Költő
S. Zsuzsanna
EGY
ÉLETRAJZI ADAT
Kilenc
éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy
évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.
A 6. fejezet folytatása
(Ez az utolsó rossz emlékem. Ezután már semmi kellemetlen nem ért. Pár nap elteltével már olyan jól voltam, hogy egyszer csak elindultam egyedül! A nővérek nagyon féltettek, de nagyon örültek. Hát még én! Remélni sem mertem, hogy ily kevéssel a műtét után, már a kórházban egyedül fogok tudni járni! Hiszen eddigi műtéteim után több hónapi lábadozással jutottam el erre a szintre - ha egyáltalán eljutottam.)
Ha már ilyen jól voltam, eszembe jutott, hogy otthon is van a világon, s tizenötéves létemre könnybe lábadt a szemem a honvágytól. A nővérek persze rögtön észrevették, kérdezték, mi a baj, mire elcsukló hangon válaszoltam: „Haza szeretnék menni!" Kedvesen mosolyogtak, s vigasztaltak, hogy nemsokára hazamehetek, ha kiszedték a varratokat. Ez hamarosan meg is történt. (S nem az ágyban feküdtem eközben, hanem egy széken ültem. - Ilyen sem volt még!)
Aztán a professzor úr is bejött hozzám, megkérdezte, hogy vagyok, mire én azt válaszoltam: „Köszönöm, jól."
Bárki orvos kérdezte ezt meg tőlem, mindig ezt válaszoltam neki, mint ahogy azt egy udvarias, jólnevelt kislánynak válaszolnia kell. Eszembe se jutott, hogy úgy válaszoljak, mint egy beteg az orvosának.
De most tényleg illett ide ez a válasz! S mert eszembe ötlött, hogy talán
pontosabb választ várna a diagnózis megállapítása végett, ezért még hozzátettem:
„Még járni is tudok!" Erre megnézte, hogyan tudok járni, majd kezet nyújtott
nekem.
Reményik Sándor: Az orvos
Egy képet láttam drága, öreg úrnak
S nagy orvosnak a szobája falán:
„ Jézus, az Orvos."
Az ágyban fekszik egy beteg leány.
Ül az ágy szélén szelíd-komolyan.
Csak ül, és fogja a leány kezét
És néz rá hosszasan,
Tekintetében gyógyító erő,
Áldás és béke van.A nagy orvos, a drága, öreg úr
Azóta elpihent.
De emlékéből, mint a fali képből
Sugárzik az erő
S leszáll szívemre a csend.Ő ama názáreti örök Orvos
Hű követője volt.
A beteg fölé szívével hajolt.
Nem mondotta sokat:
Uram, Uram.
De: „Aki cselekszi az én igémet"
Az velem van.-És én most minden orvos arcán,
Ki szeretettel fogja meg kezem,
Az ő arcát s az örök Orvos arcát
Felismerem.
Hazaengedtek. Otthon még sokáig kellett szednem az erős gyógyszereket.
Egyszer édesapa a patikából hazatérve nevetve mesélte, hogy mikor kiváltotta
a recepteket, a patikus rémülten kérdezte tőle: „ Ki ilyen beteg?!" Mire
ő boldogan válaszolta: „Már senki!"
Rehabilitációra nem utaltak be sehová, bár az effajta műtétek után az a „megszokott mechanizmus". De én jobban voltam annál: önállóan tudtam mozogni.
Szép lassan tehát be kellett kapcsolódjak az életbe, annak gondjait, nehézségeit, keresztjeit vállamra kellett vennem. Nem védhet már meg az események forgatagától, s a hangos világ zajától a kórház békés nyugalma, a kedves, mosolygó nővérek ápoló szeretete, s az orvosok szelíd-komolysága.
El kell fogadnom hiányosságaimat, bajaimat, problémáimat, meg kell tanuljak
azokkal együtt élni, hogy megtaláljam az utat, melyen el kell indulnom,
hogy célba érjek.
Villon : Rondo
A zord börtönből hazatérve,
- Hol hajszál híján odavesztem -
Még most is űz a sors szeszélye.
Ó, lássátok, milyen kegyetlen!
Miért is gyötör? Miért éppen engem?
Engedhetné nyugodni végre
A hazatérőt.S ha tovább tombol dühössége,
Ha vágya az, hogy holtra verjen:
Uram, vedd vissza árva lelkem!
Bocsásd be ott fenn örökébe
A hazatérőt!
