép öntevékenységet, s ezzel kiszikkasztaná magának a nemzetnek talaját. Bizonyság erre az államhatalommal visszaélő nacionalista mozgalmak oly sokszor tapasztalt csalóka volta. Minél magasabbra hágott dinamikus erejük, annál mélyebbre terjedt belül a nemzet széthullása.
XLVIII. AZ ÁLLAM ÉS AZ ÁLLAMCÉL
Sok szó esett már az eddigiekben az államról, és aki fejtegetéseinket figyelemmel kísérte, bizonyára meg is tudna felelni arra a kérdésre, hogy mit kell az államon érteni. Emlékezhetünk rá, hogy amikor legutóbb a nép és a nemzet fogalmát taglaltuk, mindkét társas alakulatot elhatároltuk az államtól, még előbb pedig a társadalom és az állam kettős voltát állapítottuk meg. Így nyilván az állam maga is egy alakulat, amely a többitől főleg abban különbözik, hogy az övétől eltérő célt követ. Hogy mi ez a cél, azt is megmondottuk, amikor a közjó fogalmát elemeztük. Közjón tudvalevően annak a segítségnek és mindazoknak a feltételeknek nyújtását értjük, amelyek szükségesek, hogy a társadalom minden tagja szabadon, és lehetőleg önerejéből elérhesse földi boldogságát. A társadalom létoka és célja éppen ez a közjó. Mármost azonban ahhoz, hogy az emberek egymásközti viszonyai valóban ennek megfelelően, vagyis a közjóra irányítottan alakuljanak, szükség van a sok mindenféle társas képződmény között egy olyan alakulatra is, amelynek célja kifejezetten a közjó biztosítása. S ez az alakulat az állam. Hogy pontosabb meghatározásra jussunk, tekintetbe kell vennünk azt, hogy az államnak, ha feladatát teljesíteni akarja, meghatározott területtel, és kellő hatalommal kell rendelkeznie. Meghatározott területtel azért, mert pontosan tudni kell, hogy meddig terjed egy-egy állam közjóbiztosító kötelessége és felelőssége, kellő hatalommal pedig azért, hogy az állam a szükséghez képest rá is kényszeríthesse az egyéneket és a többi társas alakulatot a közjó szolgálatára. A közjó követelményeinek sürgősségi rendjét mindenkor azoknak kell megállapítaniuk, akik az állam nevében a hatalmat gyakorolják, s nekik kell megjelölniük az alkalmas eszközöket és módokat is. Az állam így kifejezetten politikai természetű alakulat, mert hiszen az emberek vezetésének művészete és a közélet intézése az, amit politikának nevezünk. Mindezeket összefoglalva tehát azt kell mondanunk, hogy az állam a legnagyobb hatalommal bíró politikai alakulat, amely egy meghatározott területen a társadalmi cél megvalósulására ügyel.
Az államnak ebből a felfogásából következik, hogy az állam célja lényegében azonos a társadalmi céllal, de – és ezt már a társadalom és az állam kettősségével kapcsolatban hangsúlyoztuk – mindig csak a kisegítés és kiegészítés jellegével. Amit a társadalmat alkotó egyének és csoportok, a maguk széttagoltságában, elvégezni nem tudnak, vagy csak tökéletlenül tudnak végezni, azt kell az államnak vagy magának elvégeznie, vagy annak végzésére, illetve tökéletesebb végzésére az egyéneket és csoportokat egységbe foglalnia. Az állam ilyen módon a társadalom minden tevékenységének ellenőre és betetőzése. Szociológiai szempontból ezért jár ki neki más alakulatoktól megkülönböztetésképpen a „tökéletes társaság” elnevezés. Világos azonban, hogy a közjóra irányuló társadalmi tevékenység puszta lehetőségének is, de még inkább eredményességének, már eleve feltételei vannak. E feltételek: a rend és a biztonság kifelé és befelé egyaránt. Ezeket a feltételeket is az államnak kell megteremtenie, és ennek eszközei az alkotmány a törvényhozás, a kormányzás, és a bíráskodás. Mellettük hatalmi szervek: a katonaság és a rendőrség. Látjuk tehát, az államnak amellett, hogy a társadalmi tevékenységet a közjó érdekében ellenőrzi, kisegíti és kiegészíti, sajátos feladatai is vannak, amelyek a maguk egészében reá, és csakis reá hárulnak, s amelyekhez járul még – minden állami működés elemi feltételeként – önmagának az államnak életben tartása, és erősítése is.
Az állam mivoltáról és céljáról egyébként a legváltozatosabb elméleteket agyalta már ki az emberi gondolkodás. Nem hisszük azonban, hogy annál, amit mi hagyományos keresztény tanítás nyomán összefoglaltunk, valamelyik is könnyebben megérthető, észszerűbb és valószerűbb lenne. De nem is ezt tartjuk benne a döntő mozzanatnak. Hanem azt, hogy tapasztalat szerint ez az egyedüli államfelfogás, amely ugyanakkor, amikor az emberi személy jogainak érvényesülése érdekében pozitív jóléti és kulturális teendőket is ró az államra, egyben ugyanezen jogok védelmében korlátokat is szab hatalma elé, miután magát az államot is a közjó törvénye alá rendeli. Márpedig ez mindannyiunk számára mindennél fontosabb, hiszen az állammal való viszonyunkban legközvetlenebbül a hatalmát szoktuk érezni. Az állam parancsol és követel, mi pedig engedelmeskedni tartozunk.
Még szembetűnőbbé válik a mi perszonalista államfelfogásunk egyedüli helyessége, ha megismerjük az eltérő nézetek két lehetséges alakját. Az egyik az államnak mindenhatósággá emelése, a másik a közjóban tárgyilag megadott államcél tagadása. Megismerésük annál üdvösebb, mert a két alaptévedés együtt jelenik meg minden totalitárius ideológiában.
Mindazok az elméletek, amelyek az államot „abszolutumnak”, vagyis a legfőbb értéknek nyilvánították, a német Hegel (1770–1831) bölcseletében érték el csúcspontjukat. Hegel az államot az „erkölcsi eszme egyedülvalóságának”, az „öntudatos erkölcsi alanynak”, az „abszolút és rendíthetetlen öncélnak” tette meg. Egyet jelentett ez az államnak istenné emelésével, amiből szükségszerűen következett, hogy az állam hatalmának növelésé lett az állam számára kifelé és befelé a legfelső törvény. Hegel bölcselete, amely hivatalos német filozófiának számított, hatott más irányzatok mellett a nemzeti szocializmusra is. Így Julius Binder hű tanítványként hirdette: „Nincsenek szellemi értékek, amelyek az állam tekintélye fölött állnának, mint teszem Isten, vagy objektív jog.” Gleispach pedig: „Az egyént már eleve nem illeti meg semmiféle szabadságjog.” A visszahanyatlás az antik államfelfogásba, amely már Macchiavellivel (1469-1527) kezdődött, ezzel teljessé is vált. Az állam megkövetelhet az egyéntől minden áldozatot, személyiségének és lelkiismeretének feláldozását is. Krisztus és a kereszténység, ezzel szemben, az ember szellemi-erkölcsi személyiségében megalapozott szabadságkörök sérthetetlenségét az emberi tudat kitörölhetetlen tartozékának vallja.
A másik eltérés, mint mondottuk, annak tagadása, hogy az államnak megvan a természettől adott célja: a közjó biztosítása. Ebben az esetben ugyanis szabad az út az államcél önkényes meghatározására. Az állam akkor úgy lép elő, mint egy politikai eszme megvalósításának eszköze, ezt az eszmét pedig az államhatalom birtokosai tetszésük szerint fogalmazhatják meg. Így cselekedtek Hitlerék is, amikor az államot gátlás nélkül politikai eszközzé tették meg a német faji gondolat szolgálatában. Másfelől minél hátrább szorul az államfelfogásban egy tárgyilag adott, az állam létokából kikövetkeztetett cél, annál inkább előtérbe kerül az állam hatalomszerűsége, ahogy már Nietzsche (1844-1900) tanította: „az állam a politikai akarat megtestesülése”. Ennek azután, az a következménye, hogy a hatalom érvényesülése válik a legfőbb erkölcsi elvvé. „Mi a jó?” – kérdezte Nietzsche és felelte: „Mindaz, ami a hatalmat fokozza. S mi a rossz? Mindaz, amit gyengeségből kell tenni”. Ezek a tételek jelentek meg újabb kiadásban a náciknál és a fasisztáknál is. Krieck, a német jogász fejtette ki: „A hatalom nincs kötve a joghoz, hanem a jog származik a politikából. A politika, mint alkalmazott államfan, vagy jogelmélet, kezdettől fogva értelmetlenség volt; az állam ás a jog a politikából származik, a történelmet teremtő cselekvésből.” Mussolini pedig a fasizmus hasonló nézetét fejezte ki, mondván: „Az állam nem más, mint hatalom, amely akaratának egyetemes érvényűséget a maga fejlődésének minden szükséges megnyilatkozásában tettekkel igazolja. Éppen ezért szervezni és terjeszkedni!”
Nem kell bővebben ecsetelnünk, hogy a helytelen államfelfogások elkerülhetetlenül szerencsétlenségbe viszik az egyéneket, az állam alattvalóit, s előbb-utóbb a nemzetet és a népet is. Ki kell azonban térnünk egy kérdésre, amely a mi felfogásunk körében is okozhat némi zavart. Abból ugyanis, hogy a közjót az egyéni jó szükségszerű feltételének kell tekintenünk s így – ha azonos értékrendű javakról van szó – a közjó megelőzi az egyéni jót, a politikai erkölcs számára adódnak olyan szabályok is, amelyek látszólag ellentétben állnak az egyéni erkölccsel. Az az egyén például, akinek nem kell másokról is gondoskodnia, passzív módon viselkedik a jogtalan támadóval szemben, sőt a hegyi beszéd értelmében az erkölcsi tökéletesség különös fokának számíthat, ha türelemmel viseli a jogtalanságot. Az állam viszont köteles visszautasítani minden támadást, amely jogai ellen irányul. Önmaga fenntartása és feladatai teljesíthetése okából megengedhet magának olyan belenyúlásokat is az egyének tulajdonába, szabadságába és életköreibe, amelyek az egyénekkel szemben a természetjog védelme alá esnek. Mindezek az ellentétek azonban csak látszólagosak akkor, ha a két erkölcs, a politikai és az egyéni, ugyanannak az erkölcsi rendnek keretében érvényesül, annak az erkölcsi rendnek keretében, amelyet a közjó törvénye létesített.
Mi az állam? - vetettük fel legutóbb a kérdést, és arra a megállapításra jutottunk, hogy az állam az a legnagyobb politikai hatalommal rendelkező alakulat, mely egy meghatározott területen a társadalmi cél megvalósulására ügyel. Hogy az államnak lényeges kelléke a hatalom, azt józan ésszel senki sem vitathatja, hiszen – mint tudjuk – semmiféle társas alakulat sem lehet meg valamilyen rendező hatalom, valamilyen tekintély nélkül, ami az egyének tevékenységét az alakulat sajátos céljaira irányítja. Az pedig, hogy a társadalomban érvényesülő tekintélyek vagy rendező hatalmak rangsorában az államénak kell a csúcson állnia, szükség szerint következik abból, hogy az állam célja a legmagasabb rendű és legegyetemesebb cél, nevezetesen a közjó biztosítása. Az állam mivoltának teljes félreértését mutatja tehát minden olyan kísérlet, amely az állam tekintélyét egyedül a fizikai kényszerítő hatalom tényleges birtoklásából próbálja levezetni, de éppen úgy hibáznak azok az elméletek is, amelyek az állam tekintélyét pusztán az állammá zárkózó szabad emberek megegyezéséből kívánják származtatni. Mindkét esetben ugyanis az államhatalom korlátlanná válik, mert elvileg függetlenítheti magát a közjótól is, mint tárgyilag megadott céltól, holott azt, hogy valamennyi társas alakulat között éppen az állam hatalma a legnagyobb, az elfogadás és alkalmazkodás erkölcsi kötelezettségével csak a közjó szolgálata indokolhatja.
Ezt a felismerést tükrözi a hagyományos keresztény államfelfogás is, amikor az államhatalmat az ember társas természetéből folyó természetjogi képződménynek mondja, s minthogy eszerint a természetjogban magának a Teremtőnek akaratnyilvánítását kell látnunk, végeredményben az államhatalmat magára Istenre viszi vissza, így érthetők meg Szent Pál apostolnak is azok a szavai, hogy nincsen hatalom, hacsak nem Istentől. Ebben az esetben persze az államhatalom sem parancsolhat semmi olyasmit, ami Isten akaratával ellentétben lenne. Ezért szögezte le a fiatal Egyház a hatalom gyakorlóival szemben: a tételt: „Inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek”, de ugyanakkor minden üldöztetése ellenére sem szűnt meg hangoztatni, hogy a római birodalom törvényei és parancsai, amennyiben igazi területükön mozognak, lelkiismeretben is kötelezik engedelmességre a római polgárt. Az, hogy az államhatalom „Isten kegyelméből” való, nem jelenti természetesen azt, hogy az államfő kiválasztásába Isten közvetlenül beavatkoznék, azt ellenben igen, hogy az államhatalmat, miután az állam természetes és szükséges közösség, különös módon Isten akaratán nyugvónak kell tekinteni, és így az állami felsőbbség iránti engedelmesség Isten parancsának számít.
Nem kétséges, hogy az államhatalom feladatait pozitív és negatív irányban is csak akkor tudjuk körülírni, ha az államcélt a közjó biztosításában jelöljük meg, és a közjó lényeges tartalmát az emberi személy jogainak érvényesítésében határozzuk meg. Minden más esetben képtelenek lennénk különbséget tenni az államhatalom jogos és jogtalan gyakorlása között. Az az ember tehát, aki úgy érzi, hogy neki nem kell szó nélkül elfogadnia mindazt, ami fölülről jön, s hogy neki módjában van az állam ténykedéseit bírálni, azokat jóknak vagy rosszaknak minősíteni, ebbéli igényét észszerűen csak akkor igazolhatja, ha az államra vonatkozóan magáévá teszi az általunk kifejtett felfogást. Mert csak ha az államhatalom is alá van vetve a közjó törvényének, találhatja meg az államhatalom a maga korlátait azokban a jogokban, amelyek másoknak, vagyis a többi társas alakulatoknak és az egyéneknek járnak. Az ember kétségbevonhatatlanul nemcsak értelmes, de erkölcsi lény is, amit bizonyít, hogy még az is, aki magát anyagelvűnek vallja, nem egyszer érzi sérelmesnek azt, amikor az államhatalom mások jogaihoz nyúl. Védelmet azonban az ilyen jogsértő behatások ellen csak akkor képzelhetünk, ha az állam létezésének értelmét ugyanabban a társadalmi célban, a közjóban ismerjük fel, amely miatt az embernek egyáltalán érdemes társadalomban élni.
Világos, hogy a társadalmi életben az emberi személy szabadságainak körét közelebbről is meg kell határozni, mert anélkül e jogok nem érvényesülhetnének a konkrét valóságban, s a jogaikat számon kérő egyének egymással kerülnének megoldhatatlan ütközésekbe. Ez a feladat csak az államé lehet. Ám, ha az állam, a közjó követelményein túlmenően, megszűkíti az egyének személyes szabadságát, szellemiségük kifejleszthetését a művelődés intézményein és egyesületeken át. Ha lecsökkenti az önfelelősségünk alapján választott életfeladatok munkálásának lehetőségét, megfosztja őket attól a magántulajdontól is, amely csupán a szabadságjogok alátámasztásául szolgál, s mindannyiszor, amikor a lelkiismeret és a vallási meggyőződés szabadságát sérti vagy kikezdi, történjék mindez közvetve, vagy közvetlenül, akkor az állam szembekerül a természetjoggal, vagy ha úgy tetszik: azzal az erkölcsi renddel, amelyből neki, az államnak is minden joga és kényszerítő hatalma ered. Az államhatalomnak ebben a belső megkötöttségében jut kifejezésre az állam és a társadalom kettősségének már megismert elve.
Természetes, hogy a közjó, mint az állami tevékenység ösztönzője és korlátozó szabálya, a konkrét alkalmazásban megköveteli az államhatalom gyakorlóitól a kor és körülmények figyelembevételét is. Így az állam, ha önmagát vagy a társadalmat veszély fenyegeti, több áldozatot kívánhat alattvalóitól, életben, egészségben és anyagiakban, mint nyugalmas időkben. Erkölcsi ziláltság idején az államhatalom a közjó érdekében sokkal mélyebben belenyúlhat az egyének szabadságába, mint magas erkölcsi kultúra idején, amikor sokkal ritkább a szabadsággal való visszaélés. Emellett a közjó megvalósításának módja is mindig célszerűségi mérlegelésen múlik. Az államhatalomnak tehát, ha korlátot is jelent számára a közjó törvénye, még mindig messzemenő és széles körű szabadsága van önálló elhatározásokra, amikor is az egyén nem teheti függővé a maga engedelmességét attól, hogy helyesli-e vagy sem az állam intézkedését.
Az államhatalomnak ezzel a perszonálista felfogásával szemben, amely gyakorlati kihatásaiban megegyezik a hagyományos keresztény tanítással, merő ellentét a totalitárius felfogások bármely változata. Ezek nem fogadják el, hogy az egyének és a kisebb társas alakulatok olyan jogokkal is rendelkeznek, amelyeket nem az államtól kaptak, és az alattvalókat az államhatalom gyakorlói által kitűzött célok kizárólagos szolgálatába kényszerítik. A nácizmus idején megtanult kifejezéssel élve, „gleichschaltolják” az egész társadalmat. Mint már ismételten rámutattunk, a totális államban nincsenek emberi alapjogok, még kevésbé alanyi közjogok. A totális államnak ezt a tényleges vonását és következményét nem szabad, hogy leplezze előttünk az a tény, hogy a totális állam két formában jelenhetik meg. Az egyik az, hogy az állam számit a legnagyobb értéknek, mint a fasizmus esetében, a másik, amikor az államot minden korlátozástól független eszközként használják fel a választott cél megvalósításához. Mindazok tehát, akik azt akarják, hogy a valóságban is érvényesülhessenek azok a jogaik, amelyeknek tudatában vannak, kell, hogy elutasítsák maguktól a totalitárius ideológiákat. Felemás megoldás csak ideig-óráig tolhatja ki a választás szükségét.
Mihelyt az állam célját a közjó biztosításában tárgyi, vagyis az emberek akaratától független adottságnak ismertük fel, az államhatalmat illetően sem juthattunk más megállapításra, mint arra, hogy az államhatalom szintén tárgyi adottság, amely az állam nélkülözhetetlen alkotó elemeként egy időben jön létre az emberek valamely csoportjának állammá zárkózásával. A tárgyilag adott államcél pozitív és negatív irányban is ugyancsak tárgyilag írja körül az államhatalom feladatait, ami egyértelmű azzal, hogy bár az államhatalom az összes társas alakulatok rendező hatalmainak rangsorában a legmagasabb helyen áll, maga is alá van vetve a közjó törvényének. S mint legutóbb kifejtettük, egyedül ez a felfogás nyújt kellő védelmet az egyének és az alárendelt társas alakulatok természetes jogainak. Fontos következéssel jár azonban ez a szemlélet egy másik kérdésben is, abban nevezetesen, hogy ki rendelkezik az államhatalommal, kit kell tehát az államban a hatalom birtokosának tekinteni?
Ha az államhatalmat szükséges adottságként az emberek állammá alakulásának tényéből származtatjuk, mint ahogy mi cselekszünk, akkor az államhatalommal eredetileg senki más nem rendelkezhetik, mint az állammá szerveződött emberek összessége, vagyis az államot alkotó nép. Az államhatalom eredeti birtoklója tehát a nép, mint egész, tagjainak minden megkülönböztetése vagy kizárása nélkül. Az államhatalmat így nem szabad akként felfogni, mint egyik vagy másik társadalmi réteg hatalmát az állam fölött, még akkor sem, ha az államhatalom konkrét alakját az adott történeti pillanatban egyik vagy másik réteg határozza is meg. Nem képzelhető el úgy sem az államhatalom, mint egyes emberek hatalma az állam fölött, még akkor sem, ha az alkotmány pusztán születésük miatt szólítaná őket az államügyek intézésére. A fejedelmi abszolutizmusnak azt a megnyilatkozását, hogy „az állam én vagyok”, a mi felfogásunk alapján a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. De – s ez a legfontosabb észrevétel – nem jelentheti az államhatalom az összes egyének hatalmát sem az állam fölött, mert ez a hatalom nem az egyének uralmi jogosultságainak összegezéséből keletkezik; s nem a tagok akaratára vagy megállapítására tekint vissza, hanem az állam nélkülözhetetlen alkotóelemeként az állammá alakulás tényéből ered. Ezért vezeti vissza az államhatalmat a keresztény bölcselet, mint tudjuk, végeredményben Isten akaratára. Nem tehetjük tehát magunkévá a liberalizmus népszuverenitási elméletét sem, amely – miután magát a hatalmat is a néptől származtatja, s így a népet a hatalom tulajdonosának nyilvánítja – módot adna arra is, hogy a nép az államhatalom gyakorlásában túltegye magát a közjó törvényén. Utóbbi esetben le kelleni mondanunk az ember személy-voltának feltétlen elismeréséről is.
Ezek után világos, hogy a mi felfogásunk szerint az államhatalom tényleges kezelője vagy kezelői, az a személy, vagy azok a személyek, akik az államhatalmat tényleg gyakorolják, nem a hatalmat, hanem csak a hatalommal való rendelkezés megbízatását kapják a néptől. A nép, mint az államhatalom eredeti birtoklója, csupán kijelöli a személyeket, akik az államhatalmat gyakorolják. S ez a lényegbevágó különbség az individualizmus népszuverenitási elméletével szemben, amely akként szól, hogy az államhatalom tényleges kezelői, miután magát a hatalmat kapják a néptől, ezt a hatalmat csak a nép nevében gyakorolhatják. Miért is teljesen alá vannak rendelve a „népakaratnak”. Vagyis, ha a „népakarat” kívánja, ellene kell fordulniuk a közjónak is, egyszerűen kifejezve: megsérthetik, és semmibe vehetik a nép egyes tagjainak vagy kisebbségi csoportjainak természetes jogait is. Nyilvánvaló, hogy ezt a lehetőséget elvileg csak akkor küszöbölhetjük ki, ha érvényre juttatjuk azt a tételt, hogy nem a nép teremti meg a hatalom tényleges birtokosai számára az államvezetés jogait, hanem ezek a jogok magából az államiság tényéből fakadnak. Ahogy XIII. Leó hangoztatta: demokratikus választás esetén is a nép „nem magát a hatalmat adja át a kormánynak, hanem csak azt határozza meg, hogy kiknek kell a hatalmat kezükben tartaniuk.”
Ez a magyarázata annak a sokszor hallott, de legtöbbször meg nem értett kijelentésnek, hogy a katolikus egyház nem kifogásol semmiféle államformát és kormányformát, feltéve, hogy a hatalom gyakorlója a tárgyilag adott államcélt, vagyis a közjót szolgálja. Ám nem szabad ugyanis szem elől tévesztenünk azt, hogy magát a demokratikus államformát még semmiképp sem vezethetjük le abból a tételből, hogy az államhatalom eredeti hordozója a nép. Ebből a tételből ugyanis nem az következik, hogy az államhatalmat a demokratikus formában megszervezett népnek kell gyakorolnia, csupán az, hogy az állam rendező hatalmát az államot alkotó nép állammá alakulásának ténye alapozza meg. Azt azután, hogy ki, vagy kik gyakorolják ténylegesen ezt a hatalmat, már a történeti változásnak alávetett különböző körülmények döntik el. Lehet az pl. a dinasztikus utódlás éppúgy, mint a demokrácia legkülönbözőbb formáiban megejtett választás. A természetjog mindebbe már nem szól bele, s az államforma és kormányforma eszméjét időről-időre maga a nép, mint az államhatalom eredeti hordozója szabadon munkálhatja ki.
Nem kétséges persze, hogy minél magasabb fokára jutott a kultúrának egy nép, annál inkább megkövetelheti, hogy az államhatalom gyakorlóinak kijelölése útján a maga egészében érvényesíthesse befolyását az államhatalom irányításában. Megfelel ez az ember személyvoltáról vallott felfogásunknak is. Személy tudvalevően értelmes és erkölcsös lényt jelent. Mihelyt tehát tudatára ébred valaki a maga erkölcsi kötelességeinek az állami közösség irányában, és e kötelességeknek legjobb tehetsége szerint kész is eleget tenni, az önmagáért való felelősség tudatában méltán igényelheti az együttintézkedés jogát is a közösségi rend mikénti alakításában. S igen figyelemreméltó, hogy ezt az igazságot már a kereszténység első nagy bölcselője, Szent Ágoston is megérezte, amikor kereken másfélezer évvel ezelőtt a szabad akaratról szóló könyvben ezt írta: „ha egy nép önfegyelemmel bír, s az általános jónak ő maga is serény ügyködője, úgy hogy mindenki a magánérdek elé helyezi a közérdeket, akkor nem igazságos-e, hogy az ilyen népet felhatalmazza a törvény, hogy maga válassza azokat a hatóságokat, amelyeknek az állam ügyeit, vagyis az ő ügyeit intézniük kell?”
Ma már azonban hiba volna, ha a demokrácia szükségességét csupán a nép kellő erkölcsi érzettségével próbálnók igazolni, mert hiszen ezt az érettséget egyik-másik népnél ugyancsak vitába lehetne vonni. Döntőbb mozzanat az a tapasztalati tény, hogy az egész nép részvétele az állam életében feltételezi ugyan az erkölcsi érettséget, de egyben út is ennek az érettségnek megszerzéséhez. S mintha helyesen vélte volna Schiller, a nagy klasszikus költő: „A nép jobban ért a saját boldogságához, mert semmi látszat sem vezeti félre biztos érzését.” Valóban, a demokrácia azért is követelmény napjainkban, mert azoknak az elvont eszméknek megítélésében, amelyektől ugyancsak terhes korszakunk, az egészséges emberi értelmet inkább a nép zömének átlagvéleménye tükrözi.
(folytatjuk)
Vissza a kezdőlapra