2005. december 23. péntek 18:03

 

Péterfi Vilmos: Utolsó börtönkarácsony Vácott

 

A váci börtön rabjai csupán két évszakot ismertek: tavaszt és őszt. Tavasz jöttén – a börtönregula szerint – felöltötték könnyű viseletüket (kék–fehér csíkos sapka, kabát és nadrág); ősszel átváltottak vastag, sötétbarna darócruhára. Szumának nevezték; benne még a legártatlanabb rab is úgy nézett ki, mint valami anyagyilkos. Ez lehetett talán a cél maga: még jobban megalázni az elítéltet; megfosztani maradék emberi méltóságától...

De a rabok számára a két évszak cezurájának sokkal mélyebb, titkosabb fontossága volt. Mert tavasztól őszig uralták őket a legvérmesebb remények: ezen a nyárelőn, de legkésőbb a téli napforduló előtt, biztosan kiszabadulnak a börtönből. Hiszen: jönnek a jenkik. Egyenesen a váci börtönig.

Amikor aztán mégsem jöttek az amerikai felszabadító csapatok, ősztől tavaszig fásult reménytelenség, lemondás szállta meg őket. "Majd jövő tavasszal", vigasztalták magukat gépiesen, s így életmécsesük nem aludt ki – bár imbolyogva, pislákolva égett csupán. Igen. Nem a gyatra koszt tartotta őket életben. Hanem: a hit. A remény.

És: a hírek.

Sokuk a börtönben újra "megtalálta" Istent, és megborzongott, valahányszor hallotta a smasszerek gyalázatos istenkáromlásait. Földretiportságában mindenki kapaszkodott a hit valamilyen formájába; akár istenhívő volt korábban, akár tagadta Őt. Sőt: e hitben most is, legtöbbjüknél, az Úr személye fölé nőtt a reménység: hogy valamikor, valahogyan, csak túléli a börtönt és visszanyeri szabadságát. Titokban még a legcinikusabb rab is ebben hitt, bár hangosan azt hirdette: "itt pusztulunk el mindannyian, csak még azt nem tudjuk: mikor és hogyan...!?"

A hírek táplálták a szabadság jöttének reményét. Évről évre, napról napra, óráról órára ezekből, és ezekért éltek. Talán sehol a világon nem hangzott el annyiszor a kérdés: "mit hallottál?", mint a váci börtönben. "Mit tudsz?" A hír, szóljon bármiről is, azt jelentette a rabnak, mint víz a halnak; nélküle megfulladt volna. Mindenkinek voltak saját hírei, saját, titkos hírforrásai. De valamennyi megszerzett információt megosztották társaikkal, és minden rab meghallgatta, elfogadta, hitte a másik híreit. "Mondj valamit, mégha nem is igaz...", suttogták egymásnak, két lélegzetvétel között.

A gombüzemből, mosodából, kazánházból és konyháról a házik szállították a híreket; de még a magánzárkában sínylődő rab is hírforrássá válhatott... Akármilyen komolytalan volt az információ, nem lehetett azt tréfára venni. Meg kellett beszélni, kianalizálni, összehasonlítani más, hasonló, vagy teljesen eltérő hírrel. A börtönőrök is, hogy még jobban összezavarják a rabok fejét és reményeit, terjesztették az álhíreket. "Az amerikaiak már Pomázon vannak", dobták be végül, kegyetlen játékként...

A hírgyártás keletje ősszel kezdődött és tavaszig tartott. Mert tavasztól a teljesülés várakozása, fohásza dobogott a szívekben, lüktetett a vérben, áradt az agykamrák között... Ahogyan régen, a fonóban ültek az asszonyok és leányok rokkájuk mellett és fonták fonalaikat – úgy gyártotta a váci börtön ezer rabja ezer rokkán a híreket! Amelyek majd mindegyike – természetesen – a szabadulási tervek előkészítéséről szólt. Hogy majd tavasszal!...

A nagyon komoly haditerveket a börtönben lévő, volt tábornokok és vezérkari tisztek dolgozták ki, és a rabok és házik hírlánca adta azokat tovább. Villanyoltás után a volt katonák felelősségteljesen analizálták a politikai és harcászati lehetőségeket és természetesen valamennyien tökéletes tervekkel álltak elő: jövő tavasszal az amerikaiak honnan, és pontosan mikor érkeznek meg.

Vácra.

A cellák népe mély áhítattal hallgatta a vezérkari beszámolókat; alig akadt közöttük olyan, aki tamáskodva fogadta volna az elhangzottakat. Reggeli előtt lázasan kopogták le, kanalaikkal, az éjjel még jobban kicsiszolt híreket a fűtőtestek csőrendszerén, és amikor munkába indultak, szemeikből remény sugárzott: olyasmiről tudnak, amiről a börtönőröknek még csak sejtelmük sem lehet!

Persze, minden tábornoknak és vezérkari tisztnek saját, különbejáratú terve készült; ahol történetesen két tábornok volt egyazon cellában, ott mindkét elgondolás megvitatásra került – s a viták nem ritkán haraggal végződtek. De a rabokat ez nem zavarta, hiszen, a részletkérdéseken túl, egyben minden terv megegyezett: jönnek. Az amerikaiak. Vácra. Jövő tavasszal. S a cellák népének édesmindegy volt az, hogy Pomázról, Kiskunhalasról vagy Esztergom felől érkeznek; az a fő, hogy jönnek.

Itt lesznek.

Jövő tavasszal.

Ám a tavasz jött és ment és az amerikaiak nem kopogtattak be... De az elítéltek nem éreztek csalódást. Tudták, mert azt akarták tudni, hogy a tábornokok nem hazudtak; csupán, a fokozódó nemzetközi helyzet miatt, el kellett halasztani a hadműveleteket. Jövő tavaszig. S e hittel a rabok a következő keserves esztendőt is túlélték...

*

 Ezerkilencszázötvenöt novemberének közepén viszont a legvalószínűtlenebb, leghihetetlenebb hír terjedt el, futótűzként, az élő börtönrádión: lekváros tészta lesz a karácsonyi vacsora! A hír egy konyhás házitól eredt; róla mindenki tudta azt, hogy besúgó, de ez most nem volt befolyásoló szempont. Mosodában dolgozó barátjának súgta meg az információt, aki azt a kazánházban adta tovább. Pár nap alatt, mint lappangó parázsból égig lobbanó erdőtűz, terjedt végig a börtöncellák során a karácsonyi lekváros tészta délibábja.

A hír végsőkig felbőszítette a rabokat. "Ezt az utolsó spiclit mégiscsak agyon kell verni! Ilyesmire vetemedik! Ráadásul karácsony előtt! Felcsigázni a rabokat – amikor úgyis nagyon keserves túlélni az ünnepeket! Igen! Mégis agyon kell verni!" Bár sokezer hamis hír terjedt már, de ilyennel eddig még senki, de senki nem állt elő; talán még senki gondolataiban sem fordult meg hasonló. "Igen. Ennyire becstelen rab nem is lehet a börtönben. Valószínűleg ezt is a smasszerek találták ki, további kínzás céljából. Biztosan az az átkozott Pelc őrmester agyalta ki a lekváros tészta hírét..." Ő, Pelc őrmester volt ugyanis a leghírhedtebb, kegyetlenségéről.

Senki sem hitte hát; nem is foglalkozott vele. De a spicli megesküdött arra, hogy látta a konyhairoda asztalán a megrendelőlapot. Tíz doboz vegyes gyümölcsízre. A rabok szkeptikusan legyintettek szavaira; ám december elején Mókus szakaszvezető, az egyik legtisztességesebb börtönőr, a magánzárkában sorvadozó öreg grófnak megerősítette: "igen, valóban, lekváros tészta lesz a karácsonyi vacsora." A gróf az első alkalmas pillanatban fogta kanalát és lemorzézta a fűtőtest csövein: "a legmegbízhatóbb forrásból tudom: a hír igaz."

A helyzet megváltozott. "A gróf nem mondaná ezt, ha nem lenne száz százalékig biztos a dolgában", mondta mindenki, és már hinni kezdték: lekváros tészta lesz. Vacsorára. Karácsony estéjén. Hinni kezdték; de nem csupán a hír, hanem ez a hit is kezdett hihetetlenné válni...

Mert az, hogy a rabok évről évre, hétről hétre, percről percre ámítják egymást saját, kitalált, de kipróbált és megbízható hírekkel – az még csak rendben volna. Annak a mondatnak is, hogy "az amcsik már Pomázon vannak", volt bizonyos hitelessége; hiszen, legyen bármilyen képtelen elképzelés is, mégsem lehetetlen; el lehet fölötte tépelődni, álmodozni. A bona fide módon terjesztett mondatok mindig megkapták a börtönközösség imprimatumát: terjeszthető; és nihil obstatját: elképzelhető. De most valami életidegen, erkölcstelen hír bukkant fel, romboló hatású, olyan, amelyet gyökerestől kellene kiírtani. A kitalált hírek nem válhattak erkölcsrombolóvá, hiszen reményt hordoztak és ezáltal életet menthettek; évről évre, évszakoktól évszakokig.

Nem jöttek az amerikaiak? Sebaj. Tovább mélyült a hit, a remény, a meggyőződés, hogy jövő tavasszal biztosan megérkeznek. Csak a fokozódó nemzetközi helyzet miatt tolódott el a hadművelet. És ez a tudatos, önámító eltolódás–hit sok rab életét mentette meg: van miért kitartani, van miért élni; mert jönnek a jenkik. Ez egy kézzel fogható reménysugár. No de: lekváros tészta? Karácsonyra? Itt? Ezektől!? A flegmatikusabb rabok annyit mondtak: "majd hiszem, ha eszem." Egy karácsonyi amnesztia lehetőségében jóval többen hittek, mint a lekváros tésztában; az előbbi legfeljebb teljességgel valószínűtlen, de az utóbbi egyenesen galád hazugság!

Ám, elkeseredett emberekről lévén szó, az agyidegek és gyomormirígyek "dolgozni" kezdtek: ha mégis igaz a hír – akkor milyen lesz az a vacsora? A tészta, ugye, lehet metélt, kocka, vagy csigatészta. Ez utóbbit, kellő megfontolás után, mégis citissime elvetették. Elvégre otthon sem volt soha, senkinél lekváros tészta – csigatésztából. Maradt a metélt és a kockatészta. Napokon át tartott e kérdés fölött a lázas vita. A rabok két pártra szakadtak; s tovább bonyolította az ügyet a lekvár kérdése. Ez már jóval sokrétűbb volt. Mert, ugye, lehet az a gyümölcsíz barack, szilva, málna, szeder, szamóca; de vegyes is, akár... talán... esetleg...

*

A 209–es zárkában négyen várták a karácsonyt. Z. Miska, nyelvtanár. P. Ernő, bölcsészhallgató. P. Rudi, elsőéves orvostanhallgató. És az Író. Ők is a börtönrádió megrázó híre fölött tanakodtak. Különösen Rudi nem tudott másra gondolni, másról beszélni. Logikai elemzés alá vetette a lehetséges tésztafélék és lekvárfajták mellett, és ellen felhozható érveket.

"Nálunk, otthon, nagyon jól emlészem erre, édesanyám mindig kockatésztát használt, szilvalekvárral." – Jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangon. – "Igen: szilvalekvárral. Nálatok mi volt szokásban?" A választ meg sem várva, elmélázva folytatta: "Emlékszem egy esetre; mintha tegnap történt volna, pedig csak tíz éves voltam akkor... Egy pénteki napon történt; biztosan pénteken, mert azon a napon mi nem ettünk húst; egy pénteki napon vacsorára lekváros tészta volt. Én a kertben hancúroztam, egész nap, a kutyánkkal, s nem készítettem el a házi feladatomat. Amikor délután édesapám hazaérkezett, első szava az volt: mutassam meg a leckémet. Persze, nem tudtam megmutatni... A vacsoránál édesapám azt mondta: mivel elhanyagoltam a kötelességemet, így csak levest kaphatok. De az asztalnál kellett maradnom, és végig kellett néznem: családom tagjai milyen jó étvággyal eszik kedvenc ételemet. Én szomorú voltam, azért, mert csalódást okoztam; édesanyám és testvéreim szomorúak voltak, azért, mert én szomorú voltam... Nagyon szerettem volna abból a tésztából enni; de nem tehettem; nagyon szeretnék újra ott ülni, annál az asztalnál, de ez talán már soha többé nem adatik meg... De majd most, karácsony este, a lekváros tészta fölött, talán újra közöttük leszek, ha csupán lélekben is..."

Hosszan hallgatott, könnyezve kicsit, majd túláradó, talán feszültségoldásnak szánt lelkesedéssel fordult társai felé: "Ti hogyan fogjátok enni a tésztát? Én már kidolgoztam a saját módszeremet. A felét pőrén fogom megenni. A maradékot összekeverem a lekvár felével – ez lesz a "hivatalos" lekváros tészta. Végül, desszertként, a lekvár másik felét eszem majd meg. Micsoda karácsony lesz ez!" – kiáltott fel végül, mámorosan, Rudi.

*

Közeledett a karácsonyi vacsora ideje. A négy rab leült a szalmazsákra és imára kulcsolták kezeiket. Miska idézni kezdte Lukács evangéliumát: ... Mert született néktek ma a megváltó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában... Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat... Majd, szinte hangtalanul, mormolni kezdték a karácsonyi énekeket. Mennyből az angyal, Dicsőség mennyben az Istennek, Fel nagy örömre, Pásztorok, pásztorok örvendezve...

Felhangzott a megszokott, erős dübörgés a folyosón. A házik nagy kondérokban hozták a vacsorát. A törpe termetű, gonosz tizedes kinyitotta a kémlelőablakot, és benyomta vigyorgó arcát a nyíláson. "Csajkákat!" – mordult a várakozó elítéltekre. A házi minden csajkába beledobott egy merőkanálnyi tésztát és beadta a zárkába. "Mire várnak még? Lekvárra?" – röhögött a tizedes gonoszul. – "Az nincs! Zabálják meg a tésztát, amíg meleg!" – ordította fröcsögve, és becsapta az ablaknyílást.

A rabok hitetlenkedve nézték a csajkákban heverő vizes, pőre kockatésztát. "Az nem lehet, hogy ne legyen lekvár! Ha a tészta igaznak bizonyult, akkor lekvárnak is kell lennie", gondolták. Rudiban a világ omlott össze. "Hát miféle bűnt követtem én el", sóhajtotta kétségbesett lemondással. "Pedig annyira vártam, annyira akartam."

S ekkor újra felhangzott a folyosón a dübörgő zaj. Kinyílt a kémlelőnyílás, "csajkákat", kiáltotta a tizedes, és mindegyikbe odapottyantott egy vékony, vegyesgyümölcs ízű szeletet, majd becsapta és elreteszelte a nyílást. "Istennek hála!", szólt Ernő, és leült szalmazsákjára. Nézte a csajkában kocsonyaként csúszkáló, sötétpiros lekvárszeletet. "Boldog, békés szentkarácsonyt! Ámen!" – üdvözölték egymást a rabok és valamennyien leültek, kezükben a csajka és a kanál.

És ekkor történt.

Rudi átszellemült arccal az Íróhoz lépett és átnyújtotta neki csajkáját: "Boldog, nagyon boldog, reményteli karácsonyt, Vilmos barátom!" Azt a tésztát nyújtotta át, magasztos alázattal, amelyről már hetek óta beszélt, éjjel és nappal, ábrándozva; azt a tésztát, amellyel édesapja tíz esztendős korában megbüntette; azt a tésztát, amely fölött ma este újra családja körében érezhette volna magát. Átnyújtotta a tésztát; szeme különös boldogságtól csillogott; arcát, s ezt valamennyi rab látta, körülvette a mártírokat felmagasztoló dicsfény.

Ezerkilencszázötvenötben történt, Vácott, ahol mindenki hitte és tudta és remélte, de senki sem sejtette azt, hogy ez lesz az utolsó börtönkarácsonya.

*

És én ettem, haraptam, rágtam, nyeltem és nyeltem Rudi tésztáját; közben potyogtak könnyeim a csajkába, a lekvárra, Vácra, a karácsonyra, erre az egész, szerencsétlen világra. Minden falat; minden kanál tészta megakadt a torkomban. Gombóccá nőtt és én fulladoztam, de ettem, csak ettem a Rudi tésztáját. Bár egész lényemmel akartam, de tudtam, hogy nem tehetem meg; hogy ezt az áldozatot nem utasíthatom vissza. És meg sem oszthatom ezt senkivel, sem Miskával, sem Ernővel, talán az Úrral sem; ezt nekem kell végigszenvednem, egyedül, úgy, ahogyan Rudi szenved most – nem, nem a fájdalomtól. Hanem a leggyönyörűbb, önzetlen áldozattól.

Vác... Börtönkarácsony... Ezerkilencszázötvenöt.

 .

Vissza a kezdőlapra