Költő
S. Zsuzsanna
EGY
ÉLETRAJZI ADAT
Kilenc
éves koromban agydaganattal megoperáltak, majd
négy
évvel később még három műtéten estem át az alapbetegségem kiújulása miatt.
5.fejezet
Ne próbálj!
1994. júl-ban phonálási problémák hátterében kamratágulat progresszió - shunt beültetés itt. (op.: Dr. Paraicz ) Dysphagiája augusztustól megszűnt, novembertől járásbizonytalanság, 1995. febr-tól segítség nélküli mozgásokra képtelen, iskolába nem jár.
Első nap a normál gyerekosztályon kaptam helyet, közel a nővéri szobához,
oxigén mellett - ahogy azt a doktornő elrendelte. E napon a vérvételen
kívül semmi sem történt. A gyerekek, akiket nagyon kíváncsivá tett az új
lány érkezése, szerettek volna beszélgetni velem, de hát én alig tudtam
beszélni. Kérték, hogy beszéljek hangosabban, de hát én nem tudtam! Csodálkoztak,
hogy egész nap fekszem, nem játszom velük.
Este monitort kapcsoltak rám. Félálomban hallottam, amint egy kisfiú, észrevéve a monitort sajnálkozva kérdezte egy nagyobb lánykától: „Szegény! Mi az rajta?!" Mire a lány azt válaszolta: „Tudod, olyan amilyet már biztos láttál a TV-ben is. Olyan, hogyha meghal az ember, akkor elkezd sípolni." Reggel aztán odajött hozzám a kisfiú, s ijedten mondta, hogy az éjjel majdnem meghaltam! Rá hagytam, mivel nem tudtam beszélni, pedig kedvem lett volna megmagyarázni neki, hogy ez éppen fordítva van.
Dél körül értem jöttek, s tolókocsival átvittek az intenzívre, a három ágyas szobába. Este megkaptam a beöntést, lenyírták pár centis hajamat, majd átvittek a fürdőszobába - az nem volt az intenzíven. Aztán lefektettek, s én elaludtam.
Reggel izgatottan ébredtem. Azt reméltem, hogy ugyanúgy, mint eddig, azonnal visznek a műtőbe, szinte föl sem ébredek. De ezúttal nem így volt; rám csak délelőtt került sor. Sokáig kellett várnom, mire végre jött a nővérke az injekcióval. Vártam, mikor alszom már el, de nem sikerült. Kis idő múlva egy fiatal fiú jött értem hordággyal. Már ismerős volt a keskeny, zöld színű ágy, a zöld lepedő, mellyel betakart. Aludni szerettem volna. A liftben összetalálkoztunk egy orvossal, aki megkérdezte, hogy merre megyünk, mire a fiú azt válaszolta, hogy fel, a műtőbe. Az orvos aztán kiszállt, mi pedig tovább mentünk. Ekkor a fiú megkérdezte tőlem: „Félsz?" Mire alig hallható hangon kinyögtem: „Kicsit." Pedig nagyon féltem. De megnyugtatott, hogy nemsokára aludni fogok.
Felérve a műtőbe áttettek egy másik ágyra, levetkőztettek, s egy kicsit várni kellett. Aztán a jobb kezembe bekötöttek egy infúziót. S én még mindig nem aludtam! Ilyen még sosem volt; már attól féltem, hogy még az altatáskor is ébren leszek. De aztán egy nagyon büdös valamit nyomtak az orromra, amitől nagyon szédültem. Még hallottam, amint megnyugtattak, hogy: „Csak miattunk szédülsz!", aztán mély álomba merültem.
Délután tértem magamhoz, az intenzív osztály egy személyes szobájában. Korábbról csak két homályos emlékem van; mintha valaki azt mondta volna, hogy kész a műtét. S később pedig, már a helyemen feküdtem, a bal oldalamra fordítva, oxigénmaszkkal az orromon, s az ágyam körül álló két köpenyes alak közül az egyik azt mondta a másiknak, hogy: „Most már le lehet kapcsolni az oxigént 3-asról 2-esre."
Mikor édesapa délután meglátogatott, már ébren voltam, bár még kicsit nyomott hangulatban, mivel cseppet sem csodálkoztam azon, hogy nem engedik be hozzám, hanem csak a gondosan rám csukott üvegajtó mögül integethet. Amennyire tudtam, visszaintegettem neki.
Este végre megszabadítottak az oxigénmaszktól, s az infúziót átkötötték a bal kezemre, mert a jobb kezdett bepirosodni. De nem akart rendesen folyni, ezért sínbe tették a karomat, hogy ne törjön meg a cső. Örültem, hogy áttették a bal kezemre, mert a jobbat így tudtam mozgatni, a balt meg amúgy sem tudtam volna.
Másnap már teljesen magamnál voltam. Csodálkoztam, hogy megint az egy személyes szobában vagyok, de tudtam, hogy higiéniai okokból kaptam meg ismét ezt az ágyat. Hiszen az első nap hozzám látogatók sem jöhettek be. S pár napig még pizsamát sem adtak rám. Édesapa elmagyarázta, hogy sokkal nagyobb a fertőzés veszélye, mikor egy idegen testet ültetnek be a szervezetbe. S bár ez kisebb műtét, nagyobb elővigyázatosságra van szükség. Csodálkozva vettem észre azt is, hogy valamitől fáj a hasam, és kötés is van rajta. Meg is kérdeztem a nővérkétől, hogy miért van ez, mire ő nevetve válaszolta, hogy a műtéttől. Én azt hittem, hogy csak a fejemen műtenek! Ekkor végre megtudtam, amire már 90. óta kíváncsi voltam: hogy mi az a furcsa betegség, amitől valakinek a hasát is, meg a fejét is megoperálják. Ugyanis sok ilyen gyereket láttam már.
Mikor első alkalommal éreztem szükségletemet, mielőtt hívtam volna a nővérkét, megnéztem, hogy nincs-e katéterem. Láttam, hogy nincs, és megnyugodtam: lám, ez tényleg csak egy kis műtét volt.
Hát igen, a műtét valóban nem volt nagy, én azonban napokig borzasztóan éreztem magam, sokkal rosszabbul, mint az eddigi műtétek után! Még kevésbé tudtam nyelni, mint műtét előtt; sem az altatócső okozta váladékot, sem saját nyálamat nem bírtam lenyelni; éjjel-nappal köpködtem, hol pelenkába, hol tálkába; sűrű, egybefüggő váladék tört fel a torkomból. Édesanyáék látogatása is csak abból állt, hogy tálat tartottak a szájam elé. Még éjjel sem tudtam rendesen aludni. Pár nap múlva végre megkönnyebbültem valamelyest, s ekkor már fel is ülhettem. De ekkor már kellett volna ennem is valamit! A nővérkék mind unszoltak, hogy próbáljak meg legalább inni egy keveset. A doktornő már orr-szondát akart bekötni, mikor aznap este végre sikerült nagy nehezen néhány korty teát lenyelnem: kanállal próbáltam magamba erőltetni a folyadékot, mely a nyelőcsövem helyett titokzatos utakra tévedt. Érdekes volt ez az egyébként igen kellemetlen érzés: nem tudtam igazán, hogy valójában hová tűnt el bennem a pohár tea, úgy éreztem, mintha mind a tüdőmbe ment volna a gyomrom helyett, de gondoltam, azért csak nem úgy van, ha még kapok levegőt.
Aztán szép lassan, apránként haladva eljutottam a pépes ételek fogyasztásáig is. De minden evés után köpködnöm kellett, hogy a félrecsúszott falatokat felköhögjem. Pedig nehezen ment, alig volt erőm hozzá! A doktornő mindennap meghallgatott, megkopogtatott: közel álltam ahhoz, hogy tüdőgyulladást kapjak. Egy-egy nagyobb sóhajtásnál szabad füllel is hallottam, hogy szörcsögök. A köpködésen kívül egy másik kellemetlen dolog is volt a evésben. Ugyanis minden ebéd után úgy kimerültem, hogy a monitor is oxigénhiányt jelzett. Így tehát minden ebéd utáni csendespihenőt oxigénmaszkkal kellett elköltenem. S mindig izgultam, hogy mire édesanya jön, addigra megszabaduljak tőle; nem akartam, hogy azt higgye, hogy valami bajom van.
Az evés okozta nehézségeken kívül az okozta a legtöbb gondot, hogy nem tudtam beszélni. Ezért az ágyam korlátjához kötöttek egy csörgőt, hogy azt rázzam meg, ha szólni akarok. A doktornő minden vizitkor kérdezgetett tőlem ezt-azt (például, hogy mi volt az ebéd), de válasz helyett csak érthetetlen, alig hallható hangokat hallott, melyekre csak a fejét csóválta.
Rossz érzés úgy beszélni, hogy a másik ember nem érti, amit mondok, pedig én pontosan tudom, hogy mit akarok mondani. Ezért ha nem szóltak hozzám, akkor voltam nyugodt és boldog. Gondolataim közé, ábrándjaim közé menekültem, s akkor jól éreztem magamat.
Két ilyen eseménydús, élvezetes hét elteltével - mikor már látszott, hogy
állapotom lassan javulni kezd - hazaengedtek.
