Költő S. Zsuzsanna
EGY ÉLETRAJZI ADAT
Kilenc
éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy
évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.
4.
fejezet
Gyógyíts
meg!
1993 őszétől fokozatos romlás, nyelés- és beszédzavar, mozgásproblémák, fekvőbeteggé vált.
1994. 04. 14-én craniospinalis reoperatio, subtotalis tumorresectio. (op.: Dr. Paraicz)
93. őszén is elmentünk kontrollra, ahogy ezt minden évben tettük. Ezúttal
azonban már nem voltam teljesen panaszmentes; zongorázás közben figyeltem
fel arra, hogy már annyira sem mozognak az ujjaim, mint eddig. Ezért -
bár nem láttak semmi változást - elküldtek NMR -re. Ekkor még az sem mutatott
ki semmit.
A
betegség azonban csak azért is meg akarta mutatni, hogy „ő az úr a háznál"
: állapotom egyre romlott, egyre gyorsabb ütemben jelentkeztek a tünetek.
Eleinte nem gondoltunk semmi komoly bajra, ugyanúgy az iskolán, a továbbtanuláson járt a fejünk, mint minden más családban, ha a gyerek tizenharmadik, tizennegyedik évében jár; még az is megfordult fejünkben, hogy a városmajori gimnázium ének tagozatára kéne felvételizzek, mivel nagyon szeretem a zenét. Úgy gondoltuk, annyira, amennyire ott kell, meg tudnék tanulni zongorázni is. S helyileg is jó lett volna; közel volt hozzánk, pár buszmegállónyira. De aztán hamar kiderült, hogy erről szó sem lehet.
A második félévtől kezdve már nem jártam rajzra sem, az egyetlen különórámra. Többé a tornaórákon sem vettem részt. Jól esett, mikor Laci bá odajött hozzám, s megkérdezte: „Zsuzsa, most már nem tornázol többet?" Annyi szelídség, részvét volt a hangjában! Mintha tudta volna, hogy mi az oka távolmaradásomnak. Aztán az osztályfőnökömnek is meg kellett mondanom, hogy nem tudok elmenni az osztálykirándulásra. Csak azt válaszolta: „Azért ne keseredj el!"
Ekkoriban még csak az apróbb mozgások mentek nehezen. (öltözködés, cipőfűzés, gombolás, írás, körzőhasználat ) Csúnya írásom miatt egyre gyakrabban kerültem összetűzésbe a magyartanárral, hiába próbáltam neki kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy betegség az oka, nem trehányság. Mikor utoljára hívott ki a táblához, még fel sem írtam az első szót, gorombán a helyemre zavart: „ S., analfabéta; menjen helyre!"
Aztán egyre nehezebbnek éreztem a tagjaimat, a fejemet. Egyre fárasztóbb volt a mozgás, a járás. Látásom is romlott: oldalra tekintéskor kettőzötten láttam, s egy rövid séta után úgy kimerültem, hogy nem láttam semmit, mert össze-vissza mozgott előttem minden. Édesanyával ezért szombatonként elmentünk uszodába, azt gondolván, hogy az úszás hátha segít valamit a mozgásomon. De az is egyre nehezebben ment, sőt, szinte egyáltalán nem; a karommal nem bírtam tempózni. Egyik alkalommal oda is jött hozzánk a felügyelő, és ránk szólt, hogy ha nem tudok úszni, ne menjek mélyvízbe.
De mindezek ellenére még gimnáziumi előkészítőre is jártam! Mire odaértem, rendszerint úgy kifáradtam, hogy amint leültem, gyors ütemben remegni kezdtek a lábaim, alig tudtam őket leszorítani. Az utolsó órán pedig már nem vettem részt. Ugyanis ekkor édesapa vitt el kocsival, kirakott a gimnáziumhoz közeli utcasarkon, de én hiába kerestem, sehol se találtam az iskolát; fél órán keresztül bolyongtam az utcákon, már megijedtem, hogy teljesen elvesztem, mire végre rátaláltam a helyes útra. De e nagy ijedelem után már nem mentem be az órára, hanem inkább felültem a buszra, és hazamentem.
Ez volt az első alkalom, hogy hazamenekültem a biztonságot nyújtó otthonba. Azóta sokszor megesett ez velem. Azelőtt még nyíltabb voltam a külvilág felé, de ettől kezdve önmagamba falazódtam, féltem az emberi érintkezéstől, szégyelltem hibáimat, ügyetlenségemet, betegségemet, vagy csak egyszerűen jobban éreztem magam egyedül, mert olyankor magam voltam a bajaimmal, és nem zavart, hogy a többiek egészségesek.
Tél vége felé az osztályfőnök kérésére harmadmagammal elmentem egy Erkel Ferenc Emlékversenyre; a kórus legjobb tagjai mehettek el. Én ekkor már nem voltam jól, minden apróbb változás egészen felkavart: ha meleg volt vagy fülledt a levegő, zúgott a fülem, elzsibbadtak a tagjaim, elsötétült előttem a világ; leesett a vérnyomásom. S ha pedig izgultam, úgy el kezdtem szédülni, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Ezen a versenyen is rosszul éreztem magam, és semmi kedvem nem volt részt venni a játékos feladatokban, riportkészítésekben; a csoporttársaim csináltak mindent, én inkább csak ültem a helyemen. Barátnőmet bántotta is a dolog, mérges volt, hogy mindenből kihúzom magam, pedig őneki sincs kedve játszani. De valahára csak vége lett ennek a rémes versenynek! A mi csoportunk nem nyert semmit, de egy díszoklevelet nekünk is át kellett vennünk. Én örültem, hogy csak egy vékony papírért kell kimenjek a színpadra, még ez is nehezen ment, egy vastagabb csomagot pedig semmiképpen sem tudtam volna átvenni. Az ünnepség végén már elindultunk a ruhatár felé, mikor én ijedten vettem észre, hogy elvesztettem a jegyem! Hiába kerestem ugyanis a zsebemben, nem találtam. Osztályfőnököm bíztatott, hogy biztosan megvan, hiszen látta, mikor betettem a zsebembe! Ő is megnézte, s hát csakugyan ott volt a jegy! Csak én nem tudtam kivenni a zsebemből.
Egyik alkalommal iskolából hazafele menet harmadmagammal felugrottam egyik barátnőmhöz pingpongozni. Nem nagyon ment, de úgy állítottam be, mintha ügyetlenségem oka az lenne, hogy most van életemben először pingpong ütő a kezemben. Kedves gyerekek voltak, szerettem velük játszani. A pingpongozást hamar abbahagytuk, s a szoba-csónakkal evezni kezdtünk. Mikor rám került a sor, én is elhelyezkedtem úgy, ahogy kell, de az evezés sehogy sem ment, gyönge is voltam hozzá, s főként nem bírtam olyan ritmikusan mozogni, ahogy kellett volna. Így aztán hamar a földre terítve találtam magam, s alig bírtam felülni, mert lábaim le voltak szíjazva. Először együtt nevettünk az eseten, de aztán észrevették rajtam, hogy valami nincs rendben; egy pillanatig értetlenül bámultak, aztán elszeleltek.
Ekkoriban történt - életemben utoljára - hogy szervezkedni kellett. Volt ugyanis egy örökbefogadott osztálytársunk, aki gyakran kerülte az iskolát, s barátnőmet bízták meg avval, hogyha nem érkezik meg az iskolába, azonnal telefonáljon a nevelőszülőknek. Sajnáltam igazában ezt a szegény lányt, aki valójában melegszívű teremtés volt - azért is bántotta úgy szüleinek az elvesztése. S igazságtalannak éreztem, hogy barátnőm, akinek megvolt mindene, (szülők, testvérek, gazdagság) olyan szívtelenül csőszködik afölött az árva lány fölött. Ez alkalommal is késve érkezett a lány az iskolába; barátnőm már elment telefonálni, mire betoppant. Én nagyon megörültem érkezésének, és mindenáron el akartam kerülni, hogy szüleit téves dologról értesítsék, ezért felpattantam, és barátnőm után rohantam. A második emeletről le kellett jutnom a földszintre, onnan ki az udvarra, azon keresztülszaladva az utcára, a buszmegállóban lévő telefonfülkéhez. Eszembe sem jutott, hogy nem tudok futni, csak küldetésem végrehajtása járt a fejemben, kipirultan szaladtam lefelé a lépcsőn, lázba jöttem a feladattól, amit teljesítenem kellett! Közben többször megbotlottam, s ijesztően nézhettem ki, ahogy szanaszét eső tagjaimat futásra próbáltam kényszeríteni, mert Eszter néni, aki éppen jött le a harmadik emeletről, rémülten kiáltotta utánam, hogy azért ne törjem ki a lábam!
S pár nappal később, mikor iskolába menet a buszon barátnőm megkérdezte, hogy miért hiányoztam előző nap, s mondtam, hogy orvosnál voltam, ezt Eszter néni is meghallotta, s kerekre nyitott szemekkel, jelentőségteljesen rám nézett, s a nyomaték kedvéért visszakérdezte: „Orvosnál?" - mintha mindenre magyarázatot talált volna. (Ő tartotta az előkészítőt is, aminek utolsó órájáról hiányoztam. )
Utolsó emlékem erről az iskolaévről a március 15-i ünnepély. Minden évben felmentünk ekkor az iskola feletti Kossuth-szoborhoz. Ez egy jó félórás sétát jelentett, hegynek fölfelé! Ebben az évben én alig tudtam fölmenni, már félúton akadoztak a lábaim, forgott velem a világ. Ráadásul még a cipőfűzőm is elengedett - persze én nem vettem észre, az osztályfőnököm szólt rám, hogy kössem be. Alig tudtam bekötni, s legszívesebben ott maradtam volna a földön ülve! De nem szóltam senkinek, inkább erőt vettem magamon, és felvonszoltam magamat a szoborig. Odafent az én kezembe is akartak nyomni egy virágot, hogy majd helyezzem a szobor elé, de erre már végképp nem voltam hajlandó; megmondtam, hogy rosszul vagyok. Persze az osztálytársaim nem hitték, megsértődtek, mérgesek voltak rám, mert ők sem akartak virágot vinni a szoborhoz.
Sokáig bele sem gondoltam, hogy miért viselkedem így, miért titkolódzom, miért húzódom vissza minden érintésre a házamba, mint a csiga, miért nem mutatom inkább ki, ha van valami bajom. De hát olyan hirtelen, észrevétlenül változott meg minden, s ráadásul e változások valódi okát nem is tudtam! S annyira más bajaim voltak, mint a többieknek, ha rosszul voltak! Meg se tudtam igazán fogalmazni őket.
15-én elmentünk kirándulni Nagykovácsiba. Kényelmes, könnyű utat választottunk, csak egy hegyre szerettünk volna felmászni, mert arról különösen szép kilátás nyílt. Én azonban csak komoly segítséggel jutottam fel a tetőre. Ennek a hegymászásnak az emléke ma is olyan élesen él bennem, mintha csak tegnap kapaszkodtam volna felfelé rogyadozó lábaimnak helyet keresve a csúszós kövek között, minden pillanatban elcsúszva, de el nem esve, mert édesapa fölfog karjaival. De bármily nehéz volt, arról hallani sem akartam, hogy lent maradjak a hegy alatt, s megvárjam, míg a többiek visszaérkeznek. Hiszen azért jöttünk, hogy felmásszunk!
Március 15-e után már nem jártam iskolába; a havi baj teljesen levert lábamról, és többé nem keltem fel. Napról napra gyöngébb lettem, már enni sem tudtam egyedül. Beszélni is alig tudtam, mert rögtön elfogyott a levegőm, ha szóra akartam nyitni a számat; suttogni sem tudtam. Pedig itt volt a húsvét, a sonka, a tojás! Egy-két falatot tudtam csak enni: apró katonákat dugtak a szájamba, amit igyekeztem lenyelni, de még ez is nehezen ment, mert gyakran félrecsúszott.
Egyik este aztán édesanya azt mondta, hogy a doktor úr meg fog tudni gyógyítani. Édesapa azzal biztatott, hogy „a nemrég kifejlesztett lézeres technika sokkal jobb, mintha késsel trancsíroznának."
Nem sokkal kórházba kerülésem előtt eljött hozzám Árpád atya, és megkent
a betegek kenetével.
Majd
édesanya befonta szép, vastag hajamat, s a fonatot levágta, hogy megmaradjon
emlékbe, ha már ilyen szépen megnőtt.
